Általában ugye a jó és rossz cselekedetek nem maradnak következmények nélkül, és egy ideális világban a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig a büntetését. De mit gondolunk erről nyolchónapos korunkban? A kísérletben a babák, nyolchónaposan, belső morális érzékükhöz igazodva azt a bábut kedvelték, amelyik megbüntette a rosszat.
A jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig a büntetését. De mit gondolunk erről nyolchónapos korunkban?
„Ne mondd meg az anyukádnak, hogy kiszöktünk a kerítésen!”
Egész életet átható irányelvekről van szó, melyek leginkább az emberi együttélést szabályozzák.
Peter Gray, a Boston College pszichológiaprofesszora egy provokatív felvetéssel állt elő: szerinte a szülőknek meg kellene engednie, hogy a gyermekük annyit játsszon videojátékokkal, amennyit csak akar.
A videojátékoknak olyan fejlesztő hatásai is lehetnek, amelyek az iskolai jegyekben is megmutatkoznak.
Kell, hogy valakitől megkapjuk a feltétlen elfogadást, a szabályokat, a szabadságot és a feladatokat, hogy aztán mindezt adni is tudjuk. A felnőtté válás nem azt jelenti, hogy megkomolyodunk, és eldobjuk mindazt, ami a gyerekkorhoz köt. Sőt, aki ezt teszi, nem tud felnőtté válni, mert hiányokat szenved. A gyerekkorban a lelkünkbe épülő elemekre szükség van ahhoz, hogy alkotó emberré legyünk.
Yoda mester azt mondta: „A könnyebb út a sötét út. Ha jedi-lovag akarsz lenni, válaszd a kihívást!”
Amikor tehetségről beszélünk, a kiugró adottságokra, kiemelkedő eredményekre fókuszálunk. Az esetleges nehézségek nem csupán a laikusokat, de nagyon gyakran a pedagógusokat, tehetséggondozással foglalkozó szakembereket is megtévesztik. Még annak ellenére is, hogy a köztudatban ott keringenek azok a zsenik, akik valamilyen téren lemaradást mutattak – például Albert Einstein, csak hogy a legismertebbek közül említsünk egyet.
A tehetség fel nem ismerésének oka a diagnosztikai folyamatban keresendő.
A düh az alapérzelmek közé tartozik, éppúgy, mint a félelem, az undor, az öröm, a bánat és a meglepődés. A világon minden ember érzi ezeket, és mindenki nagyon hasonlóan fejezi ki őket.
Két és féléves Sári lányom összevont szemöldökkel, ádáz arcot vágva, mint egy apró termetű Hókuszpók csörtet ki a gyerekszobából...
Elsőként mindenképpen szögezzük le, egyáltalán nem biztos, hogy egy szülő mindig, minden körülmények között megfelelően viszonyul gyermeke indulataihoz – jobban járunk, ha belátjuk s „belekalkuláljuk”: néha bizony hibáz(hat)unk…
A babák már születésükkor nagyon eltérően reagálnak a külvilág ingereire...
Manapság egyre népszerűbb és egyre több édesanyához jut el a „kötődő nevelés” elnevezésű irányzat, amely a pszichológia kötődés fogalmából kiindulva azt tanítja a szülőknek, hogyan alakíthatják kisbabájukkal a kapcsolatot úgy, hogy az leginkább a baba hasznára váljon.
Már egyéves babákról megállapíthatjuk, hogy milyen módon kötődnek az édesanyjukhoz
Sári lányom kétéves kora óra profi bevásárló. Lelkesen szaladgál a polcok között, és csalhatatlan érzékkel kutatja fel az őt érdeklő innivalót és tejszeletet, bárhol is járunk. Mikor hosszabb bevásárlásra indulunk, s a hatékonyság jegyében listát készítünk otthon, mindig hozzáteszi, mindenképp írjuk fel, hogy innivaló és tejszelet... Ezért is lepődtem meg nemrég, mikor Sári a boltban szokásos kóborlása után hozzám visszacsellengve nem az említett áruk valamelyikét fogta a kezében, hanem egy doboz koktélparadicsomot szorongatott. Hát ezt miért hoztad? – kérdeztem, – nem is szereted a paradicsomot! Ezt neked hoztam, mert te szereted, és örülni fogsz majd neki – válaszolta Sári.
Most komolyan: egész biztos ez a néni abban, hogy a csúnya, zöld brokkoli kell neki?
Egy egészséges önbizalommal telt személyiségnek nem kell nagyon-nagyon különlegessé, nagyon-nagyon rendkívülivé válnia ahhoz, hogy elégedett legyen önmagával és a környezetében élőkkel.
Egy egészséges önbizalommal telt személyiségnek nem kell különlegessé válnia ahhoz, hogy elégedett legyen önmagával.
