A krónikus stressz hatása idegrendszerünkre
Mit tesz velünk a stressz?
Nemcsak a szituációkhoz köthető, beazonosítható feszültségek jelentenek stresszt, hanem az észrevétlenül elszenvedett szorongások is, amelyek nehezen diagnosztizálható pszichés és általános testi tünetek képében jelentkeznek (fáradtság, alvászavar, vagy éppen a krónikus fájdalmakkal járó állapotok). A krónikus és az akut stressz közötti különbséget nem egyszerűen az „időkülönbségek” alapján definiáljuk, hanem az általuk adott eltérő pszicho-biológiai válaszreakciók szerint (hormon- és immunanyagszint-változások, szervi érintettség). Korábbi vizsgálatok rámutattak, hogy a krónikus stressz egy specifikus idegrendszeri működéshez köthető, kóros pszichés és testi folyamatokat generáló, önálló megbetegedés.
A tartós stressz veszélye az agyi erekre
Túlzás lenne azt mondani, hogy minden betegség alapja a krónikus stressz, de kutatások által is igazolt tény, hogy a krónikus stressz a szervezet minden sejtjét érinti. Mire alapozhatjuk ezt a kijelentést? A krónikus stresszben olyan hormon, ill. neurotranszmitter-szint változások alakulnak ki, amelyek a sejtekben gyulladásos folyamatokat indukálnak. Ezek hosszú időn át, tünetmentesen zajló, leginkább csak laboratóriumi vizsgálatokkal tetten érhető kórfolyamatok, amelyek idővel tünetet adó betegséggé szerveződnek. Az erek falában kialakuló gyulladás a szervezet egészére nézve veszélyes, hiszen a sérült erek áteresztővé válnak a sejtekre toxikus anyagok számára, melyek ellen a szervezet védekezni akar. Az immunfolyamat eredményeként a vérben gyulladásos faktorok szabadulnak fel, végül különböző megbetegedések alakulnak ki (fertőzések, autoimmunbetegségek, tumor stb). A gyulladásban roncsolódott érszövetben lelassul a keringés, ez vérellátási zavarhoz vezet, a sérült szövet felületén „rekedt” anyagok lecsapódnak az ér belhártyáján, és érszűkületet, vérrögképződést (trombózist, embóliát) okozhatnak. Az idegsejtek rendkívüli módon igénylik a megfelelő oxigénellátást, ez működésük feltétele (vérellátásunk 20 százaléka az idegszövetet táplálja). Az agy oxigénhiányával járó gyulladásos agyi folyamatok nemcsak sztrókot okoznak, hanem számos nehezen kezelhető megbetegedés alapját képezik: epilepszia, depresszió, Alzheimer- vagy Parkinson-kór. Mire végiggondoltuk ezt a többlépcsős folyamatot, talán már fel is álltunk kényelmes fotelünkből, és elkezdjük átmozgatni elgémberedett tagjainkat, vagy elindulunk a kutyánkkal egy kiadós sétára.
Az idegi szabályozás alól „kicsúszott” biológiai rendszerek
A tartós stressz tehát egy olyan „diszharmónia”, amelyben felborulnak a biológiai rendszereink. Hormon- és immunrendszerünk egyszerűen „kicsúszik” az egészséges idegrendszeri szabályozás alól. Lényegében ez a jelenség határozza meg az akut és a krónikus stressz közötti különbséget. Akut stresszben az ingerhatás elmúltával megszűnnek a stressztünetek és a hormonszintek rendeződnek: normalizálódik a szívverésünk, a vérnyomásunk, megnyugszunk. Ilyenkor idegrendszerünk a negatív visszacsatolás elvét alkalmazza (vagyis a magas stresszhormonszint az egészséges idegrendszerszeri szabályozás hatására normalizálódik). Tartós stresszben viszont az agyban olyan speciális neuronok aktiválódnak, amelyek nem a negatív, hanem a pozitív visszacsatolás folyamatát indítják be, vagyis a magas stresszhormonszintet az idegrendszer úgy reagálja le, hogy további stresszhormon-termelésre serkentő ingereket küld a hormonkiválasztó rendszerek felé (mellékvese), ennek következtében a stresszhormonszintek a veszély elmúltával sem csökkennek. Az akut tünetek ugyan enyhülnek, de a szerveink tovább „stresszelnek” (fáj a gyomrunk, szorít a mellkasunk), idegrendszerünk pedig folyamatos készenléti állapotot tart fenn. Ez rendkívül energiaigényes folyamat, amelyben szó szerint elfáradunk, és idővel elérkezünk egy olyan szintre, amikor már a pihenés sem segít, és velünk együtt a fokozott működésre késztetett szerveink – pl. a mellékvesék – is kimerülnek.
Fókuszban a hippokampusz
Létezik tehát egy egymással összefüggő, a szervezet egészére kiterjedő hormon- és immunrendszer, amely központi idegrendszeri szabályozás alatt áll, és komplex módon reagál a szervezetet érő pozitív és negatív hatásokra. A környezeti tényezők hatásait az élő szervezetre már a magzati kortól kutatják. A stresszkutatásban kiemelt szerepet kapott az agy hippokampusz nevű szerve, amely az első trimeszter végén és a második trimeszter elején alakul ki a magzati életkorban, ekkor legsérülékenyebb az idegrendszer, ebben az időszakban alakul ki legnagyobb valószínűséggel az a „sérülés” az agyban, amely a későbbi negatív következményekért felelős. Legfontosabb stresszorok az anya dohányzása és/vagy alkoholizálása, a tartósan nehéz pszichoszociális élethelyzetek (magukra hagyott, bántalmazott várandós asszonyok, egészséget veszélyeztető szegénység). A magzati korban elszenvedett, állandóan fennálló anyai stressz fokozza a koraszülés veszélyét, s a babák alacsony testsúllyal születnek. (A rövid ideig tartó, alkalmankénti stressznek nincs káros hatása a magzatra.) A méhlepényen átjutó nagy mennyiségű anyai stresszhormon csökkenti a megszületett gyermek stressztűrő képességét, ez pedig összefüggésbe hozható a későbbi hiperaktivitással. Nő az autóimmun-betegségek, a különböző típusú allergiák, az asztma, a fiatalkori magas vérnyomás és a cukorbetegség kialakulásának veszélye.
A krónikus stresszhatás alatt fejlődött gyermekek nehezebben tanulnak meg beszélni, játszani, nehezebben sajátítják el a szociális viselkedés szabályait, küzdenek a térbeli tájékozódás nehézségeivel, nyelvi és értelmi fejlődési zavarokban szenvedhetnek, sérül a memóriájuk.
Az agy GPS-e
A korai életkorban elszenvedett stresszhatások vizsgálatának egyik iskolapéldája az a kutatás, amit japán tudósok végeztek újszülött patkányokon. Azt vizsgálták, hogy a születést követő első hónapokban az anyai gondoskodás hiányából fakadóan elszenvedett stresszélményeknek milyen hatásai vannak a későbbi életkorban is mért téri tájékozódásra.
Mi köze a stressznek a térbeli tájékozódáshoz – és miért fontos egyáltalán ez a kérdés?
A vizsgálat ismertetése előtt tekintsük át azt a néhány alapvetést, ami miatt ez a kérdés a kutatások fókuszába került. A téri tájékozódás képessége a túlélés szolgálatában álló egyik legfontosabb kompetenciánk (pl. élelemszerző területek rögzítése a memóriában). Környezetünk téri információinak alkalmazása a viselkedésszabályozásnak is nélkülözhetetlen része (pl. csoporton belüli viselkedési szabályok követése, amely a csoportban maradás – sok esetben az életben maradás – feltétele). A környezet egy adott területén tartózkodva, a hippokampuszban mindig ugyanazok – az adott hely regisztrálására beállított – sejtek aktiválódnak. E tekintetben a hippokampusz úgy működik, mint egy jó GPS, amely térképszerűen kódolja és megőrzi az aktuálisan használt tér mintáját (kijelöli a viszonyítási pontokat), sőt még ennél is többet tud: képes arra, hogy összehangolja az ennek megfelelő kognitív és emocionális válaszokat (a túlélés érdekében a csoportban maradás feltételei szerint kell viselkednünk). Tehát értelmi és emocionális intelligenciánk főszervezője.
A hippokampuszban az agy más területeihez képest fokozott mennyiségben találhatók kortizol (stresszhormon) receptorok, tehát ebben az agyi struktúrában érvényesülnek és vizsgálhatók leginkább az intenzív és tartós stressz sejtkárosító és viselkedésszabályozást befolyásoló hatásai.
A vizsgálatban részt vevő állatokat két csoportra osztották. Az egyik csoportba került újszülött patkányok állandó anyai jelenlét mellett cseperedtek, hiánytalan anyai gondoskodásban részesültek. A másik csoport egyedeit viszont időszakosan kivették saját helyükről, így nélkülözni kényszerültek, vagyis nem részesülhettek az anya jelenlétéhez kötött azonnali kielégülésben. A két csoport egyedeit mindeközben a következő feladatra tanították: egy vízzel teli medencébe helyezték őket, ahonnan egy adott útvonalon, A pontból kiindulva kellett eljutniuk B pontba a kihelyezett céltárgy (élelem) felé. A kérdés összetett volt: egyrészt mennyi idő alatt tanulja meg az állat az adott útvonalat, másrészt mennyi ideig emlékszik a megtanultakra. Ezt utánkövetéses vizsgálatokkal mérték, az A és B pontok helye állandó volt. Az eredmények azt mutatták, hogy a stresszmentes körülmények között nevelkedettekhez képest a stresszel terhelt állatok mind a korai, mind pedig a késői időszakban rosszabb eredményeket értek el a tesztelés során. Több időre volt szükségük a helyes út megtanulására, és gyorsabban felejtettek „egészséges” társaikhoz képest. Idővel persze a kontrollcsoportban részt vevő állatok memóriája is gyengült, de szignifikánsan kisebb mértékben, mint a mostoha körülmények között nevelkedetteké, annak ellenére, hogy a tanulási periódus után mindkét csoport egyformán jó ellátást kapott. A téri tájékozódás szerve a hippokampusz. A természetes körülmények között elhalt állatok agyát vizsgálva a kutatók azt találták, hogy a korai stresszt elszenvedő egyedek hippokampusza kisebb volt, mint a kontrollcsoport tagjainak ugyanazon szerve.
Mi történik tartós stresszben a hippokampusszal?
A stresszhormon, a kortizol közvetlenül hat a hippokampusz neuronjaira, megváltoztatja azok ingerlékenységét, gátolva ezzel a sejtszintű tanulási folyamatokat. A tartós stresszhatás alatt a neuronok egy része elpusztul. A tradicionális felfogással szemben felnőttkorban is képződnek új idegsejtek (neurogenesis), a legújabb kutatások szerint a hippokampuszban is. A tartós stresszhatás egyértelműen csökkenti az új idegsejtek képződésének mértékét, ami pedig tovább fokozza az agyi funkciók romlását.
Krónikus stresszben a felhalmozódó kortizol szabadgyököket, független oxigénmolekulákat termel, amelyek úgy támadják az agysejteket, mint rozsda a fémet. A roncsolódott sejthártya kilyukad majd szétszakad, és az agysejt elpusztul. Fontos tudni, hogy a stresszel együtt járó életmód, az alvás- és evészavar, a káros szenvedélyek (dohányzás, alkohol) – a fokozott szabadgyöktermelés révén – minden életkorban hozzájárul az agysejtek pusztulásához.
Feledékenység és érzelmesség – félelem és szorongás
Stressz alatt az agyban fokozott elektromos aktivitás mérhető. Az ember csak úgy „vibrál” idegességében, „szikrákat szór” a tekintete. A stresszre legérzékenyebb agyi területek értelemszerűen a kortizol-receptorokban (stresszhormonkötő részecskékben) gazdag régiók, mint a már említett hippokampusz, amely az amigdala nevű szervvel együtt a limbikus rendszer részét képezi – ennek sérülései alakítják elsődlegesen a krónikus stressz tüneteit: hol fázunk, hol melegünk van (felborult hőháztartás), rendetlenkedik a szívritmusunk, változik az emésztésünk (vegetatív zavarok), könnyen elérzékenyülünk, síróssá válunk (érzelmi központ zavara). De számos egyéb, addig nem tapasztalt tünettel is szembesülhetünk, mint például a szexuális magatartás megváltozása (libidó-csökkenés, merevedési zavarok), fokozott vágyakozás a jutalmazásra (csokoládé-sóvárgás), az örömre való képesség csökkenése, hanyatló memória (nehezen tanulunk meg új dolgokat és gyorsan felejtünk), fokozott agresszivitás (indulatkezelési nehézségek).
A stresszrendszer helyes „programozása”
-
A stresszrendszer programozása, edzése, a stressz – lazulás ritmusával már magzati korban kezdődik. A cél tehát nem az állandó ellazult állapot fenntartása, hanem a stressz elleni zsigeri védekezés elsajátítása – már magzati kortól. A várandós anya „túlzottan kíméletes” életmódja inkább gyengíti, mintsem erősíti a megszületendő gyermek stresszel szembeni ellenállóképességét. Terhesség alatt javasolt a sport, nem tiltott a szexuális együttlét, és a szellemi kihívásokat sem kell feltétlenül kerülni.
-
Adjunk szabadságot gyermekeinknek! Beüti a fejét? Lepotyog a fáról? Így fogja kellő motiváció mellett kitapasztalni, hogyan védekezhet fizikailag veszélyes helyzetekben. Új manővereket fog elsajátítani önmaga védelme érdekében.
-
A félelemkeltő, szorongásokat okozó helyzetek ellen legjobb orvosság a megfelelő tudás. A tudás hatalom – szoktuk mondani. Hatalom a saját félelemeink felett! A helyes tudás mindig a jövőbe tekint és megoldást keres. Ne tévesszük össze a tudást a tudálékossággal, az önismeretet a pszichologizálással. Gyógyulásra vonatkozó ismereteket lehetőleg szakemberektől szerezzünk, és kerüljük a nem ellenőrzött, pontatlan, sok esetben félelmet generáló internetes tartalmakat!
-
A stressz kezelésére alkalmazott módszerek közül, elsőként a megnyugtatás technikája jut eszünkbe. Bizonyára tapasztaltuk már, hogy megnyugvásra intéssel pont ellenkező hatást érünk el, mint amit szeretnénk. A nyugtalanság érzésével járó stresszes, pánikszerű állapotokban a cselekvés a jó megoldás, ugyanis leghatékonyabban a mozgásba átvitt energia segít a felgyülemlett feszültségek levezetésében. Az izmok rendelkeznek a legnagyobb kapacitással a stresszben megnövekedett mennyiségű cukor felhasználására. A káros anyagok eliminálását a fokozott vérkeringés és a verejtékezés fogja elősegíteni. Figyeljük meg, hogy a ritmusos, lendületes mozgásoknak szinte azonnali stresszoldó hatása van! A testmozgás mellett természetesen a test és lélek harmonizálására törekvő relaxációs-meditációs gyakorlatoknak is helye van a stressz csökkentésében. Válasszuk ki a nekünk legmegfelelőbb technikákat, de soha ne végezzünk tőlünk lelkileg idegen, testileg kényelmetlen gyakorlatokat!
„Homo mensura”
Végezetül ne feledkezzünk meg a mindig igaz ókori bölcseletekről sem. „Minden dologmértéke az ember” – mondta Prótagorasz. Ismerjük hát meg saját határainkat, terhelhetőségünket, s találjuk meg a nekünk megfelelő mértéket a munkában, az örömökben és a kapcsolatokban!
Dr. Gerber Erika – orvos, pszichoterapeuta, pszichodráma-vezető
Az eredeti cikk a Mindennapi Pszichológia magazin 2020/1. lapszámában jelent meg.