Jelenlegi hely

Kórkép a bizonytalanságról

Az egymással megosztható szenvedés sokkal elviselhetőbb, mint az, amikor még szenvedésünkben is magányosak vagyunk.

Szétesik a világ? Általános válságban van a kultúránk? Katasztrófa felé száguldunk? Egyre több pszichés probléma, szervi betegség, allergia nehezíti meg az életet? 

Szerző: 

Vagy épp ellenkezőleg: egyre jobb minden? Egyre szabadabbak vagyunk? Egyre több ismerethez, élményhez, technikai újdonsághoz férünk hozzá? Az élet sohasem volt még ilyen nyitott, szabad és kreatív? Egyre nagyobb esélyünk van a betegségek leküzdésére és a hosszú, boldog életre?

Ezek a kérdések és a rájuk adható válaszok azt sugallják, hogy ez a dilemma valamilyen módon eldönthető. Azt hiszem, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Paradox módon csak egy dolog bizonyos: az, hogy bizonytalanok vagyunk. Sőt talán azt sem túlzás állítani, hogy egyre fokozódik az elbizonytalanodás, és az élet egyre több területére szivárog be ez a nyugtalanító bizonytalanságérzés.

Nem általában a múlt nagy történelmi korszakaihoz viszonyítva vagyunk bizonytalanok, hanem a velünk még közvetlen kapcsolatban álló generációk világképéhez képest. Arról csak absztrakt és történelmi ismereteim vannak, hogy a középkorban vagy a XIX. században milyen lehetett az élet. Arról azonban konkrét tudásom van, hogy a nagyszüleim vagy a szüleim hogyan élték meg a helyzetüket. A nagyszüleim például átéltek két világháborút, elszenvedték az elszegényedés, az éhezés, a totális diktatúra nehézségeit, tehát az életüket az állandó változás és a kiszolgáltatottság jellemezte, minden jel szerint mégis az a helyzet, hogy ők sokkal stabilabban voltak részei a saját világuknak, mint most én vagy az én generációm. A nagyszüleimnek ugyanis volt egy többé-kevésbé megbízható és változatlan képük arról, hogy (1) milyen a világ és (2) hogyan kell benne élni: mik a fontos és mik a kevésbé fontos dolgok, mi az, ami megengedhető és mi az, amit semmilyen körülmények között nem szabad megengedni. Még a szüleim életében is voltak bizonyos társadalmi rétegek vagy csoportok, akiknek nagyjából egyforma volt az élete, hasonlóan gondolkodtak és hasonlóan cselekedtek...  Manapság divatos kifejezéssel voltak „életpálya-modellek”: egy kiszámítható élet állt előttük. Mostanában azonban már nem léteznek ilyen stabil életpálya-modellek. Ez pedig a fiatalokat nagyon bizonytalanná, tétovává és halogatóvá teszi...

A társadalmon belüli helyzetünkkel és az anyagi lehetőségeinkkel kapcsolatos elbizonytalanodás általános lelki egyensúlyvesztéshez vezet. A szorongó, kiszolgáltatott, bizonytalan élet egyenes következménye a pszichés problémák nagy számban és változatos formában való megjelenése. Freud idejében – minden bizonnyal a szigorú és prűd polgári erkölcsök következtében – a „paradigmatikus” betegség a szexuális vágyak elfojtásából eredő hisztéria volt. Korunk jellemző betegsége a szorongásos depresszió, ami világos összefüggésben áll a bizonytalansággal, a teljesítménykényszerrel, a versenyhelyzettel és a közösségek megszűnésével. Az egymással megosztható szenvedés sokkal elviselhetőbb, mint az, amikor még szenvedésünkben is magányosak vagyunk.

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2017. 5. számában olvasható 

A Mindennapi Pszichológia
2019 április–májusi számában
ezekről olvashat:

2019 április–május

  • „Átjössz dumálni? Úgy kivagyok…” – Együttes rumináció a baráti kapcsolatban

    A barátok közötti egyenrangú kapcsolatban kiemelt szerepet kap egymás kölcsönös segítése, támogatása – ennek egyik legfontosabb módja egymás problémáinak megvitatása, átbeszélése. A közeli kapcsolatok nyújtotta intimitás alapvető emberi szükséglet. Nem mindegy, hogy ez az intimitás egy baráti kapcsolatban min alapul: negatív érzéseket előhívó, szinte vég nélküli közös rágódáson, ami bár megszilárdítja a barátságot, de rosszabb hangulathoz vezet, vagy olyan önfeltáráson, ami szélsőségektől mentesen segíti a problémák kommunikációját.

  • Agyunk öregedése

    Vannak, akikben szorongást kelt a gondolat, hogy az időskorral olyan gyógyíthatatlan betegségek alakulhatnak ki, mint például az Alzheimer-kór; vagy a fizikai képességek olyan mértékben korlátozódhatnak, hogy még a sarki élelmiszerüzletbe is kihívás eljutni. Nyugtalanító lehet a közelgő elmúlás gondolata is. Mások szerint az öregedés egyértelmű jele a bosszantó lassulás, feledékenység, a jelentéktelennek tűnő problémák felnagyítása, a beszűkülés, a körülményeskedés. Ugyanakkor optimista, pozitív gondolatok is megfogalmazódnak az öregedéssel kapcsolatban…

  • Pszichodinamikus terápiák

    A köznyelvben gyakran használjuk ezeket a kifejezéseket: analizálom magamat, elfojtottam a vágyaimat, kivetítettem másokra valamit, a tudattalanom üzent nekem. De mit is jelentenek ezek a szófordulatok? Tudjuk, hogy valahonnan Freudtól és a pszichoanalízisből eredeztethetők – de vajon értjük-e pontosan a 21. században a pszichoanalitikus gondolkodás lényegi elemeit, és tudjuk-e használni azokat problémáink kezelésében? Van-e értelme a mai kor emberének pszichoanalízissel vagy pszichodinamikus terápiákkal foglalkozni?

  • Lehet-e a függőséget gyógyítani? Az addikciós zavarok terápiás kihívásai

    Rögtön az egyik legjelentősebb kérdés: motivált-e a kliens a változásra? Merthogy nemritkán tapasztaljuk azt, hogy bár az illető eljön a rendelésre, voltaképpen nem saját elhatározásából, hanem a környezeti nyomásnak eleget téve jelent meg. A függőség ugyanis Janus-arcú zavar: egyfelől elvesz az egyéntől (pl. kapcsolatokat, munkahelyet, fizikai és mentális egészséget), másfelől azonban jutalmazza is. Szorongást old, menekülési útvonalat biztosít számára, kielégíti pillanatnyi intimitás-szükségletét, vagy éppen izgalomban tartja, stimulálja.

  • „Az okos ember lavórba lógatja a lábát!”

    Elsőként kapják a történeteket az átélt kínzásokról, megerőszakolásról, brutális férjekről, menekülésről, félelemről, megaláztatásról. De nincs idő megemészteni a hallottakat, mert míg az egyik oldalukon mesél az események elszenvedője, a másik oldalon ott a terapeuta, aki várja a fordítást, hogy segíthessen. Anyanyelvi szintű nyelvtudás, kulturális-szociológiai ismeretek, problémamegoldó-és beleérző képesség, precizitás, és ütésálló mentális felkészültség. Ennyi kell, és az ember máris terápiás tolmács…

ÉS MÉG: Élmény fénytörésben – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa – Hírek • Egy kattintásra a boldogságMiért rágódunk?„Átjössz dumálni? Úgy kivagyok…” – Együttes rumináció a baráti kapcsolatban • Jó-e nekünk a nosztalgia?Tények és érzelmek a vitábanHiszem, ha mondomMiből lesz a felnőtt agy? – A serdülőkort nem átvészelni, hanem megérteni kell • Nem elrontották – így született. Az ADHDAgyunk öregedéseDepresszió vagy hormonbetegség? • A PSZICHOTERÁPIÁRÓL – MINDENKINEK • Pszichodinamikus terápiákA munka örömeVirtuális virtuózokLehet-e a függőséget gyógyítani? – 2. rész • „Az okos ember lavórba lógatja a lábát!” Neked főztem, egyél még! – A feeder, aki kórosan „zabáltat” • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Miért kell újra és újra megrágni valamit, miért tépelődünk, miért rugózunk elmúlt dolgokon?

Lehetséges, hogy az elégedett kolbásztöltő boldogabb, mint az állandóan nyughatatlan önmegvalósító-alkotó ember?

Nem jön se elbocsátó szép üzenet, sem elköszönés, sem magyarázat...

A kisgyermekek legfontosabb motivációja nem belülről jön, hanem kívülről: ők elsősorban nem maguknak, hanem a szüleiknek akarnak megfelelni.

Nem idegen tőlünk, hogy elhiggyünk megmagyarázhatatlan – sokszor képtelennek tűnő – dolgokat, és az, hogy ezt a világ tiszteletre méltó hagyománynak vagy sületlenségnek...

Talán vannak, akik számára úgy tűnik, hogy a futás sokkal egyszerűbb dolog, mint egy művészeti alkotást létrehozni,