Jelenlegi hely

Az önbizalomról – kicsit másképp

Vegyük észre, hogy a „Ki vagyok én?” kérdés jelen idejű.

Önbizalomhiány nem létezik. Merész, sőt már-már pimasz állítás, hiszen még szavunk is van rá. 

Szerző: 

Igen ám, de azért, mert valamire kitaláltunk egy szót, még nem biztos, hogy létezik. Példának okáért sárkányokról, unikornisokról, egyéb fenevadakról is beszélünk; történetek, mesék születnek róluk, azonban ez még nem bizonyíték a létezésükre. Így érdemes óvatosnak lennünk – különösen, ha a saját lelkünkről és annak hogylétéről van szó, márpedig arról lesz szó...

Magyarázkodó, önmagunkat felmentő, passzív mondatok garmadája születik nap mint nap annak igazolására, miért nem mi vagyunk a felelősek saját életünkért, önmagunkért, hogylétünkért, önbizalmunkért.

„Így történt, így alakult” – szól a könnyed komment egy-egy negatív esemény után. Fel sem merül, hogy én alakítottam így, nekem is markáns részem volt benne!

„Ezt hozta az élet.” – Nem én hoztam, nem én engedtem be az életembe, sőt, szinte ott se voltam, egyszerűen csak lett, a semmiből!?

„Tönkrement. Elromlott.” – Mondjuk egy kapcsolat… Milyen ritkán hallunk ilyet: „Tönkretettem a házasságomat.” Sokkal inkább a másik tette tönkre, ő a hibás, esetleg csak megtörtént, elvégre „Nem volt mit tenni. Ezt dobta a gép. Nem voltunk jókor jó helyen.” Következésképp „Nem tehetek róla. Nem az én hibám.” Teljesen felmentem magam az ilyen és ehhez hasonló mondatok alkalmazásával. De ez még nem elég, az igazán nagy önfelmentők kellő demagógiát is belecsempésznek saját szerencsétlenségük igazolásába:

„A sors akarta így.”, vagy „Isten akarata.”, esetleg „Így volt megírva.” Van ebben egy szemtelen gőg, mintha tudnánk, mi Isten vagy a sors szándéka. Önfelmentésre viszont kiválóak az efféle szentenciák, élünk is velük folyton folyvást. A teljes beletörődés végül aztán a következő szólással testesül meg: „Ez van, ezt kell szeretni.”

Ilyen talajon nem csoda, hogy önbizalmi kérdésekben bizony nagyon-nagyon nem állunk jól. Hogy is állnánk, mikor a változáshoz annak beismerése szükséges, hogy azért, amilyen vagyok, amilyenné lettem, vagyis tettem magam, elsősorban én vagyok a felelős. Elsősorban – de nem kizárólagosan. Természetesen vannak olyan egyéni biológiai, pszichés és szociális konstellációk, amelyek nagymértékben hatnak a nap 24 órájában, de mégis, mindezek ellenére elsősorban mi vagyunk a felelősek.

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2018. 2. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2019 június–júliusi számában
ezekről olvashat:

2019 június–július

  • A kulturális sokk és az időutazás

    A globalizáció egyre gyakrabban teremt kultúraváltási helyzeteket. Diákok külföldre mennek tanulni, nemzetközi intézmények a dolgozóikat más országokba küldik, a jobb körülmények reményében egész családok váltanak hazát, illetve gyakran emberek tömegeinek kell akaratuk ellenére menekültként a saját kultúrájuktól eltérő országban folytatni életüket. A kulturális sokk fogalma tehát mindinkább előtérbe kerül.

  • Megbízható tanúk-e a gyermekek?

    A feltételezések szerint a gyerekek a felnőtteknél hajlamosabbak arra, hogy hamis emlékekről számoljanak be. Mennyire megbízhatóak tehát tanúvallomásaik? Vajon képesek-e megbízhatóan, torzításmentesen mesélni egy eseményről? Mennyire befolyásolhatók a kérdező által? Mit lehet tenni annak érdekében, hogy minél megbízhatóbb tanúvallomásokat kapjunk?

  • „Elég magas lesz kosarasnak?” – A fiatalok fejlettségi szintjéről nem a naptár árulkodik. De akkor mi?

    Képlékeny határokkal fészkelte be magát a serdülőkor a gyermek- és a felnőttlét közé. A fejlődési szakasz meghatározása nemcsak izgalmas elméleti kérdés: fontos oktatási, egészségügyi, büntetőjogi implikációkat rejt magában, hogy mennyire tartunk érettnek valakit. Miért van az, hogy kizárólag a naptár alapján hozunk ilyen döntéseket? A PPKE BÉTA projektjének serdülőkorról szóló cikksorozata most a biológiai kor becslési eljárásait mutatja be.

  • Légy önmagad terapeutája! A kognitív pszichoterápia

    Pszichés zavarokban szenvedők gyakran eltúlozzák, rendkívül szubjektíven értelmezik a helyzetüket, ami intenzív érzelmi állapotokhoz vezet, és ez megfordítva is igaz: erősen zaklatott, dühös vagy stresszes állapotban sérül a valóság objektív felfogása. Felfokozott érzelmi állapotban szélsőségesen negatívan vagy pozitívan értékeljük az egyes helyzeteket, és ez ráadásul még a cselekedeteinket is befolyásolja. Miután mind a tapasztalat, mind a klinikai pszichológiai kutatások azt bizonyítják, hogy az érzelmi problémák forrása gyakran a torzult, hibás gondolkodás, a kognitív viselkedésterápia célja az alaposabb önismeret.

  • Muzsikus a díványon – Személyiség és zenei teljesítményszorongás

    Képzeljük csak el, hogy érezheti magát egy alapvetően zárkózott, érzékeny és kissé szorongó ember, amikor ki „kell” állnia több száz ember elé, és az addig a próbatermek magányában csiszolgatott művet rá szegeződő szempárok százainak kereszttüzében kell hibátlanul bemutatnia?

ÉS MÉG: Egy gallér üzenete – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világaHová tűntek az érzelmek?A háttérbe szorított szolidaritás. Összetartozás, együttérzés, közösségvállalás • „Ne forgasd ki a szavaimat!” – Szalmabábok a vitában • Túl a babonán – avagy a kényszerek markábanKulináris terápiaA trollok pszichológiájaAz agy öregedése – az időskori demenciák • Motiváció: tényleg szükség van rá?Egy jó tér csodákat művelhet – Beszélgetés Sylvester Ádám építésszel • Az örökmozgó szem • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Közkeletű hiedelem, hogy egy kis tombolással, töréssel-zúzással le lehet vezetni az agresszivitást. Csakhogy – sajnos! – ez óriási tévedés.

Miért kell újra és újra megrágni valamit, miért tépelődünk, miért rugózunk elmúlt dolgokon?

Sokak számára eljön a pillanat, amikor nyomot akarnak hagyni a világban, jobbítani szeretnék azt.

A függő ember elsődleges törekvése, hogy szoros kapcsolatban lehessen a számára fontos személlyel, legyen az szülő vagy barát, a párja vagy akár a gyermeke. Ennek érdekében...

Manapság, amikor mindent a sikeresség mércéjével mérünk, nagyon nehéz kialakítani azt az elégedettségi szintet, ahol

A céltalanság olyan, mint egy feneketlen katlan - reményvesztettnek, elhagyatottnak érezzük magunkat.