Aktuális lapszám

Titokzatos testi tünetek

Mit gondolunk, mit érzünk, ha az orvos a megfelelő és alapos kivizsgálás után nem tudja megmondani a probléma forrását, s ennek megfelelően kezelést sem tud kínálni? Mi történik, ha a leletek negatívak, és az orvos azt mondja: „Ön egészséges”? Feltételezhetnénk, hogy a beteg megnyugodva hazatér és folytatja a szokásos életét. De ha a panaszok továbbra is fennállnak, vajon megnyugtató-e az orvos szájából elhangzott mondat? Határozottan kijelenthetjük, hogy nem, hiszen a beteg szenved a tünetektől és azok következményeitől. Csalódott, úgy érzi, az orvos nem veszi őt komolyan, esetleg képzelt betegnek tartja – vagy kétségbe vonva az orvos kompetenciáját, újabb orvoshoz, specialistához vagy valamilyen alternatív medicinában dolgozó szakemberhez fordul.

A számoló agy

A matematikai képesség és a matematikai tehetség biológiai hátterére vonatkozóan izgalmas, s egyben ellentmondó adatokat tud felmutatni a tudomány. Már 12 éves korban jól látszik, hogy az átlagosnál jobban teljesítő fiúk száma többszöröse a lányokénak, s a kiemelkedő matematikai képességűek csoportjaiban valóban sokszorosan több a férfi.  Az átlagos matematikai teljesítményben nincs ilyen eltérés, s a csecsemők korai képességei sem különböznek. Vajon miből fakad az eltérés? Biológiai okai lennének? Másként van „berendezve” az agyunk? Lehet, bár az idegtudományi adatok még ma sem adnak mindenre választ. Mivel a matematika az emberi elme alkotása, egyszerre az agy és a kultúra evolúciójának a terméke, nehéz kibogozni, mi is az oka a fiúk fölényének.

Apró villanások egy „borderlány” életéből

Az elmúlt pár hónapban egyre gyakrabban ütötte meg fülemet a „borderline" kifejezés: kora reggeli előadásokon, amikor még mindenki a tejeskávéját szürcsölgeti, szemináriumokon, ahol az ember lánya elsajátítja azt az életmentő készséget, hogy nyitott szemmel aludjon, kellemesen zötykölődős vonatutakon az egyetem felé… Hol tudományos körítéssel zúdult rám az információhalmaz, hol laikus, magukat roppant műveltnek képzelő emberkék szájából (hiába, úgy tűnik, mi lettünk az új divathullám), valami közös mégis volt ezekben az „esetleírásokban": csupa olyan mozzanat, amely azt hiszem, semelyikünknek sem esne jól (főleg éhgyomorra…): lenézés, sajnálkozással teli arckifejezés, esetenként gúnyos mosoly.

Mit tud a gyermeki agy?

Hogy megértsük, miért nem sikerül minden kisgyermeknek gyorsan és jól megtanulnia olvasni, jó, ha ismerjük azt is, mit tud erről a kérdésről a tudomány. A hagyományos magyarországi munkamegosztásban az olvasástanulás pedagógiai, az olvasási zavar – beleértve a diszlexiát is, – gyógypedagógiai téma. Másutt ez nem egészen így van, s ma már nálunk is erősödik a pszichológia és az idegtudomány szerepe, meg egy kicsit a kettőjük házasságából született kognitív idegtudományé is. Mi több, egy nagyon új terület, a pedagógiai idegtudomány is szót kér, amely azt vizsgálja, milyen az iskola, mindenekelőtt a tanítási és fejlesztési módszerek hatása a fejlődő agyra, van-e kölcsönhatás mindezek és a gyerekek gondolkodása, emlékezeti teljesítménye, tudása között.

Kiből lehet jó pszichológus?

Ön sok éve tanít már pszichológushallgatókat, s gyakorló gyógyító is egyben. Tapasztalata szerint van bármiféle olyan lelki adottság, amivel rendelkeznünk kell ahhoz, hogy sikeres pszichológusok legyünk?

Egy aktív-éber hipnotizőr

Részlet a Bányai Éva professzorral készült interjúból: 1972-ben a doktori disszertációmat már ezzel a címmel írtam: A hipnózis hatása a tanulásra. A kísérletsorozatban volt egy éberen tanuló kontrollcsoport; s egy hipnózisban tanuló, 24 főből álló kísérleti csoport. 24-ből 20-an úgy viselkedtek, ahogy azt a pavlovi hipnóziselmélet alapján várhattuk is tőlük. A hipnózis hatására lecsukódott a szemük, lelassult a mozgásuk, nem emlékeztek a történtekre: „Olyan volt, mintha aludtam volna.” Négyen azonban másképp viselkedtek, egyikük azt mondta: „Miért mondjátok, hogy elalszom, alszom, mély hipnotikus állapotban alszom, amikor én egyáltalán nem alszom el! Sokkal jobban tudok figyelni, mint máskor!” Ez nem hagyott nyugodni.

Határvillongások

„Zárd már el, ha mondom… Telefonon beszélek... Nem hallod?  Halkítsd le! Ne várd meg, míg odamegyek… Na végre…” Ugye ismerős a fenti monológ? Vajon mi történt?  Kedves, aranyos gyermekünk miért változott meg? Hiszen még alig 11-12 éves. Nos, tudomásul kell vennünk, hogy a fejlődés felgyorsult, már egészen korán szembe kell néznünk azzal, hogy gyermekeink kamaszkorba lépnek, és a határok feszegetésével jelzik, hogy távolodnak, elutasítják a közeli, fontos felnőttek szabályait/értékrendjét, s kitermelik a sajátjukat, a saját kortárs csoportét.

Hogyan szakítsunk Doktor House-zal?

Amikor egy barátom megkért, hogy írjak valamit Doktor House-ról, fölényesen megjegyeztem, hogy csak „vesztesek” néznek tévét, én nem, ezért fogalmam sincs, ki az a doki. Persze, ha mondasz róla pár szót, „kielemzem”, végül is nem kell látnom a műsort ahhoz, hogy legyen róla véleményem... Egy orvosról van szó, aki tulajdonképpen bunkó, de valahogy mindig mindenkinek kitalálja a baját, munkatársait szolgának tekinti, de zseniális diagnoszta, és intuitíven, lelki alapon gyógyít. Ne tovább, ennyi éppen elég lesz a diagnózishoz - mondtam. Láttam már ezer ilyen doktor Csernus inkarnációt, tudom, miről van szó, rögtön meg is mondom neked, miért szereted: Doktor House is felülről beszél veled és mindenkivel.

Bennünk élő mítoszok: a beavatási szertartások

Egyes természeti népeknél a fiúgyermekeknek a mai napig igen véres beavatási szertartásokon kell átesniük ahhoz, hogy teljes jogú férfivá váljanak. Mi értelme lehet ezeknek a barbár szertartásoknak, amelyek szörnyűnek tűnnek – nem véletlen, hogy a ráció embere megszabadult az ilyen beavatási rituáléktól. De biztosan megszabadult tőlük? Akkor a katonák miért is kínozzák meg jó alaposan az újoncokat? Miért hallunk rémhíreket a főiskolák és egyetemek gólyatáboraiban meggyötört elsősökről? Miket művelnek tagjaikkal a bandákba verődött utcagyerekek? Mintha lekopna rólunk a modern kultúra, s felszínre törne a tudattalanból egyfajta ősi – génekbe kódolt – éhség a rítusokra.

A csapatjátékos magányossága

Mit érez a játékos két félidő plusz 30 percnyi ráadás után, a mindent eldöntő tizenegyes-lövések előtt hullafáradtan, de a sírból visszahozott esély örömével, az ötfős „ítéletvégrehajtó” csapat kijelölésekor… Hogyan éli meg a rá nehezedő súlyt, a közönség, a csapattársak – és a saját elvárásait?

"Nem vállalom. Amikor először kihagytam egyet, elhatároztam, nem rúgok többé… Ha egyszer elhibáztam, elhibázhatom máskor is. Nem is jó „üzlet”: berúgni nem dicsőség, kihagyni szégyen. Igaz, hogy én vagyok a csapatkapitány, nem lenne szabad megfutamodnom, de ha meglesz az öt jelentkező, én bizony háttérben maradok…"

 

Tartalom átvétel