Jelenlegi hely

Az önbecsapásról és az üres beszédről

Ha egy adott helyzetben túl nagy teher az önálló véleményformálás, akkor megtörténhet, hogy az illető ténylegesen megtiltja magának a gondolkodást

Azt mondom-e, amit igaznak hiszek? Azt teszem-e, amit helyesnek tartok? Látszólag értelmetlen kérdések, hiszen tudatos lényként gondolunk önmagunkra és úgy véljük, tudjuk, mi a helyes, mi az igaz – és e tudás alapján működünk. 

Szerző: 

A kép azonban bonyolult, ugyanis képesek vagyunk akár legjobb meggyőződéseink ellenére cselekedni és beszélni. Sőt, képesek vagyunk elhitetni magunkkal, hogy így volt helyes. Az a legkülönösebb, hogy ilyenkor nem másnak hazudunk, hanem önmagunknak. Az önbecsapás jelensége sokkal elterjedtebb, mint gondolnánk...

Azt mondom, amit gondolok?

Számtalan módja van annak, ahogy a tényleges beszéd elmozdul a gondolkodástól, vagy egyenesen befolyásolja a gondolkodást. A legegyszerűbb példa az, hogy többnyire nyelvi klisékben beszélünk... Észre sem vesszük, és a nyelvi klisék „beszélnek helyettünk”.

Ennél bonyolultabb helyzet az, amikor azt mondom, amit a másik elvár tőlem, illetve amiről úgy vélem, hogy a másik elvárja tőlem. Ez lehet egyszerű udvariasság (nem értek ugyan egyet vele, de nincs kedvem kritizálni), lehet figyelmesség (nem akarom megbántani), de lehet puszta önérdek is (alárendelt helyzetben vagyok, és úgy gondolom, hogy nem szabad vitáznom a másikkal, mert az hátrányos helyzetbe hozhat). Ilyenkor minden további nélkül megmagyarázzuk magunknak, miért nem azt mondjuk, amit valójában gondolunk. És ez már az öncsalás előszobája: ha magától értetődően nem azt mondjuk, amit gondolunk, akkor onnét már csak egy lépés, hogy ezt automatizáljuk és engedve az öntudatlan motivációknak, azt is gondoljuk, amit valamilyen érdek mentén mondani kényszerülünk.

Az öncsalás akkor kezdődik, amikor az érdekeink vagy az érzelmeink által meghatározott gondolkodásunk felülkerekedik a logikus és a tényekre támaszkodó gondolkodáson. Amikor a valóságelvnél erősebbnek bizonyulnak a vágyaink...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2017. 3. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2019 június–júliusi számában
ezekről olvashat:

2019 június–július

  • A kulturális sokk és az időutazás

    A globalizáció egyre gyakrabban teremt kultúraváltási helyzeteket. Diákok külföldre mennek tanulni, nemzetközi intézmények a dolgozóikat más országokba küldik, a jobb körülmények reményében egész családok váltanak hazát, illetve gyakran emberek tömegeinek kell akaratuk ellenére menekültként a saját kultúrájuktól eltérő országban folytatni életüket. A kulturális sokk fogalma tehát mindinkább előtérbe kerül.

  • Megbízható tanúk-e a gyermekek?

    A feltételezések szerint a gyerekek a felnőtteknél hajlamosabbak arra, hogy hamis emlékekről számoljanak be. Mennyire megbízhatóak tehát tanúvallomásaik? Vajon képesek-e megbízhatóan, torzításmentesen mesélni egy eseményről? Mennyire befolyásolhatók a kérdező által? Mit lehet tenni annak érdekében, hogy minél megbízhatóbb tanúvallomásokat kapjunk?

  • „Elég magas lesz kosarasnak?” – A fiatalok fejlettségi szintjéről nem a naptár árulkodik. De akkor mi?

    Képlékeny határokkal fészkelte be magát a serdülőkor a gyermek- és a felnőttlét közé. A fejlődési szakasz meghatározása nemcsak izgalmas elméleti kérdés: fontos oktatási, egészségügyi, büntetőjogi implikációkat rejt magában, hogy mennyire tartunk érettnek valakit. Miért van az, hogy kizárólag a naptár alapján hozunk ilyen döntéseket? A PPKE BÉTA projektjének serdülőkorról szóló cikksorozata most a biológiai kor becslési eljárásait mutatja be.

  • Légy önmagad terapeutája! A kognitív pszichoterápia

    Pszichés zavarokban szenvedők gyakran eltúlozzák, rendkívül szubjektíven értelmezik a helyzetüket, ami intenzív érzelmi állapotokhoz vezet, és ez megfordítva is igaz: erősen zaklatott, dühös vagy stresszes állapotban sérül a valóság objektív felfogása. Felfokozott érzelmi állapotban szélsőségesen negatívan vagy pozitívan értékeljük az egyes helyzeteket, és ez ráadásul még a cselekedeteinket is befolyásolja. Miután mind a tapasztalat, mind a klinikai pszichológiai kutatások azt bizonyítják, hogy az érzelmi problémák forrása gyakran a torzult, hibás gondolkodás, a kognitív viselkedésterápia célja az alaposabb önismeret.

  • Muzsikus a díványon – Személyiség és zenei teljesítményszorongás

    Képzeljük csak el, hogy érezheti magát egy alapvetően zárkózott, érzékeny és kissé szorongó ember, amikor ki „kell” állnia több száz ember elé, és az addig a próbatermek magányában csiszolgatott művet rá szegeződő szempárok százainak kereszttüzében kell hibátlanul bemutatnia?

ÉS MÉG: Egy gallér üzenete – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világaHová tűntek az érzelmek?A háttérbe szorított szolidaritás. Összetartozás, együttérzés, közösségvállalás • „Ne forgasd ki a szavaimat!” – Szalmabábok a vitában • Túl a babonán – avagy a kényszerek markábanKulináris terápiaA trollok pszichológiájaAz agy öregedése – az időskori demenciák • Motiváció: tényleg szükség van rá?Egy jó tér csodákat művelhet – Beszélgetés Sylvester Ádám építésszel • Az örökmozgó szem • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Miért kell újra és újra megrágni valamit, miért tépelődünk, miért rugózunk elmúlt dolgokon?

Sokak számára eljön a pillanat, amikor nyomot akarnak hagyni a világban, jobbítani szeretnék azt.

A függő ember elsődleges törekvése, hogy szoros kapcsolatban lehessen a számára fontos személlyel, legyen az szülő vagy barát, a párja vagy akár a gyermeke. Ennek érdekében...

Manapság, amikor mindent a sikeresség mércéjével mérünk, nagyon nehéz kialakítani azt az elégedettségi szintet, ahol

A céltalanság olyan, mint egy feneketlen katlan - reményvesztettnek, elhagyatottnak érezzük magunkat.

Magyarázkodó, önmagunkat felmentő, passzív mondatok garmadája születik nap mint nap annak igazolására, miért nem mi vagyunk a felelősek saját életünkért, önmagunkért,...