Jelenlegi hely

Beteg vagyok – vagy csak képzelem?

Az értelmezés nélkül maradt tünetek félelmet keltenek

 Napjainkban gyakran azt éljük meg, hogy magunkra vagyunk utalva betegséget sejtető, megfejthetetlen panaszainkkal. Testérzeteink, lelki állapotaink értékmérője a diszkomfort-érzés – ebben a szemléletben szocializálódtunk. A jó közérzetet, a tünet nélküli állapotokat”észre sem vesszük”, csak azokra a jelzésekre figyelünk fel, amelyek a „megszokott” közérzetünktől eltérőek, szokatlanok.

Az így tudatosult érzeteket – sajátos jelentésekkel felruházva – tévesen tünetként értelmezhetjük... Ettől kezdve az ember minden figyelmét testi történéseire irányítja, az értelmezés nélkül maradt tünetek pedig félelmet keltenek, kialakul a betegségtudat, s az ember könnyen „belecsúszhat” egy szorongással teli állapotba...

Az egészség-betegség fogalomról való gondolkodásunkat, testi-lelki jelenségeink értelmezését nagymértékben meghatározza az a kulturális közeg, amelyben felnevelkedtünk. Kisgyerekként szüleinktől tanuljuk meg, hogyan reagáljunk testünk különböző jelzéseire. A helytelen értelmezési formák, mint például a bagatellizálás (nem vesszük komolyan a fájdalmakat, a rossz érzést), vagy a túlértékelés (a legenyhébb tünet is ijedtséget vált ki) már a korai gyermekkorban kialakulnak...

Életünk során elkerülhetetlen, hogy ne érjenek bennünket olyan ingerek, amelyek erősebbek, mint amennyit idegrendszerünk az adott életkorban elbír... A tartósan fennálló ingerek (fizikai, lelki okok) és az értelmezés nélkül maradt ismétlődő tünetek előbb-utóbb felvetik a kérdéseket: „Mi a baj van velem? Forduljak-e orvoshoz, vagy inkább még várjak – hátha elmúlik minden magától?” Nemegyszer az is megfordul a fejünkben, hogy egyáltalán jogos-e az, amit érzünk. A választ – környezetünk jelzéseiből – rendszerint mi magunk próbáljuk megadni. „A családom szerint csak nyavalygok, és az orvosok szerint sincs semmi bajom.”  Pedig ez nem így van. Minden „baj” akkora, amekkorának érezzük. Minden érzés jogos: a kétségbeesés és a gyógyulásba vetett remény, a kételkedés és a bizonyosság érzése is. Tanuljunk hát meg bízni a saját testünkben, figyeljük jelzéseit, hogy választ találjunk kérdéseinkre!

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2018. 1. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2018 április–májusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2018. április–május

  • „Ebből kell kihoznom a maximumot”

    Az évek során rengetegen nekem szegezték a kérdést, hogy kerekesszékkel élhet-e az ember teljes életet – bármit is jelentsen az –, és hogy honnan merítek erőt, mi vitt tovább a baleset után? Kétszínűség lenne azt állítani, hogy az ember élete egy ilyen trauma után nem változik meg, nem lesz nehezebb, de el kell fogadni a megváltoztathatatlant: majdnem meghaltam, de élek.

  • Miért nem járt pszichoterápiába Harry Potter?

    Ha valaki nem ismeri Harry Potter világát, ha nem olvasta s nem látta filmen sem, valószínű, hogy egy-két dolgot mégis tud róla. A történetből Harry olyan kapcsolatait emelem ki, melyek azt mutatják meg, hogyan tudta megőrizni elméjének integritását, épségét, miért nem tört össze és miért nem szorult mentális segítségre az évek során.

  • Filozofáló gyerekek?

    Lehetnek-e bölcsek, szerethetik-e a bölcsességet a gyerekek? A filozófia ugyanis eredetileg a bölcsesség szeretetét jelentette… A filozófia nem olyan, mint például a matematika, ahol gyakran hallunk zseniális csodagyerekekről. Matematikai gyerekzsenik vannak, filozófiai gyerekzsenik nincsenek.

  • „Na, most menjek vagy maradjak?”

    Az évek során rengetegen nekem szegezték a kérdést, hogy kerekesszékkel élhet-e az ember teljes életet – bármit is jelentsen az –, és hogy honnan merítek erőt, mi vitt tovább a baleset után? Kétszínűség lenne azt állítani, hogy az ember élete egy ilyen trauma után nem változik meg, nem lesz nehezebb, de el kell fogadni a megváltoztathatatlant: majdnem meghaltam, de élek.

  • Érzem, ha várom – A test az elmében

    Amikor este mezítláb a hálószobába menet véletlenül belerúgunk a küszöbbe és csillagokat látunk a fájdalomtól, teljesen biztosak vagyunk abban, hogy a fájdalom a lábujjunkban van. Ám egészen konkrétan lokalizálható fájdalmat, viszketést amputáció után is sokan éreznek rövidebb-hosszabb ideig az eltávolított végtagban, ami egyértelműen mutatja azt, hogy a fájdalom az elmében (ha úgy tetszik, az agyban) születik.

  • /ul>

ÉS MÉG: A legreziliensebb ember – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Az önbizalomról – kicsit másképp„Naponta elforintosítjuk a hálánkat” – Interjú Oláh Attila professzorral • Reziliencia – a rugalmas ellenálló képesség Erkölcsi dilemmákA leválásról és az elengedésrőlSzilikon, szeretlek!A végzet asszonyaiMit öröklünk és mit nem? – Genetika/genomika és epigenetika 2. • Metabolikus memóriaTANTUdSZ – egészségnevelés kortárs-oktatássalA tiltott gyümölcs tudományaA mesterséges intelligencia és a pszichológia • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Ott, ahol nincs háziorvos, többen halnak meg idő előtt, mint azokon a településeken, ahol van.

Tasi Kriszta az ország legszegényebb településein dolgozik pszichológusként, a körülmények miatt kénytelen unortodox

Hogyan kerüljük el az önzést, a gyávaságot és a felelősség elhárítását? Hogyan legyünk jó emberek?

„Vajon miért tud valaki egy ugyanolyan jellegű traumából felépülni, amiből más nem? Miért lesz valaki egy végtag elvesztése után paraolimpián induló sportoló, nem pedig...

A fiatal felnőttkor egyik embert próbáló feladata a szülőktől való fizikai és érzelmi eltávolodás, az optimálisnak tűnő távolság megtalálása, kialakítása. 

Jólesik, ha megdicsérnek. Kinek nem? Elégedetten nézel végig a jól elvégzett munkán. Büszke vagy az eredményeidre.