Jelenlegi hely

Hová tűntek az érzelmek?

mindkét nem vágyna a biztonságra és arra, hogy ne kelljen folyamatosan monitoroznia a mellette lévő ember érzelmi állapotát

A mai párkapcsolatokban gyakori, hogy az érzelmek közlése nem hagyományos tempóban és módon történik meg... és miközben a nők, a lányok fantáziája és érzelmi elvárásai mást diktálnának, mégis belemennek egy olyan bizonytalan kapcsolat fenntartásába, amiben nincs sem bizalom, sem biztonság. 

Szerző: 

Csak akkor lehet valaki biztos abban, hogy ez tényleg egy párkapcsolat, ha ez verbálisan is kimondódott. Lehet, hogy régen is voltak ilyen szakaszok, a suta sétáktól a kézenfogáson át az első csókig, bár akkor talán nem volt rá szükség. Kimondatlan – de mindenki által betartott – szabályok irányították a két ember viselkedését, melyben kölcsönösen megbízhattak, pont úgy, ahogy egymásban is. Valahogy nem volt intézményes cél a másikkal való kitolás és a bizalmatlanság tudattalan megerősítése. Persze akkor is voltak nárcisztikus problémákkal küzdő emberek, de azért általánosságban nem ez volt a legjellemzőbb érzelmi működés... Gondoljunk bele, milyen érzelmi munícióval indul a felnőttélet felé az a tinédzser, aki már első párkapcsolati élményeiben csalódni kénytelen. Úgy tűnik, a korai anya-gyerek kapcsolatból eredő érzelmi működés természetrajzát ki kell egészítenünk az „információs kor” által hozzátett vonásokkal...

Miközben mindkét nem vágyna a biztonságra és arra, hogy ne kelljen folyamatosan monitoroznia a mellette lévő ember érzelmi állapotát, mindezt megváltoztatja a tudattalan érzelmi hárítások sora és a lassan rutinná váló védekezés az elköteleződéssel szemben. Vagyis, ha az egyik fél mégis jobban bevonódna érzelmileg, akkor le kell vele ülni, tisztázni a játékszabályokat – vagy el kell tűnni a színről. Ha például a „barátság extrákkal” nem megy, akkor véget kell vetni a kapcsolatnak, és keresni kell valaki mást, ügyelve arra, hogy az érzelmek véletlenül se álljanak útba... Az elköteleződés és a tartós kapcsolat hovatovább úgy fest, mint valami életfogytiglani szabadságvesztés, amitől a fiatalok szerint inkább rettegni kell, semmint vágyott állapotként gondolni rá. Ezt a mentalitást sok lány is átveszi, és úgy kommunikálnak, mintha a monogámia olyan korlátozás lenne, amit jobb elkerülni. Az elköteleződés tehát azt jelenti – írja Perel – hogy „fel kell áldoznod a céljaidat és az ambícióidat egy olyan dologért, ami felett nincs irányításod és amelyben el is bukhatsz. A kapcsolatok a függetlenség elvesztését jelentik. Amikor az ember romantikus értelemben beenged egy másik embert az életébe, neki kevesebb helye marad.”

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2019. 3. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2019 június–júliusi számában
ezekről olvashat:

2019 június–július

  • A kulturális sokk és az időutazás

    A globalizáció egyre gyakrabban teremt kultúraváltási helyzeteket. Diákok külföldre mennek tanulni, nemzetközi intézmények a dolgozóikat más országokba küldik, a jobb körülmények reményében egész családok váltanak hazát, illetve gyakran emberek tömegeinek kell akaratuk ellenére menekültként a saját kultúrájuktól eltérő országban folytatni életüket. A kulturális sokk fogalma tehát mindinkább előtérbe kerül.

  • Megbízható tanúk-e a gyermekek?

    A feltételezések szerint a gyerekek a felnőtteknél hajlamosabbak arra, hogy hamis emlékekről számoljanak be. Mennyire megbízhatóak tehát tanúvallomásaik? Vajon képesek-e megbízhatóan, torzításmentesen mesélni egy eseményről? Mennyire befolyásolhatók a kérdező által? Mit lehet tenni annak érdekében, hogy minél megbízhatóbb tanúvallomásokat kapjunk?

  • „Elég magas lesz kosarasnak?” – A fiatalok fejlettségi szintjéről nem a naptár árulkodik. De akkor mi?

    Képlékeny határokkal fészkelte be magát a serdülőkor a gyermek- és a felnőttlét közé. A fejlődési szakasz meghatározása nemcsak izgalmas elméleti kérdés: fontos oktatási, egészségügyi, büntetőjogi implikációkat rejt magában, hogy mennyire tartunk érettnek valakit. Miért van az, hogy kizárólag a naptár alapján hozunk ilyen döntéseket? A PPKE BÉTA projektjének serdülőkorról szóló cikksorozata most a biológiai kor becslési eljárásait mutatja be.

  • Légy önmagad terapeutája! A kognitív pszichoterápia

    Pszichés zavarokban szenvedők gyakran eltúlozzák, rendkívül szubjektíven értelmezik a helyzetüket, ami intenzív érzelmi állapotokhoz vezet, és ez megfordítva is igaz: erősen zaklatott, dühös vagy stresszes állapotban sérül a valóság objektív felfogása. Felfokozott érzelmi állapotban szélsőségesen negatívan vagy pozitívan értékeljük az egyes helyzeteket, és ez ráadásul még a cselekedeteinket is befolyásolja. Miután mind a tapasztalat, mind a klinikai pszichológiai kutatások azt bizonyítják, hogy az érzelmi problémák forrása gyakran a torzult, hibás gondolkodás, a kognitív viselkedésterápia célja az alaposabb önismeret.

  • Muzsikus a díványon – Személyiség és zenei teljesítményszorongás

    Képzeljük csak el, hogy érezheti magát egy alapvetően zárkózott, érzékeny és kissé szorongó ember, amikor ki „kell” állnia több száz ember elé, és az addig a próbatermek magányában csiszolgatott művet rá szegeződő szempárok százainak kereszttüzében kell hibátlanul bemutatnia?

ÉS MÉG: Egy gallér üzenete – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világaHová tűntek az érzelmek?A háttérbe szorított szolidaritás. Összetartozás, együttérzés, közösségvállalás • „Ne forgasd ki a szavaimat!” – Szalmabábok a vitában • Túl a babonán – avagy a kényszerek markábanKulináris terápiaA trollok pszichológiájaAz agy öregedése – az időskori demenciák • Motiváció: tényleg szükség van rá?Egy jó tér csodákat művelhet – Beszélgetés Sylvester Ádám építésszel • Az örökmozgó szem • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

A terapeuta a pszichés zavarok szakértője, a kliens viszont a saját problémájának a szakembere, hiszen ő ismeri legjobban a saját nehézségeit...

A tetoválást viselők nagy része sokáig győzködi magát arról, hogy jó döntés volt magára varratnia az adott mintát.

Manapság a trollok közöttünk élnek. Velünk utaznak a villamoson, este bevásárolnak, ebédet főznek, és ha van kutyájuk, leviszik sétálni.

Elsőre érthetetlennek tűnhet: ha valaki ennyi pénzt és időt áldoz erre a folyamatra, miért nem az igazat mondja.

Miért kell újra és újra megrágni valamit, miért tépelődünk, miért rugózunk elmúlt dolgokon?

Lehetséges, hogy az elégedett kolbásztöltő boldogabb, mint az állandóan nyughatatlan önmegvalósító-alkotó ember?