Jelenlegi hely

A bűntudat ingében

A bűntudatkeltő ember nem tisztel bennünket, sőt, ki akar használni.

"Tessék, ezt is nekem kell megcsinálnom, mint mindent!" - szól a másik mellettünk, és mi máris elkezdjük rosszul érezni magunkat. 

Fel se tűnik, ahogy az ember egyszer csak magára vesz – magára vonatkoztat – egy szemrehányó mondatot, egy kritikus megjegyzést, akár egy lemondó sóhajt, összevont szemöldököt, ráförmedő hangsúlyt. Pedig, ahogy a mondás tartja: akinek nem inge, ne vegye magára...

A kritizáló fél – sokszor nárcisztikus személyiség, aki elnyomja saját frusztrációit, vagy rendszeresen hárítja a felelősséget – a kapcsolat egyik síkján az elégedetlenségét fejezi ki ilyenkor. Mélyebben, a stratégiai szinten azonban manipulál: bűntudatot kelt. S mivel a bűntudatkeltőnek ez a bevett működésmódja, ezért ösztönösen, rutinosan, profi eszközökkel operál. Van a bűntudatnak „normális” típusa: ilyen például, ha a közösség normáit szegi meg az egyén. Van eredendő bűntudatkeltés is: amikor valakibe születésétől fogva belenevelik, hogy ő „rossz”. Holott bármi is a „hibánk” (mondjuk némelyeknél lassabbak vagy kevésbé ügyesek vagyunk), ezért senkit nem kell kompenzálnunk – nincs tökéletes ember. Mindenkinek vannak helytelen cselekedetei, ám ez nem ok arra, hogy minden helytelennek vélt vagy mások által annak mondott, sugallt cselekedet miatt bűntudatot érezzünk...

A bűntudatkeltő ember nem tisztel bennünket, sőt, ki akar használni. Magatartásának, arckifejezésének, mozdulatainak és szavainak az üzenete: nem sikerült megfelelned, rossz vagy – tehát tartozol nekem. Holott magunknak kell megfelelni: méghozzá az érett, felnőtt, felelős önmagunknak, még csak nem is a bennünk élő sérült gyermeknek...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2017. 4. számában olvasható

 

A Mindennapi Pszichológia
2019 június–júliusi számában
ezekről olvashat:

2019 június–július

  • A kulturális sokk és az időutazás

    A globalizáció egyre gyakrabban teremt kultúraváltási helyzeteket. Diákok külföldre mennek tanulni, nemzetközi intézmények a dolgozóikat más országokba küldik, a jobb körülmények reményében egész családok váltanak hazát, illetve gyakran emberek tömegeinek kell akaratuk ellenére menekültként a saját kultúrájuktól eltérő országban folytatni életüket. A kulturális sokk fogalma tehát mindinkább előtérbe kerül.

  • Megbízható tanúk-e a gyermekek?

    A feltételezések szerint a gyerekek a felnőtteknél hajlamosabbak arra, hogy hamis emlékekről számoljanak be. Mennyire megbízhatóak tehát tanúvallomásaik? Vajon képesek-e megbízhatóan, torzításmentesen mesélni egy eseményről? Mennyire befolyásolhatók a kérdező által? Mit lehet tenni annak érdekében, hogy minél megbízhatóbb tanúvallomásokat kapjunk?

  • „Elég magas lesz kosarasnak?” – A fiatalok fejlettségi szintjéről nem a naptár árulkodik. De akkor mi?

    Képlékeny határokkal fészkelte be magát a serdülőkor a gyermek- és a felnőttlét közé. A fejlődési szakasz meghatározása nemcsak izgalmas elméleti kérdés: fontos oktatási, egészségügyi, büntetőjogi implikációkat rejt magában, hogy mennyire tartunk érettnek valakit. Miért van az, hogy kizárólag a naptár alapján hozunk ilyen döntéseket? A PPKE BÉTA projektjének serdülőkorról szóló cikksorozata most a biológiai kor becslési eljárásait mutatja be.

  • Légy önmagad terapeutája! A kognitív pszichoterápia

    Pszichés zavarokban szenvedők gyakran eltúlozzák, rendkívül szubjektíven értelmezik a helyzetüket, ami intenzív érzelmi állapotokhoz vezet, és ez megfordítva is igaz: erősen zaklatott, dühös vagy stresszes állapotban sérül a valóság objektív felfogása. Felfokozott érzelmi állapotban szélsőségesen negatívan vagy pozitívan értékeljük az egyes helyzeteket, és ez ráadásul még a cselekedeteinket is befolyásolja. Miután mind a tapasztalat, mind a klinikai pszichológiai kutatások azt bizonyítják, hogy az érzelmi problémák forrása gyakran a torzult, hibás gondolkodás, a kognitív viselkedésterápia célja az alaposabb önismeret.

  • Muzsikus a díványon – Személyiség és zenei teljesítményszorongás

    Képzeljük csak el, hogy érezheti magát egy alapvetően zárkózott, érzékeny és kissé szorongó ember, amikor ki „kell” állnia több száz ember elé, és az addig a próbatermek magányában csiszolgatott művet rá szegeződő szempárok százainak kereszttüzében kell hibátlanul bemutatnia?

ÉS MÉG: Egy gallér üzenete – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világaHová tűntek az érzelmek?A háttérbe szorított szolidaritás. Összetartozás, együttérzés, közösségvállalás • „Ne forgasd ki a szavaimat!” – Szalmabábok a vitában • Túl a babonán – avagy a kényszerek markábanKulináris terápiaA trollok pszichológiájaAz agy öregedése – az időskori demenciák • Motiváció: tényleg szükség van rá?Egy jó tér csodákat művelhet – Beszélgetés Sylvester Ádám építésszel • Az örökmozgó szem • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Egy párkapcsolat kezdeti szakaszában ma nagyon gyakran nem látni sem a bizalmat, sem a türelmet, de még a nyugalmat sem. Úgy tűnik, ma nem lehet hinni a másiknak...

Manapság a trollok közöttünk élnek. Velünk utaznak a villamoson, este bevásárolnak, ebédet főznek, és ha van kutyájuk, leviszik sétálni.

Elsőre érthetetlennek tűnhet: ha valaki ennyi pénzt és időt áldoz erre a folyamatra, miért nem az igazat mondja.

Miért kell újra és újra megrágni valamit, miért tépelődünk, miért rugózunk elmúlt dolgokon?

Lehetséges, hogy az elégedett kolbásztöltő boldogabb, mint az állandóan nyughatatlan önmegvalósító-alkotó ember?

Nem jön se elbocsátó szép üzenet, sem elköszönés, sem magyarázat...