Jelenlegi hely

Az önbizalomról – kicsit másképp

Vegyük észre, hogy a „Ki vagyok én?” kérdés jelen idejű.

Önbizalomhiány nem létezik. Merész, sőt már-már pimasz állítás, hiszen még szavunk is van rá. 

Szerző: 

Igen ám, de azért, mert valamire kitaláltunk egy szót, még nem biztos, hogy létezik. Példának okáért sárkányokról, unikornisokról, egyéb fenevadakról is beszélünk; történetek, mesék születnek róluk, azonban ez még nem bizonyíték a létezésükre. Így érdemes óvatosnak lennünk – különösen, ha a saját lelkünkről és annak hogylétéről van szó, márpedig arról lesz szó...

Magyarázkodó, önmagunkat felmentő, passzív mondatok garmadája születik nap mint nap annak igazolására, miért nem mi vagyunk a felelősek saját életünkért, önmagunkért, hogylétünkért, önbizalmunkért.

„Így történt, így alakult” – szól a könnyed komment egy-egy negatív esemény után. Fel sem merül, hogy én alakítottam így, nekem is markáns részem volt benne!

„Ezt hozta az élet.” – Nem én hoztam, nem én engedtem be az életembe, sőt, szinte ott se voltam, egyszerűen csak lett, a semmiből!?

„Tönkrement. Elromlott.” – Mondjuk egy kapcsolat… Milyen ritkán hallunk ilyet: „Tönkretettem a házasságomat.” Sokkal inkább a másik tette tönkre, ő a hibás, esetleg csak megtörtént, elvégre „Nem volt mit tenni. Ezt dobta a gép. Nem voltunk jókor jó helyen.” Következésképp „Nem tehetek róla. Nem az én hibám.” Teljesen felmentem magam az ilyen és ehhez hasonló mondatok alkalmazásával. De ez még nem elég, az igazán nagy önfelmentők kellő demagógiát is belecsempésznek saját szerencsétlenségük igazolásába:

„A sors akarta így.”, vagy „Isten akarata.”, esetleg „Így volt megírva.” Van ebben egy szemtelen gőg, mintha tudnánk, mi Isten vagy a sors szándéka. Önfelmentésre viszont kiválóak az efféle szentenciák, élünk is velük folyton folyvást. A teljes beletörődés végül aztán a következő szólással testesül meg: „Ez van, ezt kell szeretni.”

Ilyen talajon nem csoda, hogy önbizalmi kérdésekben bizony nagyon-nagyon nem állunk jól. Hogy is állnánk, mikor a változáshoz annak beismerése szükséges, hogy azért, amilyen vagyok, amilyenné lettem, vagyis tettem magam, elsősorban én vagyok a felelős. Elsősorban – de nem kizárólagosan. Természetesen vannak olyan egyéni biológiai, pszichés és szociális konstellációk, amelyek nagymértékben hatnak a nap 24 órájában, de mégis, mindezek ellenére elsősorban mi vagyunk a felelősek.

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2018. 2. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2018 június–júliusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2018. június–július

  • Ismerj el és szeress, bármi áron!

    Az embereket komolyan foglalkoztatja, mit gondolnak róluk, milyenek mások szemében. Ahogy minket látnak, az befolyásolja azt, ahogy viselkednek velünk. Jó okunk van tehát, hogy nagyon is érdekeljen, mit gondolnak rólunk mások. Az élet két fő területén fontos nekünk, hogy minél pozitívabb kép alakuljon ki rólunk: egyrészt a képességeink, másrészt a kedvelhetőségünk kapcsán.

  • Az elengedés művészete

    A fiatal felnőttkor egyik legnehezebb feladata a szülőktől való optimális távolság kialakítása. Sokszor sem a szülők, sem a fiatalok nem tudják, hogy mit is jelent a leválás és az elengedés. A családok életében két intenzív erő vív egymással: az egyik az egyéni elkülönülésért, az autonómia megéléséért vívott harc, a másik a családi összetartásért folytatott küzdelem. Az egyik kifelé tol a családból, a másik befelé húz.

  • Hallgassunk a szívünkre? – Testi folyamataink észlelése, érzelmeink szabályozása

    Elakad a lélegzetünk, mert valamilyen meglepő, rossz vagy éppen jó hírt kaptunk. Történik valamilyen esemény, amire reagálunk. Tudatosan vagy nem, ez mindenképpen valamiféle igazodást, alkalmazkodást jelent. A pszichológia nyelvén: szabályozzuk az érzelmeinket. Ennek módszerei természetesen nagyon változatosak…

  • Történetmesélő állatok

    Megtudjuk-e valaha, hogy mi jár az állatok fejében? Mit hisznek, mire vágynak, töprengenek-e valamin? Hasonlítanak-e a gondolataik az emberi gondolatokhoz – már ha vannak egyáltalán gondolataik? És mi a helyzet a történetekkel? Értik-e az állatok a történeteket? Vannak-e saját történeteik?

ÉS MÉG: Egy parkoló lelke – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világaMiért olyan fontos, hogy szeressenek?Az elutasítástól való félelemKiút a céltalanságbólHogyan győzhető le minden szenvedés? A Buddha filozófiája • Tévhitek a mozaikcsaládokrólRejtélyes reklámhatásSokszínű segítőtársunk: a ló • „Virágba borult csillagok” – Népi motívumkincsünk üzenetének felhasználása a művészetterápiában • “Hinni akarunk a csodákban” – interjú Vavrek Zsolt brókerrel • Ez itt a jótett helyeKérdezni, kérdezni, kérdezni? A kérdezés, mint a dominancia álarca • Kongresszusok, konferenciákA pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

A céltalanság olyan, mint egy feneketlen katlan - reményvesztettnek, elhagyatottnak érezzük magunkat.

Jólesik, ha megdicsérnek. Kinek nem? Elégedetten nézel végig a jól elvégzett munkán. Büszke vagy az eredményeidre.

Bizonyos tévhitekkel ellentétben egy művészetterápiás folyamatnak nem feltétlenül célja az alkotó tudattalanjába férkőzni...

Az ünnepek alatt biztos lesz egy-két nyugodt napod, amit egy kis önmagadba fordulással tudsz tölteni.

Sokféle elnevezése lehet: a körülmények kedvező alakulása, nem várt pozitív fordulat, csoda, kegyelem, a sors ajándék

Az erőszaktevők azt a bizonytalanságot használják ki, amelyet a visszajelzés vágya okoz! Ők vadásznak.