Jelenlegi hely

Függés és függetlenség

A függő ember jellemzően nem vagy alig képes egyedül lenni

A párom szerint túlságosan kötődöm hozzá, azt mondja, ne akarjak ilyen sokat vele lenni, beszélgetni, ahogy ő mondja, rajta lógni. Nekem viszont kevés, amennyit ő szeretne velem lenni... Lehetséges, hogy társfüggő vagyok?

Szerző: 

Sokszor találkozunk ilyesfajta sommás kérdéssel a hétköznapi életben vagy a terápia során. Mivel a társfüggésről, pontosabban kapcsolatfüggőségről gyakran olvashatunk, sokan felismerik önmagukban vagy a másik emberben ezt a problémát – de azért olyan is van, amikor tévesen gondoljuk ezt! Bizonyos mértékig az igény, hogy együtt legyünk a számunkra fontos személlyel, hogy odafigyeljünk a véleményére, és visszajelzéseket kérjünk, az egészséges, biztonságos kötődés velejárói is. Ez azonban sok lehet egy olyan partner vagy barát számára, aki bár érzelmileg szorosabb kapcsolatra vágyna, mégis vegyes érzelmekkel éli meg a közelséget, rövid idő alatt kényelmetlenné, sőt teherré válik számára. Egy kapcsolatban tehát nemcsak a társfüggés okozhat problémát, hanem ennek ellentéte is...

A lelkileg egészséges felnőttet a szeretetre és munkára való képesség mellett az is jellemzi, hogy önmagáról kiérlelt és stabil képet tud alkotni, melyet nem ír felül azonnal mások véleménye. A számára fontos személyekről – és főként a velük való kapcsolatának milyenségéről is – sziklaszilárd belső képe van, ami nem kezd szertefoszlani vagy átalakulni pusztán azért, mert néhány órát vagy napot egymástól távol töltenek...

Az egészséges önálló működéshez hozzátartozik az önmagunkról való gondoskodás képessége is – mindez azonban nem egyenlő a túlhangsúlyozott függetlenséggel, a fontos személyektől, például a szülőktől vagy a partnertől való merev elzárkózással. A lelkileg egészséges – vagy másképp fogalmazva a biztonságosan kötődő – embereknek is szükségük van másokra, a kapcsolatban átélt empátiára és megerősítésre. Egészen másképp öntjük szavakba érzéseinket, gondolatainkat, ha egy bennünket elfogadó embernek beszélünk róluk, mint ha kizárólag saját magunk számára próbáljuk ezeket megfogalmazni. Egy barát vagy társ hitelesítheti érzéseinket, megnyugtató, hogy nem vagyunk egyedül. Sőt, azzal is szembesíthet, ha esetleg túlságosan beleszippantódunk és megrekedünk szubjektív érzéseink vagy gondolataink csapdájában, ha mindent csak egy nézőpontból tudunk látni...

Kapcsolataink szorossága, másoktól való közelség-távolság igényünk egyéni jellemzőnk, mely két végpont között helyezkedik el. Az egyik a mindig szoros, szimbiotikus közelségre való vágy a másik fontos személlyel, soha el nem távolodni tőle – ez a függés. A túlsó véglet pedig a távolságtartás, a túlhangsúlyozott függetlenség. Míg a függő ember jellemzően nem vagy alig képes egyedül lenni, a túlhangsúlyozott független számára ennek ellentéte, azaz a másokkal való együttlét, közelség megterhelő és kerülendő. Mindkét véglet könnyen konfliktusok, feszültségek forrásává válik...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2018. 6. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2019 augusztus–szeptemberi számában
ezekről olvashat:

2019 augusztus–szeptember

  • Megértés vagy megbocsátás?

    A düh, a neheztelés, a felháborodás, illetve – ha mi magunk cselekedtünk helytelenül – a bűntudat azt jelzik, hogy a másikat (vagy magunkat) felelősnek tartjuk és hibáztatjuk az általa elkövetett rossz cselekedet miatt. Ezen érzelmek felfüggesztése, elhalványulása pedig azt mutatja, hogy a másikat részben vagy egészben felmentjük a felelősség alól.

  • Elmés gépek

    Ha a számítógép nem azt csinálja, amit szerettünk volna, vagy – utasításaink ellenére – egyáltalán nem csinál semmit, nehéz megállni, hogy ne veszekedjünk vele úgy, mint egy emberrel. Sokszor nem is vagyunk képesek rá, és feszülten beszélünk, sőt kiabálunk hozzá: „Miért nem csinálod?”, „Ne bosszants már!”, „Direkt csinálod velem?”. Mintha lennének hitei, vágyai, szándékai, és képes volna önálló döntéseket hozni – azaz lenne elméje.

  • Stressztűrésre berendezkedve

    Az ember számos – és sokféle – tudattalan stratégiát alkalmaz, amelyeknek a segítségével pszichés feszültségeit igyekszik csökkenteni, megszüntetni. Az én-védelem lehet „leépítő” és „felépítő” – vagyis az elhárító mechanizmusok lehetnek az alkalmazkodást nehezítők, akár meggátlóak is, és lehetnek adaptívak, a megküzdést segítők.

  • Sématerápia

    A sématerápia célja az egészséges felnőtt mód megerősítése. Az ilyen felnőtt készségei: képes felismerni, elismerni, érvényesíteni, adaptívan kielégíteni alap érzelmi szükségleteit; képes mások szükségleteit is figyelembe venni, illetve saját szükségleteinek kielégítését hosszú távú céljai – vagy a másikkal való kölcsönösség fenntartása – érdekében késleltetni; önmagával, élményeivel szemben elfogadó, nehézségeit a közös emberi természet részének és nem másoktól elkülönítő vonásnak tartja. Kedvesen és együttérzéssel képes önmaga felé fordulni.

  • „A nagy megvilágosodás szemfényvesztés”

    Ő az első ember, aki kenuval szelte át az Atlanti-óceánt, és az első magyar, aki az Antarktisz széléről indulva, elérte a Déli-sarkot. Van, hogy egyedül küzd, van, hogy csapatban, van, hogy fagyási sérülésektől béna a fél arca, és van, hogy addig üvölt a hullámokat szidva, míg teljesen elmegy a hangja. Én arra keresem Rakonczay Gábornál a választ, hogy mi történik pontosan az ember lelkében a semmi közepén, mitől lesz egy csapatból jó csapat…

ÉS MÉG: Kulcs-kérdés – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világaAz önigazolásról – avagy azt hiszed, józan döntéseket hozol • „Brit tudósok bebizonyították” – A tudományos zsargon manipulatív technikái • Csavargók és otthonülők – a tanulás evolúciós ökológiája • Nem lusták, csak kialvatlanokMegbízható tanúk-e a gyermekek?Gyermekek, akik „kilógnak” a sorbólÉgi és földi utakSématerápiaBoldogságvásárAz agy öregedése – mit tehetünk szellemi frissességünk megőrzéséért? • Traumafeldolgozás művészetterápiávalEgyszerűen nem tudok tévedni • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Az önigazolás, bármilyen meglepő, csodás dolgokat tarthat fent az életünkben, ám gyakran megrázó vagy förtelmes következményei lehetnek.

Közkeletű hiedelem, hogy egy kis tombolással, töréssel-zúzással le lehet vezetni az agresszivitást. Csakhogy – sajnos! – ez óriási tévedés.

Miért kell újra és újra megrágni valamit, miért tépelődünk, miért rugózunk elmúlt dolgokon?

Sokak számára eljön a pillanat, amikor nyomot akarnak hagyni a világban, jobbítani szeretnék azt.

Manapság, amikor mindent a sikeresség mércéjével mérünk, nagyon nehéz kialakítani azt az elégedettségi szintet, ahol

A céltalanság olyan, mint egy feneketlen katlan - reményvesztettnek, elhagyatottnak érezzük magunkat.