A kutatók nagyon sokáig keveset tudtak arról, hogyan látják a csecsemők a világot. Az utóbbi három évtizedben azonban robbanásszerű változások történtek, és egyre pontosabban tudjuk, milyen képük van a babáknak a körülöttük lévő dolgokról.

Mi, felnőttek már könnyen megfogalmazzuk életünk történetét: jó esetben érezzük, hogy azonosak vagyunk önmagunkkal gyermekkorunktól egészen a jelenig. Fel tudjuk idézni gyermekkori élményeinket, emlékeinket, és azonosulni tudunk akkor énünkkel (legfeljebb már bölcsebbek lettünk bizonyos dolgokban). De ki hallja meg a gyermek történetét?  A gyermekét, akiben saját élettörténete számunkra még láthatatlanul alakul, nem fogalmazódik meg, illetve csak az ő töredékes közléseiből rakhatjuk össze – ha egyáltalán képesek vagyunk meghallani a gyermek hangját, és valóban kíváncsiak vagyunk arra, mit akar mondani.

Általában ugye a jó és rossz cselekedetek nem maradnak következmények nélkül, és egy ideális világban a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig a büntetését. De mit gondolunk erről nyolchónapos korunkban? A kísérletben a babák, nyolchónaposan, belső morális érzékükhöz igazodva azt a bábut kedvelték, amelyik megbüntette a rosszat.

Peter Gray, a Boston College pszichológiaprofesszora egy provokatív felvetéssel állt elő: szerinte a szülőknek meg kellene engednie, hogy a gyermekük annyit játsszon videojátékokkal, amennyit csak akar.