Peter Gray, a Boston College pszichológiaprofesszora egy provokatív felvetéssel állt elő: szerinte a szülőknek meg kellene engednie, hogy a gyermekük annyit játsszon videojátékokkal, amennyit csak akar. 

A napokban beszélgettem egy matematika-professzorral, aki saját bevallása szerint naponta legalább 200 alkalommal megy fel az Indexre, miközben tudja, hogy teljesen felesleges. Mások ugyanezt azzal a felkiáltással teszik, hogy ez pihenteti őket. Érdekes módon pont azok „pihennek” ily módon, akik amúgy is számítógép mellett tanulnak vagy dolgoznak. 

A csoporthoz való tartozás igénye az emberi lélek mélyén gyökeredzik. Kapcsolataink kezelésére sokáig nem létezett jobb módszer a notesznél, majd a mobiltelefon memóriájánál. Tíz évvel ezelőttig az érettségi találkozók olyan szociális cirkusznak számítottak, ahol az ember egyik ámulatból a másikba esett: „Tényleg elvette feleségül?”, „Hová, Lichtensteinbe?”, „Hű, és mikor szabadul?” – záporoztak a kérdések a boldogságtól sugárzó beavatottak felé. Manapság azonban egy ötéves találkozón az emberek csak sokat sejtetően bólogatnak: „Tudom, lájkoltam is már a képeit a fészen”.

A számítógépes játékokban gyakran megcélzott belső igény az autonómiára törekvésis, az az érzés, hogy megkötések nélkül cselekedhetünk. Ezt különösen az utóbbi időkben egyre fejlettebbé váló programok teszik lehetővé, amelyek akár egész városokat vagy világokat teremtenek meg és tesznek „virtuális homokozóvá”, ahol a játékos szinte bármit megtehet. Ne feledjük, hogy agyunk bizonyos mértékben becsapható, tehát nem feltétlenül kell valós képességeinket használnunk egy probléma megoldásában, vagy igazi lények fölött gyakorolnunk a hatalmat ahhoz, hogy egy-egy belső motívumot kielégítsünk.