Jelenlegi hely

Tévhitek a mozaikcsaládokról

Válás, elhagyás, mostoha, szerencsétlen sorsú gyerekek, lojalitáskonfliktusok… Asszociációk, melyek eszünkbe jutnak, ha meghalljuk a szót: mozaikcsalád. 

Szerző: 

Gyerekkorunk „és akkor az apa új asszonyt hozott a házhoz” mozzanattal induló meséi sem segítik elő, hogy ne borúlátóan gondolkodjunk a témáról. Az pedig, hogy a válás tabutémának számít manapság is, amikor legalább annyi házasság végződik így, mint amennyi nem, azt vonja maga után, hogy kevés a valóságon alapuló információ, ellenben annál több az elképzelt, kitalált hiedelem, a torzított sztereotípia. Nézzük a köztudatban leginkább előforduló tévhiteket a mozaikcsaládokról!

"A gyereket mindenképp traumatizálja a válás"

Érdemes feltenni a kérdést, hogy vajon a gyermek életét valóban a válás ténye – vagy inkább a válás minősége nehezíti meg? Ha létezik jó válás, akkor az olyan, amelyben a szülők egyetértésben döntenek arról, hogy külön élve folytatják az életüket, mert mindkettőjük szerint jobb lesz így a család minden tagjának, s e döntésük után konstruktívan, együttműködően képesek megállapodni a kapcsolattartás rendszeréről. Ha mindez így történne, és a szülők ezt (abban a hitben, hogy valóban jól döntöttek) teljes biztonsággal sugároznák a gyermek felé, tisztán, nyíltan kommunikálnák neki az élet további menetét, a gyermek mindezt szorongások, félelmek nélkül elfogadná és természetesnek tartaná.

"A gyerek elutasítja az új párt"

A gyerekek rendszerint nem a szülő mellett megjelenő új partnert utasítják el, hanem a helyzetet. A helyzet pedig az, hogy a szülő – félve gyermeke szeretetének elvesztésétől – úgy gondolja, akkor tesz jót, ha bevonja őt az új párjával kapcsolatos döntésekbe. Ez azonban hatalmas teher a gyerek számára: nem az ő dolga lenne eldönteni, hogyan alakuljon a szülő új párkapcsolata. A felelősség terhe alatt tehetetlennek érzi magát, frusztrációja pedig az új partner felé irányuló agresszióban tör utat...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2018. 3. számában olvasható 

A Mindennapi Pszichológia
2019 augusztus–szeptemberi számában
ezekről olvashat:

2019 augusztus–szeptember

  • Megértés vagy megbocsátás?

    A düh, a neheztelés, a felháborodás, illetve – ha mi magunk cselekedtünk helytelenül – a bűntudat azt jelzik, hogy a másikat (vagy magunkat) felelősnek tartjuk és hibáztatjuk az általa elkövetett rossz cselekedet miatt. Ezen érzelmek felfüggesztése, elhalványulása pedig azt mutatja, hogy a másikat részben vagy egészben felmentjük a felelősség alól.

  • Elmés gépek

    Ha a számítógép nem azt csinálja, amit szerettünk volna, vagy – utasításaink ellenére – egyáltalán nem csinál semmit, nehéz megállni, hogy ne veszekedjünk vele úgy, mint egy emberrel. Sokszor nem is vagyunk képesek rá, és feszülten beszélünk, sőt kiabálunk hozzá: „Miért nem csinálod?”, „Ne bosszants már!”, „Direkt csinálod velem?”. Mintha lennének hitei, vágyai, szándékai, és képes volna önálló döntéseket hozni – azaz lenne elméje.

  • Stressztűrésre berendezkedve

    Az ember számos – és sokféle – tudattalan stratégiát alkalmaz, amelyeknek a segítségével pszichés feszültségeit igyekszik csökkenteni, megszüntetni. Az én-védelem lehet „leépítő” és „felépítő” – vagyis az elhárító mechanizmusok lehetnek az alkalmazkodást nehezítők, akár meggátlóak is, és lehetnek adaptívak, a megküzdést segítők.

  • Sématerápia

    A sématerápia célja az egészséges felnőtt mód megerősítése. Az ilyen felnőtt készségei: képes felismerni, elismerni, érvényesíteni, adaptívan kielégíteni alap érzelmi szükségleteit; képes mások szükségleteit is figyelembe venni, illetve saját szükségleteinek kielégítését hosszú távú céljai – vagy a másikkal való kölcsönösség fenntartása – érdekében késleltetni; önmagával, élményeivel szemben elfogadó, nehézségeit a közös emberi természet részének és nem másoktól elkülönítő vonásnak tartja. Kedvesen és együttérzéssel képes önmaga felé fordulni.

  • „A nagy megvilágosodás szemfényvesztés”

    Ő az első ember, aki kenuval szelte át az Atlanti-óceánt, és az első magyar, aki az Antarktisz széléről indulva, elérte a Déli-sarkot. Van, hogy egyedül küzd, van, hogy csapatban, van, hogy fagyási sérülésektől béna a fél arca, és van, hogy addig üvölt a hullámokat szidva, míg teljesen elmegy a hangja. Én arra keresem Rakonczay Gábornál a választ, hogy mi történik pontosan az ember lelkében a semmi közepén, mitől lesz egy csapatból jó csapat…

ÉS MÉG: Kulcs-kérdés – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világaAz önigazolásról – avagy azt hiszed, józan döntéseket hozol • „Brit tudósok bebizonyították” – A tudományos zsargon manipulatív technikái • Csavargók és otthonülők – a tanulás evolúciós ökológiája • Nem lusták, csak kialvatlanokMegbízható tanúk-e a gyermekek?Gyermekek, akik „kilógnak” a sorbólÉgi és földi utakSématerápiaBoldogságvásárAz agy öregedése – mit tehetünk szellemi frissességünk megőrzéséért? • Traumafeldolgozás művészetterápiávalEgyszerűen nem tudok tévedni • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

A kólikaként is emlegetett kórkép legtöbbször ártalmatlan, nincs mérhető, kimutatható elváltozás a hátterében, de súl

Hogy mi a helyes álláspont, az elsősorban nem jogi, hanem tudományos kérdés.

Ennek a kialakítása pedig a szülőn múlik, és bizony nem csak úgy, hogy büntetésképpen eltiltja a képernyőtől a gyerek

A család nőtagját erotizálhatja a súlygyarapodás kiváltása, hiszen jó étkeket tesz az asztalra, örömforráshoz juttatja párját.

De vajon hová vezet ez a folyamat? Milyen hatással van ez a kapcsolatainkra és a gyerekeinkre?

Ezek a gyerekek szenvednek attól, hogy szinte folyamatos kritikában és szidásban részesülnek