Jelenlegi hely

Újragondolt engedelmesség

Mit tudtunk meg valójában a Milgram-kísérletből?
„Talán bábok vagyunk, bábok, akiket a társadalom láthatatlan zsinórjai rángatnak” S. Milgram

Milgram híres kísérletében hétköznapi embereknek fokozódó erősségű áramütést kellett adniuk egy idegennek, hogy a kutatók tesztelni tudják a büntetés hatását a tanulásra. A kísérlet célja azonban nem a büntetés és a tanulás kapcsolatának feltárása volt.

A valódi kérdés az volt, hogy az átlagosnak tekinthető emberek meddig hajlandóak elmenni, ha egy tekintélyszemély szélsőségesen negatív tettek végrehajtására kéri őket. A kísérlet megdöbbentő eredménnyel járt: az alaphelyzetben, ahol a „tanár” és a „tanuló” két külön szobában tartózkodott és csak rádión kommunikálhattak egymással, a vizsgálatban részt vevők 65 százaléka halálos erősségű áramütést adott a tanulónak. A fő kérdés a mai napig nyitott: miért voltak hajlandóak sérülést okozni a tanárok a tanulóknak?

A Milgram-kísérlet aktualitását jól mutatja, hogy a Santa Clara Egyetem kutatója, Jerry Burger 2009-ben, a lengyel Dariusz Doliński és társai pedig 2017-ben tették közé azokat a kutatásaikat, amelyek bizonyos módosítások mellett megismételték a kísérletet, és nagyjából hasonló eredményeket kaptak, mint Milgram annak idején.

Az engedelmesség jelensége azért is jelent nagy kihívást, mert annak ellenére, hogy ismerjük a negatív következményeit, mégis szerves része mindennapjainknak. Gyerekkorunk óta arra vagyunk nevelve, hogy engedelmeskedjünk a minket körülvevő tekintélyszemélyeknek, legyenek azok tanárok, orvosok, rendőrök, vagy éppen óvodai gondozók. Életünk során hamar megtanuljuk, hogy értékeljük az engedelmességet, hogy bízzunk a tekintélyben, és azt is, hogy általában legyen egy olyan várakozásunk, hogy lesz valaki, aki majd parancsol egy adott helyzetben... Úgy tűnik, nem az okozza a gondot, hogy az emberek képtelenek ellenállni egy rosszindulatú vezetőnek, hanem az a nehéz, hogy felismerjék: egy látszólag racionális és jó szándékú autoritás valójában akár gonosz célokért is küzdhet. Ha elfogadjuk, hogy az engedelmesség a társas együttélés szükséges velejárója, akkor a lényegi kérdés talán éppen az: meg tudjuk-e tanítani a társadalom tagjainak, hogy megkülönböztessék egymástól a jó és a rossz tekintélyt? A cikk elején idézett mondatot Milgram végül így fejezte be: „… bár lehet, hogy bábok vagyunk, de olyan bábok, akik tudatossággal rendelkeznek. Talán éppen ez a tudatosság az első lépés a felszabadulásunk felé.”

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2017. 6. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2019 június–júliusi számában
ezekről olvashat:

2019 június–július

  • A kulturális sokk és az időutazás

    A globalizáció egyre gyakrabban teremt kultúraváltási helyzeteket. Diákok külföldre mennek tanulni, nemzetközi intézmények a dolgozóikat más országokba küldik, a jobb körülmények reményében egész családok váltanak hazát, illetve gyakran emberek tömegeinek kell akaratuk ellenére menekültként a saját kultúrájuktól eltérő országban folytatni életüket. A kulturális sokk fogalma tehát mindinkább előtérbe kerül.

  • Megbízható tanúk-e a gyermekek?

    A feltételezések szerint a gyerekek a felnőtteknél hajlamosabbak arra, hogy hamis emlékekről számoljanak be. Mennyire megbízhatóak tehát tanúvallomásaik? Vajon képesek-e megbízhatóan, torzításmentesen mesélni egy eseményről? Mennyire befolyásolhatók a kérdező által? Mit lehet tenni annak érdekében, hogy minél megbízhatóbb tanúvallomásokat kapjunk?

  • „Elég magas lesz kosarasnak?” – A fiatalok fejlettségi szintjéről nem a naptár árulkodik. De akkor mi?

    Képlékeny határokkal fészkelte be magát a serdülőkor a gyermek- és a felnőttlét közé. A fejlődési szakasz meghatározása nemcsak izgalmas elméleti kérdés: fontos oktatási, egészségügyi, büntetőjogi implikációkat rejt magában, hogy mennyire tartunk érettnek valakit. Miért van az, hogy kizárólag a naptár alapján hozunk ilyen döntéseket? A PPKE BÉTA projektjének serdülőkorról szóló cikksorozata most a biológiai kor becslési eljárásait mutatja be.

  • Légy önmagad terapeutája! A kognitív pszichoterápia

    Pszichés zavarokban szenvedők gyakran eltúlozzák, rendkívül szubjektíven értelmezik a helyzetüket, ami intenzív érzelmi állapotokhoz vezet, és ez megfordítva is igaz: erősen zaklatott, dühös vagy stresszes állapotban sérül a valóság objektív felfogása. Felfokozott érzelmi állapotban szélsőségesen negatívan vagy pozitívan értékeljük az egyes helyzeteket, és ez ráadásul még a cselekedeteinket is befolyásolja. Miután mind a tapasztalat, mind a klinikai pszichológiai kutatások azt bizonyítják, hogy az érzelmi problémák forrása gyakran a torzult, hibás gondolkodás, a kognitív viselkedésterápia célja az alaposabb önismeret.

  • Muzsikus a díványon – Személyiség és zenei teljesítményszorongás

    Képzeljük csak el, hogy érezheti magát egy alapvetően zárkózott, érzékeny és kissé szorongó ember, amikor ki „kell” állnia több száz ember elé, és az addig a próbatermek magányában csiszolgatott művet rá szegeződő szempárok százainak kereszttüzében kell hibátlanul bemutatnia?

ÉS MÉG: Egy gallér üzenete – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világaHová tűntek az érzelmek?A háttérbe szorított szolidaritás. Összetartozás, együttérzés, közösségvállalás • „Ne forgasd ki a szavaimat!” – Szalmabábok a vitában • Túl a babonán – avagy a kényszerek markábanKulináris terápiaA trollok pszichológiájaAz agy öregedése – az időskori demenciák • Motiváció: tényleg szükség van rá?Egy jó tér csodákat művelhet – Beszélgetés Sylvester Ádám építésszel • Az örökmozgó szem • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Egy párkapcsolat kezdeti szakaszában ma nagyon gyakran nem látni sem a bizalmat, sem a türelmet, de még a nyugalmat sem. Úgy tűnik, ma nem lehet hinni a másiknak...

Manapság a trollok közöttünk élnek. Velünk utaznak a villamoson, este bevásárolnak, ebédet főznek, és ha van kutyájuk, leviszik sétálni.

Elsőre érthetetlennek tűnhet: ha valaki ennyi pénzt és időt áldoz erre a folyamatra, miért nem az igazat mondja.

Miért kell újra és újra megrágni valamit, miért tépelődünk, miért rugózunk elmúlt dolgokon?

Lehetséges, hogy az elégedett kolbásztöltő boldogabb, mint az állandóan nyughatatlan önmegvalósító-alkotó ember?

Nem jön se elbocsátó szép üzenet, sem elköszönés, sem magyarázat...