Jelenlegi hely

A leválásról és az elengedésről

„Nem elég eljuttatni a kapuig, ki is kell engedni rajta”
A leválás problémái nem a szülőknél, hanem a fiatal felnőttnél bukkannak felszínre...

A fiatal felnőttkor egyik embert próbáló feladata a szülőktől való fizikai és érzelmi eltávolodás, az optimálisnak tűnő távolság megtalálása, kialakítása. 

A leválás képessége az önálló, kiegyensúlyozott, saját irányítású felnőtt élet és a boldog, tartós párkapcsolat egyik alapja. A leválás nehéz, ambivalens dolog, hiszen a feladat látszólag a gyermeké, a fiatal felnőtté, neki kell tudnia leválni a szüleiről, elkezdeni a saját életét élni – a valóságban azonban a szülők dolga, feladata, hogy magabiztos és kompetens gyermeket neveljenek, aki képes leválni – és akit képesek elengedni...

Úgy jóban lenni a szülőkkel, hogy már nem az ő tanácsaikat, utasításaikat követi a fiatal, nem engedi, hogy szülei aggodalmai elbizonytalanítsák őt, képes tőlük függetlenül döntéseket hozni és saját életet élni, úgy, hogy a szülők ezt ne tudják megakadályozni – direkt vagy indirekt módon –, hogy a fiatalnak legyen ehhez kellő bátorsága és ne legyen folyamatos bűntudata, nem egyszerű dolog. Vannak családok, ahol a leválás problémamentesen történik, a fiatal felnőtt el tud otthonról költözni, önállóan éli az életét, jó kapcsolatot ápol a szüleivel, képes párkapcsolatot kiépíteni és fenntartani, saját jövedelemmel, megélhetéssel rendelkezik, vannak barátai, céljai, van jövőképe. Tud örülni, boldog lenni, alkalomadtán szomorkodni, bosszankodni, jó és rossz döntéseket hozni. A rossz történésekért, hibás döntéseiért nem másokat hibáztat, hanem arra helyezi a hangsúlyt, hogy neki mi a szerepe az adott helyzet kialakulásában, ő mit tud legközelebb másként tenni... Sok fiatal életében azonban nehézségekbe ütközik ez a folyamat – a leválás problémái nem a szülőknél, hanem a fiatal felnőttnél bukkannak felszínre...

Kevés szó esik a leválás másik oldaláról: az elengedésről.  A leválást segítő elengedési folyamat a szülőktől indul – és sajnos nemcsak tőlük, hanem az ő szüleiktől, nagyszüleiktől, dédszüleiktől… Ezt a folyamatot több generáció öröksége, története is befolyásolhatja.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2018. 2. számában olvasható 

A Mindennapi Pszichológia
2018 április–májusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2018. április–május

  • „Ebből kell kihoznom a maximumot”

    Az évek során rengetegen nekem szegezték a kérdést, hogy kerekesszékkel élhet-e az ember teljes életet – bármit is jelentsen az –, és hogy honnan merítek erőt, mi vitt tovább a baleset után? Kétszínűség lenne azt állítani, hogy az ember élete egy ilyen trauma után nem változik meg, nem lesz nehezebb, de el kell fogadni a megváltoztathatatlant: majdnem meghaltam, de élek.

  • Miért nem járt pszichoterápiába Harry Potter?

    Ha valaki nem ismeri Harry Potter világát, ha nem olvasta s nem látta filmen sem, valószínű, hogy egy-két dolgot mégis tud róla. A történetből Harry olyan kapcsolatait emelem ki, melyek azt mutatják meg, hogyan tudta megőrizni elméjének integritását, épségét, miért nem tört össze és miért nem szorult mentális segítségre az évek során.

  • Filozofáló gyerekek?

    Lehetnek-e bölcsek, szerethetik-e a bölcsességet a gyerekek? A filozófia ugyanis eredetileg a bölcsesség szeretetét jelentette… A filozófia nem olyan, mint például a matematika, ahol gyakran hallunk zseniális csodagyerekekről. Matematikai gyerekzsenik vannak, filozófiai gyerekzsenik nincsenek.

  • „Na, most menjek vagy maradjak?”

    Az évek során rengetegen nekem szegezték a kérdést, hogy kerekesszékkel élhet-e az ember teljes életet – bármit is jelentsen az –, és hogy honnan merítek erőt, mi vitt tovább a baleset után? Kétszínűség lenne azt állítani, hogy az ember élete egy ilyen trauma után nem változik meg, nem lesz nehezebb, de el kell fogadni a megváltoztathatatlant: majdnem meghaltam, de élek.

  • Érzem, ha várom – A test az elmében

    Amikor este mezítláb a hálószobába menet véletlenül belerúgunk a küszöbbe és csillagokat látunk a fájdalomtól, teljesen biztosak vagyunk abban, hogy a fájdalom a lábujjunkban van. Ám egészen konkrétan lokalizálható fájdalmat, viszketést amputáció után is sokan éreznek rövidebb-hosszabb ideig az eltávolított végtagban, ami egyértelműen mutatja azt, hogy a fájdalom az elmében (ha úgy tetszik, az agyban) születik.

  • /ul>

ÉS MÉG: A legreziliensebb ember – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Az önbizalomról – kicsit másképp„Naponta elforintosítjuk a hálánkat” – Interjú Oláh Attila professzorral • Reziliencia – a rugalmas ellenálló képesség Erkölcsi dilemmákA leválásról és az elengedésrőlSzilikon, szeretlek!A végzet asszonyaiMit öröklünk és mit nem? – Genetika/genomika és epigenetika 2. • Metabolikus memóriaTANTUdSZ – egészségnevelés kortárs-oktatássalA tiltott gyümölcs tudományaA mesterséges intelligencia és a pszichológia • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Hogyan kerüljük el az önzést, a gyávaságot és a felelősség elhárítását? Hogyan legyünk jó emberek?

„Vajon miért tud valaki egy ugyanolyan jellegű traumából felépülni, amiből más nem? Miért lesz valaki egy végtag elvesztése után paraolimpián induló sportoló, nem pedig...

Néha előtörnek olyan képek is, amikor komorak voltunk és féltünk, ezért dühösen győzködtük, majd kerültük egymást.

Míg korábban elsősorban a nőket érintette a testképzavar, addig napjainkban már a férfiak körében is egyre gyakrabban

És bár ez az érzelmi igény teljesen jogosnak látszik, mégis gyakran látjuk azt, hogy sokan mintha szántszándékkal ker

Általában azt az embert tartják lustának, akinek volna teendője, ám ő mégsem csinál semmit.