Kisgyermekkorban – egészséges állapot esetén is – gyakran találkozunk a biztonságra való törekvés, az alkalmazkodás elősegítése érdekében bizonyos kényszertünet-jellegű szokásokkal (esti búcsúzási rituálék, túlzott ragaszkodás bizonyos tárgyakhoz).
Problémáról csak akkor beszélhetünk, ha ezek a szokások értelmetlen rituálékba torkollnak, ha átveszik az irányítást a mindennapokban, akaratlanul újra és újra betörnek, sok időt elvéve és funkcióromlást okozva a gyermek és/vagy környezetének életében... A gyerekeket állandóan visszatérő, kellemetlen, befolyásolhatatlannak tűnő gondolatok gyötrik (pl. betegségtől, családi tragédiáktól való félelem), rendkívüli feszültséget okozva, melyet ún. rituális cselekvéssorokkal (pl: túlzott tisztálkodás, ellenőrizgetés) próbálnak enyhíteni... A gyermekkori kényszerbetegség sajátos megnyilvánulási formája az ún. kiterjesztett kényszer, amelynek során a gyermek egyik vagy másik szülőjét, súlyosabb esetben az egész családot bevonja kényszercselekvéseibe. Ha a szülő ellenáll, akkor a gyermek szorongása tovább fokozódhat, és fennáll a szülővel szembeni dühroham jelentkezésének veszélye.Ez sajnos a tüneteket ördögi körként még tovább mélyítheti, hiszen a gyermek nem ütközvén ellenállásba, újabb – és egyre abszurdabb – kényszerekkel állhat elő. Szintén veszélyt hordoz magában a gyermeknek való merev ellenállás, vagy az eddigi „behódoló” viselkedés hirtelen ellentétébe fordulása, a kényszerek szigorú letiltása, mivel a betegség természetéből eredően ez olyan feszültséget okozhat a szenvedőben, hogy szüleivel szemben agresszíven léphet fel.
A kényszerek rengeteg időt és energiát vesznek el a gyermektől, melynek következményeként nehezítetté válik a napi rutin elvégzése: túl későn kerülhet ágyba a kényszerek miatt, így egyre fáradtabb lesz, s a kimerültség szintén növeli a kényszerek súlyosságát. Az iskolai késések száma jelentősen megemelkedhet, hosszú távon az iskolai teljesítményt is negatívan befolyásolhatja. Emellett azt sem szabad elfelejteni, hogy állandó feszültségben éli a mindennapjait, nem képes ellazulni, önfeledten játszani, mert a kényszer sose „hagyja békén”. A szülők részéről fontos a türelem, a következetesség, és bizonyos időközönként önmaguk feltöltődése, hiszen csak kipihenten, minőségi időt együtt töltve tudnak valóban segítségére lenni gyermeküknek a küzdelemben.
A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2019. 3. számában olvasható
