Gyerekkorunk „és akkor az apa új asszonyt hozott a házhoz” mozzanattal induló meséi sem segítik elő, hogy ne borúlátóan gondolkodjunk a témáról. Az pedig, hogy a válás tabutémának számít manapság is, amikor legalább annyi házasság végződik így, mint amennyi nem, azt vonja maga után, hogy kevés a valóságon alapuló információ, ellenben annál több az elképzelt, kitalált hiedelem, a torzított sztereotípia. Nézzük a köztudatban leginkább előforduló tévhiteket a mozaikcsaládokról!

"A gyereket mindenképp traumatizálja a válás"

Érdemes feltenni a kérdést, hogy vajon a gyermek életét valóban a válás ténye – vagy inkább a válás minősége nehezíti meg? Ha létezik jó válás, akkor az olyan, amelyben a szülők egyetértésben döntenek arról, hogy külön élve folytatják az életüket, mert mindkettőjük szerint jobb lesz így a család minden tagjának, s e döntésük után konstruktívan, együttműködően képesek megállapodni a kapcsolattartás rendszeréről. Ha mindez így történne, és a szülők ezt (abban a hitben, hogy valóban jól döntöttek) teljes biztonsággal sugároznák a gyermek felé, tisztán, nyíltan kommunikálnák neki az élet további menetét, a gyermek mindezt szorongások, félelmek nélkül elfogadná és természetesnek tartaná.

"A gyerek elutasítja az új párt"

A gyerekek rendszerint nem a szülő mellett megjelenő új partnert utasítják el, hanem a helyzetet. A helyzet pedig az, hogy a szülő – félve gyermeke szeretetének elvesztésétől – úgy gondolja, akkor tesz jót, ha bevonja őt az új párjával kapcsolatos döntésekbe. Ez azonban hatalmas teher a gyerek számára: nem az ő dolga lenne eldönteni, hogyan alakuljon a szülő új párkapcsolata. A felelősség terhe alatt tehetetlennek érzi magát, frusztrációja pedig az új partner felé irányuló agresszióban tör utat...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2018. 3. számában olvasható