Mindenki úgy indul neki a gyermekvállalásnak, gyermekszülésnek, hogy azt képzeli el, gyermekével szoros, bizalmas, szerető kapcsolatot alakít majd ki, és sok-sok örömöt fognak együtt megélni.
Nagyon fontos kérdés, hogy szülőként hol is, mit is kellett vagy lehetett volna másképp tennünk...
„,Mint a macskakaparás, olyan ez a füzet! Írj már végre rendesen!” – hányszor hallani szülőtől, pedagógustól ilyen és hasonló felszólításokat. A gyerek pedig ír, másol, átír-ráír, próbálkozik, mindenáron „rendes” akar lenni, mégsem lesz a tojásból kör, mégsem maradnak a betűk a vonalak között, s egyre csak sokasodnak a pacák a tiszta füzetlapokon. De milyen is az elvárható rendes írás?
A rendezetlen füzet láttán a szülő legtöbbször számon kér, elmarasztal, rosszabb esetben szidalmaz. Kérdés nélkül.
Vélhetően mi magunk is éreztünk már cselekvőképességünket akadályozó, kisebbrendűséggel, tehetetlenséggel, félénkséggel s az elrejtőzés vágyával együtt járó állapotot – vagyis mélyen szégyenkeztünk.
A szégyen kialakulásához nem szükséges az, hogy az egyén bármi rosszat cselekedjen. Maga a szégyenélmény egy titok vagy egy vélt hiányosság hatására is kialakulhat.
A „láthatatlan betegség” kifejezés gyakran használatos az ADHD (attention deficit or/and hyperactivity disorder; figyelemhiányos/hiperaktivitás zavar) meghatározására a tudáshiány és a betegség körül kialakult tévhitek miatt. A mentális egészségi rendellenességek között az ADHD a leginkább aluldiagnosztizált és félreértett betegség.
Ha nem ismerik fel időben a betegséget, akkor a kisdiák nem kap megfelelő segítséget, és nem tud lépést tartani a többiekkel.
A kutatók nagyon sokáig keveset tudtak arról, hogyan látják a csecsemők a világot. Az utóbbi három évtizedben azonban robbanásszerű változások történtek, és egyre pontosabban tudjuk, milyen képük van a babáknak a körülöttük lévő dolgokról.
Csecsemőkorunkban már két rendszerrel is fel vagyunk vértezve, amelyek a mennyiségek megértését segíthetik, bár mindkét rendszer képessége korlátozott.
Legtöbbször nem is a pontos diagnózis felállítása okozza a nehézséget, hanem az, hogy a szülőkkel elfogadtassuk: gyermekükkel ilyen típusú problémák vannak.
A kisgyermekkori fejfájások gyakorisága a 3-6 éves korosztály körében 3-5 %, kisiskolás korú gyermekeknél 10%.
Mi, felnőttek már könnyen megfogalmazzuk életünk történetét: jó esetben érezzük, hogy azonosak vagyunk önmagunkkal gyermekkorunktól egészen a jelenig. Fel tudjuk idézni gyermekkori élményeinket, emlékeinket, és azonosulni tudunk akkor énünkkel (legfeljebb már bölcsebbek lettünk bizonyos dolgokban). De ki hallja meg a gyermek történetét? A gyermekét, akiben saját élettörténete számunkra még láthatatlanul alakul, nem fogalmazódik meg, illetve csak az ő töredékes közléseiből rakhatjuk össze – ha egyáltalán képesek vagyunk meghallani a gyermek hangját, és valóban kíváncsiak vagyunk arra, mit akar mondani.
A válási folyamatban eszközként felhasznált gyermek mindkét szülőjével kapcsolatban belső konfliktust él át.
A csimpánzok és a gyerekek egészen másra koncentrálnak egy viselkedés megfigyelésekor. A gyerekek alaposan tanulmányozzák, majd később utánozzák a látott viselkedéseket, és már megfigyelés közben következtetnek a cselekvő céljaira is. A csimpánzokat nem köti le a viselkedés pontos megfigyelése, hanem inkább a használt tárgyakról tanulnak, a kézzel-manccsal fogható eredményekre fókuszálnak. Látható, hogy mindkét tanulási stratégiának megvan a maga haszna...
Megtanuljuk és másoljuk a helyénvalónak tűnő viselkedéseket, és gyerekként kivételes tehetségek vagyunk ebben.
Általában ugye a jó és rossz cselekedetek nem maradnak következmények nélkül, és egy ideális világban a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig a büntetését. De mit gondolunk erről nyolchónapos korunkban? A kísérletben a babák, nyolchónaposan, belső morális érzékükhöz igazodva azt a bábut kedvelték, amelyik megbüntette a rosszat.
A jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig a büntetését. De mit gondolunk erről nyolchónapos korunkban?
„Ne mondd meg az anyukádnak, hogy kiszöktünk a kerítésen!”
Egész életet átható irányelvekről van szó, melyek leginkább az emberi együttélést szabályozzák.
