Rémképként derengtek fel bennem azok a pillanatok, amikor vacsora után, jóllakottan megkívántam még egy kis csokit, majd fogadalmam ellenére nemcsak egy sort ettem meg, befaltam az egész táblát. Ha Önöknek is vannak ilyen emlékeik, nem feltétlenül kell pszichológust keresniük (bár ma már vannak drogfüggőknél is alkalmazott elveken alapuló, csokoládéfüggőket leszoktató terápiák, sőt, gyógyszeres készítmények is). Az állatkísérletek eredményei ugyanis jól megfigyelhetővé teszik az alapfolyamatokat, ám nem képesek figyelembe venni a bonyolultabb befolyásoló tényezők, mint például az önkontroll vagy a kulturális háttér szerepét. Az előző példánál maradva: nem valószínű, hogy előveszem a csokit, ha éppen karácsony böjtje van, és hívő katolikus vagyok.

Amikor először léptem be egy Százszorszép hastáncórára, felmerült bennem a kérdés, hogy ez egész biztosan valóság-e? Egy napfényben úszó tükrös teremben nagyjából negyven fiatal és kevésbé fiatal hölgy pörgött-csörgött színes szoknyákban és kendőkben. Hiába világváros Budapest, hiába láttam már sok kultúra tücskét és bogarát, ez a látvány megdöbbentett. Középkorú asszonynak ugyanis nem illik a hasát kilógatni. Vagy legalábbis nem szokás. Továbbá nem szokás húszas éveikben járó fiatal lányoknak nagymamákkal időt tölteni, nem szokás ilyen intim és bensőséges témákat ismeretlenekkel megosztani és nem szokás ilyen hangosan nagyokat nevetni. Aztán ahogy egyre több órán vettem részt, a kérdés lassan átformálódott bennem: Miért nem szokás?