Jelenlegi hely

„A mi csapatunkban a baba a főnök”

Mindenki a baba körül sertepertél...

Egy korábbi karácsonyi számunkban szívmelengető interjú ismertette meg olvasóinkat a Honvéd Kórház Koraszülött Centrumának (PIC – Perinatális Intenzív Centrum) munkájával, a pici babák életének megmentéséért folytatott mindennapos küzdelmeikkel.

Nemrégiben rövid hírben értesültünk arról, hogy ez az osztály – ha csak átmenetileg is – bezár. Nem kívánunk az okokkal és az esetleges következményekkel foglalkozni. Helyette álljon itt az akkori interjú az osztály vezetőjével, dr. Nádor Csaba főorvossal.

Jó ideig bolyongok a Honvédkórház építési munkák miatt labirintussá változott folyosóin, mire végre megtalálom a Perinatális Intenzív Centrumot. Szerencsére az osztály vezetője, dr. Nádor Csaba (képünkön) is épp akkor érkezik az orvosi szobába. Bemutatkozunk egymásnak, s ő azonnal felajánlja, hogy tegeződjünk. Amíg beszélgetünk, orvosok és nővérek jönnek-mennek körülöttünk, végzik a teendőiket.

Nagyon közvetlen itt a hangulat...

Mi teljesen más metódus szerint dolgozunk, mint általában egy intenzív osztály. Nálam nem olyan a hierarchia, hogy bejövök, és akkor mindenkinek haptákban kell állnia. Jól tudja mindenki, hogy én ezt nem várom el. Nem ebből kell sportot űzni, hanem motiválttá kell tenni az itt dolgozókat, mégpedig úgy, hogy érezzék, egy csapat tagjai, ahol megvan a saját feladatuk.

Már a nevetek sem olyan, mint egy koraszülött intenzív osztályé, hiszen a „perinatális” szó nem koraszülöttet, hanem „születés körüli”-t jelent. Miért választottátok mégis ezt?

A világban a koraszülött intenzív osztályt a legtöbb helyen valóban neonatálisnak hívják, de ez a PIC egy kicsit más, mint a többi. Azért ragaszkodunk ehhez a névhez, mert mi nagyon-nagyon büszkék vagyunk arra, hogy együtt dolgozunk a szülészekkel. Sokszor már akkor megismerjük az anyukát, amikor fenyegető koraszülés tüneteivel bekerül a szülőszobára, és a gyereke még meg sem született. Átmegyünk hozzá, beszélgetünk vele, mert már ekkor el kell kezdeni „beszervezni” őt abba a csapatba, amely a kisbabája megmentésére jön létre. Ez ugyanis igazi csapatmunka, melyben hihetetlenül fontos szerep jut az anyának.

Például a kenguruzás?

A számtalan módszer egyike valóban a kenguruzás. Ez egyébként Dél-Amerikából terjedt el, és a lényege az, hogy az anya naponta néhány órára a mellkasára teszi a gyermekét. Nagyon aranyosak ilyenkor, a babán csak egy kicsi pelenka van, meg egy sapka, egyébként pucér, és az anyuka mellkasa is pucér. Együtt vannak betakarózva, ez nagyon lényeges. A baba érzi az anyja illatát, hallja a szívverését, nyalogatja a bőrét – összeismerkednek egymással. A csecsemők élettani mutatói a kenguruzás alatt hihetetlenül jók, ezt azért folyamatosan mérjük több paraméteres monitorral. És természetesen ilyenkor alakul ki, erősödik meg anya és gyermeke között az a korai kötődés, amely egy életre meghatározhatja kettőjük viszonyát.

Csapatmunkát említettél…

Igen, itt egy olyan csapatmunka folyik, ahol a baba van a középpontban, ő a főnök. Nem Nádor Csaba a főnök, mindenki a baba körül sertepertél. Az ő csapatában legalább olyan fontos a takarítónő, mint az anyuka vagy a Nádor Csaba. Miért? Ha a takarítónő nem takarít elég jól, és nem megfelelően törölgetünk le ezt-azt-amazt, akkor sokkal több fertőzés lesz, a fertőzéstől pedig a gyerek meghalhat.

Eldöntöttük, hogy a szülőknek nem határozunk meg látogatási időt, itt lehetnek a nap bármely percében. Hogyan is tekinthetném látogatónak az anyát vagy az apát, amikor itt van a gyereke? Emellett úgy gondoltuk, ha már itt vannak a szülők, ne azért legyenek itt, hogy csak álldogáljanak az inkubátor mellett és mi kerülgessük őket. Elkezdtük tanítani a szülőket, aktívan bevonni őket a folyamatokba, a csapatba. Ha már állandóan azon sírunk, hogy nincsen elég ápoló az intézményekben, akkor a hosszan és alaposan kiképzett koraszülött intenzíves nővér ne azzal foglalkozzon, hogy pelenkáz, vagy etet, vagy fürdet. Ezek a szülő feladatai – akkor is, ha négykilós gyereke van, akkor is, ha hatszáz grammos. És itt nemcsak az anyákról van szó, hiszen az apák is nagyon jól el tudják sajátítani a baba körüli teendőket, és a közös tevékenység során olyan érzelmi kapcsolatot alakítanak ki gyermekükkel, ami mindkettőjüknek nagyon jót tesz. Ha hosszú távra meg akarom alapozni a gyerek biztos fejlődését, ha azt szeretném, hogy iskoláskorára ne legyen hátrányban, akkor a szülőt már most kompetenssé kell tenni. Amikor hazamegy, ismerje a gyerekét, ismerje minden egyes rezdülését. Hogyha látogatóként mindennap öt percre jön be az osztályra, akkor úgy fog hazamenni három hónap múlva, hogy egy vadidegen gyereket visz haza. De ha egyfolytában itt van, ő lesz az, aki a legjobban ismeri a gyerekét.

Azt mondod, a baba a főnök. Ő mit szeretne kapni a csapatától?

Ő idő előtt került ki az anyaméhből, neki még bent volna a helye. Ezért a méhen belüli körülményeket kell imitálnunk. Csak egy példa: amikor a magzat kinyújtja a kezét, mindenképpen határokat érzékel, mert ott van körülötte a méh. Az valóságos katasztrófa számára, hogy megszületik, beteszik egy inkubátorba, és bármerre nyújtogatja kezét-lábát, nem éri el a falat. Ez olyan, mintha egy felnőttnek magára hagyottan kellene feküdnie egy teljesen sötét hangárban, úgy, hogy fogalma sincs, hol van. Iszonyatos érzés! Mit tehetünk, hogy a gyerek jobban érezze magát? Egy puha, varrott, peremes fészekbe fektetjük, ami körülöleli. A mi fészkeinkben még plüss kezecskék is vannak. Ez az első és legegyszerűbb stresszoldás.

Fontos az is, hogy kerüljük az éles zajokat, hiszen ezek idegenek a magzati léttől. Nálunk az osztályon nem lehet kiabálni – van egy fül a falon, ami mutatja, hány decibel zaj van éppen. Ha zöld a jelzés, akkor örülünk, ha narancssárga, akkor már morcos vagyok, ha piros, akkor az, aki a zajt keltette, kimegy az intenzív osztályról.

A szükséges vizsgálatokat is a babák életrendjéhez igazítjátok?

Igen, amennyire csak lehetséges. Biztosan tudod, hogy a nagy egyetemeken a vizit úgy zajlik, hogy szép sorban vonul végig mindenki, a professzor, a kisebb professzor, a docens, a jó ég tudja, ki, a végén meg az orvostanhallgató. Nálunk ez egyáltalán nem így zajlik, a vizitet a gyerekhez adaptáljuk. Az etetés stresszoldó tevékenység, ilyenkor kell megvizsgálni a gyereket és kicserélni az infúziót, ekkor kell pelenkázni, utána jöhet a kaja, majd a baba megy az anyukájához kenguruzni. És ez azt jelenti, hogy utána két-három órán át nem nyúlok hozzá a gyerekhez. Mert ezt utálják, hiszen a méhen belül nem piszkálja őket senki, és azt kell utánozni, ami méhen belül van.

A koraszülés sokszor a szülőknél is lelki válsághelyzetet idéz elő...

Igen, és mi ezt is megpróbáljuk kezelni. Minden hónapban legalább egyszer szervezünk egy baba-mama klubot, ahova olyan anyukákat is meghívunk, akiknek itt volt a babájuk. Behozzák a gyerekeiket is, akik középen játszanak, amíg mi körülöttük ülünk és beszélgetünk. Nemrég történt, hogy egy anyuka, akinek most van itt a babája az intenzív osztályon, sírdogálni kezdett, és egy olyan anya vigasztalta meg, akinek korábban ugyancsak itt volt az 590 grammos babája, aki most már több mint hét kiló, tök jól néz ki a gyerek. Azt gondolom, hogy ez az anya ebben a szituációban a másik, elkeseredett anyukát biztosan jobban és értőbben meg tudja vigasztalni, mint én.

Azt olvastam, a munkátok rendkívül eredményes.

Vannak nagy adatbázisok, és jó, ha az ember össze tudja hasonlítani az eredményeit, meg tudja állapítani, hogy hol tart. Például Magyarországon annak az esélye, hogy egy másfél kiló alatti gyerek meghal, 15%, a mi osztályunkon pedig 5%. A magyar nők 98-99 százaléka képes anyatej elválasztására, de a koraszülött-osztályokon 20-30-40 százalékra is felmehet azoknak az aránya, akiknél nem indul meg a tejtermelődés. Nálunk ilyen eset alig fordul elő, mert az első pillanattól foglalkozunk az anyákkal is. Nincs mit szégyellnünk, nemcsak a magyar, hanem az európai átlaghoz képest is nagyon jók az eredményességi mutatóink. De nem a statisztikának dolgozunk. A szülők számára a gyerekük nem statisztikai adat, és a mi számunkra sem az. A korai kötődésben nemcsak a szülők kötődnek a gyerekükhöz, hanem mi is kötődünk hozzá, és a családhoz is. Nálunk nem azzal van vége a kapcsolatnak, hogy a gyerek hazamegy innen! Hat-hétévesen is visszajönnek, jókat dumcsizunk, a fiúkkal focizunk az ambulancián, a lányok megmutatják a pörgős szoknyájukat. Nálunk ez a sikerkritérium. És amikor azt látom, hogy egy két és fél éves kislány berohan ide és ad egy nagy puszit a nővérkének, akkor tudom, a nővérke is arra gondol, hogy ez volt a célunk, ezért csinálunk mindent. És másnap is mosolyogva jön be dolgozni.

 (Mindennapi Pszichológia, 2014. 6.sz.)

Ez is érdekelhet

Amikor ugyanis eszik, ő győzi le a világot, ellenkező esetben a világ győzi le őt. És ez hatalmas különbség.

A különböző interaktív alkalmazások között is a videojátékok a legvonzóbbak, s egyre több szülő fél attól, hogy gyermeke függővé válhat, vagy esetleg már azzá is vált.

Mindez azt jelenti, hogy ezek a gyerekek fokozott mértékben ki vannak téve a szívbetegség, a rák vagy a cukorbetegség

A nőkhöz képest nagyon kevés kutatás foglalkozik a férfiak oldaláról a terhességmegszakításra adott érzelmi reakciókkal, annak pszichés következményeivel.

Válás, elhagyás, mostoha, szerencsétlen sorsú gyerekek, lojalitáskonfliktusok… Asszociációk, melyek eszünkbe jutnak, ha meghalljuk a szót: mozaikcsalád.

Tasi Kriszta az ország legszegényebb településein dolgozik pszichológusként, a körülmények miatt kénytelen unortodox