Jelenlegi hely

Miért rágódunk?

Miért tépelődünk, miért rugózunk elmúlt dolgokon?

„Ezt nem hiszem el. Tiszta idióta vagyok. Már megint leégettem magam. Miért pont velem kell ezeknek megtörténniük? Most mit gondolnak rólam a többiek? Biztos, hogy ezek után még kávézni se hívnak majd.” Ismerős? 

Ha valakinél ilyen vagy ehhez hasonló negatív gondolatok újra és újra felbukkannak egy-egy aktuális vagy régi eseményen gondolkodva, akkor azt mondhatjuk, hogy az a személy hajlamos a ruminációra, a rágódásra – mégpedig annak maladaptív, azaz negatív hatásokkal járó formájára... Rengeteg kutatás irányul arra, hogy megértsük, mi tartja fenn a rágódást, és milyen folyamatokon keresztül képes befolyásolni az egészségünket. Ez azért is igen fontos kérdés, mert a rágódás egészen hétköznapi jelenség – bárkivel előfordulhat, hogy rövidebb ideig rágódik valamin. Kiválthatják olyan események, ahol az elvárásaink nem teljesülnek, és nagy eltérést tapasztalunk a remélt, elvárt kimenetel és a „végeredmény” között, főleg, ha valamilyen személyesen fontos célunk nem teljesült... A rágódáshoz társuló önreflektív folyamat, a „mi történt és miért” kérdéseken való töprengés segíthet megérteni másokat, az eseményeket, saját érzelmeinket stb.

De az is előfordulhat, hogy egy hónapokkal – vagy akár évekkel – korábban történt esemény kapcsán fogalmazzuk meg újra és újra ezeket a gondolatokat, mert a kanapén lazulva „beugrik” egy emlékkép. Vegyük észre, ilyenkor ahelyett, hogy hagynánk elsuhanni a kellemetlen emléket, pillanatok alatt a jelenbe varázsoljuk át a múltat... Kutatások bizonyítják, hogy a stresszor ilyenfajta felidézése nemcsak az érzelmeinkre lesz hatással, de szervezetünk biológiai működését is befolyásolja: a régi stresszorhoz egy aktuális fiziológiai stresszválaszt produkálunk – például megpörgetjük a szívverésünket, és ha kitartóan tépelődünk a múltbeli történésen, akkor még a kortizol nevű stresszhormon termelődését is sikeresen beindítjuk. Könnyű belátni, hogy minél többször rágódunk céltalanul, annál többször terheljük meg testi-lelki működésünket.

De miért kell újra és újra megrágni valamit, miért tépelődünk, miért rugózunk elmúlt dolgokon? Miért nem sikerül akár sok-sok évvel ezelőtt történt eseményeket „megemészteni” és lezárni, s a múlt egyik rossz történéseként számon tartani?

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2019. 2. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2019 augusztus–szeptemberi számában
ezekről olvashat:

2019 augusztus–szeptember

  • Megértés vagy megbocsátás?

    A düh, a neheztelés, a felháborodás, illetve – ha mi magunk cselekedtünk helytelenül – a bűntudat azt jelzik, hogy a másikat (vagy magunkat) felelősnek tartjuk és hibáztatjuk az általa elkövetett rossz cselekedet miatt. Ezen érzelmek felfüggesztése, elhalványulása pedig azt mutatja, hogy a másikat részben vagy egészben felmentjük a felelősség alól.

  • Elmés gépek

    Ha a számítógép nem azt csinálja, amit szerettünk volna, vagy – utasításaink ellenére – egyáltalán nem csinál semmit, nehéz megállni, hogy ne veszekedjünk vele úgy, mint egy emberrel. Sokszor nem is vagyunk képesek rá, és feszülten beszélünk, sőt kiabálunk hozzá: „Miért nem csinálod?”, „Ne bosszants már!”, „Direkt csinálod velem?”. Mintha lennének hitei, vágyai, szándékai, és képes volna önálló döntéseket hozni – azaz lenne elméje.

  • Stressztűrésre berendezkedve

    Az ember számos – és sokféle – tudattalan stratégiát alkalmaz, amelyeknek a segítségével pszichés feszültségeit igyekszik csökkenteni, megszüntetni. Az én-védelem lehet „leépítő” és „felépítő” – vagyis az elhárító mechanizmusok lehetnek az alkalmazkodást nehezítők, akár meggátlóak is, és lehetnek adaptívak, a megküzdést segítők.

  • Sématerápia

    A sématerápia célja az egészséges felnőtt mód megerősítése. Az ilyen felnőtt készségei: képes felismerni, elismerni, érvényesíteni, adaptívan kielégíteni alap érzelmi szükségleteit; képes mások szükségleteit is figyelembe venni, illetve saját szükségleteinek kielégítését hosszú távú céljai – vagy a másikkal való kölcsönösség fenntartása – érdekében késleltetni; önmagával, élményeivel szemben elfogadó, nehézségeit a közös emberi természet részének és nem másoktól elkülönítő vonásnak tartja. Kedvesen és együttérzéssel képes önmaga felé fordulni.

  • „A nagy megvilágosodás szemfényvesztés”

    Ő az első ember, aki kenuval szelte át az Atlanti-óceánt, és az első magyar, aki az Antarktisz széléről indulva, elérte a Déli-sarkot. Van, hogy egyedül küzd, van, hogy csapatban, van, hogy fagyási sérülésektől béna a fél arca, és van, hogy addig üvölt a hullámokat szidva, míg teljesen elmegy a hangja. Én arra keresem Rakonczay Gábornál a választ, hogy mi történik pontosan az ember lelkében a semmi közepén, mitől lesz egy csapatból jó csapat…

ÉS MÉG: Kulcs-kérdés – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világaAz önigazolásról – avagy azt hiszed, józan döntéseket hozol • „Brit tudósok bebizonyították” – A tudományos zsargon manipulatív technikái • Csavargók és otthonülők – a tanulás evolúciós ökológiája • Nem lusták, csak kialvatlanokMegbízható tanúk-e a gyermekek?Gyermekek, akik „kilógnak” a sorbólÉgi és földi utakSématerápiaBoldogságvásárAz agy öregedése – mit tehetünk szellemi frissességünk megőrzéséért? • Traumafeldolgozás művészetterápiávalEgyszerűen nem tudok tévedni • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Az önigazolás, bármilyen meglepő, csodás dolgokat tarthat fent az életünkben, ám gyakran megrázó vagy förtelmes következményei lehetnek.

Közkeletű hiedelem, hogy egy kis tombolással, töréssel-zúzással le lehet vezetni az agresszivitást. Csakhogy – sajnos! – ez óriási tévedés.

Sokak számára eljön a pillanat, amikor nyomot akarnak hagyni a világban, jobbítani szeretnék azt.

A függő ember elsődleges törekvése, hogy szoros kapcsolatban lehessen a számára fontos személlyel, legyen az szülő vagy barát, a párja vagy akár a gyermeke. Ennek érdekében...

Manapság, amikor mindent a sikeresség mércéjével mérünk, nagyon nehéz kialakítani azt az elégedettségi szintet, ahol

A céltalanság olyan, mint egy feneketlen katlan - reményvesztettnek, elhagyatottnak érezzük magunkat.