Jelenlegi hely

Milyen a jól működő család?

A gyerek ahhoz fog kötődni, amivel sok időt tölt – hozhatjuk meg a sommás mivoltánál fogva kissé sántító ítéletet – ha a tabletjével, akkor ahhoz. Ne csodálkozzunk, ha a tabletnek fog szót fogadni.

A családban, a közösségben folyamatos, kölcsönös egymásra hatásban és egymásrautaltságban élünk. Mindannyiunk élete befolyásolja a többiekét – és mindannyiunknak van véleménye, leginkább a többiekről.

Anyu hogyan morcos, apu hogyan szigorú, a hugi hogyan nyafka, mi pedig jók vagyunk. Általában jól látjuk mások hibáit, tévedéseit, a magunkéit pedig alig-alig vesszük észre. A jól működő családok megtanítják a családtagokat, hogy észrevegyék saját hozzájárulásukat a helyzetek létrehozásához – személyes útmutatás, nem pedig ismételt példabeszédek révén.

A jól működő családban ki lehet fejezni az érzelmeket. Igen, a fiúknak is. Igen, a negatívakat is. Az ezt korlátozó hiedelmek és szabályok – például „anyura nem szabad haragudni”, „a testvéredet csak szeretni szabad”, „nálunk nincs egy hangos szó sem, mi kulturált család vagyunk”, „egy fiú nem sír” – a jól működő családban ritkák, vagy egyáltalán nem érvényesek. Az érzelmeink megértését és kifejezését is tanuljuk – általában a családban, személyes példák révén. Megfigyeljük, mit tükröz Apu arca, amikor kikap a kedvenc csapata, mit látunk Anyu arcán, amikor megdicsérjük a vacsit, amit készített, és megtapasztaljuk, hogy amikor szomorúak vagyunk, akkor a többiek vigasztalnak bennünket. Emotikonoktól, online üzenetektől, felfelé tartott hüvelyk- (vagy esetleg középső) ujjaktól, édicupperáj cicás képektől nem lehet érzelmeket tanulni, ez csak személyesen megy...

A jól működő családban előre, a kérés nyelvén fejezhetjük ki az igényeinket, ahelyett hogy utólag, a számonkérés hangján tennénk ezt. „Légy szíves, hazafelé ugorj be a boltba és hozz néhány kiflit!” – kérhetjük meg párunkat vagy gyermekünket, ha elmélázva eszünkbe jut, milyen jól esne egy vajas kifli. „Kifli nincs?” – kérdezhetjük szemrehányóan hazaérkezve, elkönyvelve magunkban, hogy szeretteink MÁR MEGINT NEM találták ki a gondolatainkat. A kérésre sokkal könnyebb válaszolni, mint a számonkérésre. És hacsak nem gondolatolvasókkal élünk együtt, ne várjuk el családunk tagjaitól, hogy kitalálják, mire vágyunk...

A jól működő családokban a legtöbbször annak mondjuk az üzeneteinket, akiknek szánjuk, és azt mondjuk, amire gondolunk. Konkrétan. Még így is fennáll a félreértés lehetősége, hiszen ugyanazt az üzenetet is sokféleképpen lehet meghallani – ám mi azért vagyunk felelősek, amit kifejezünk. A jól működő családokban az indirekt „mondd meg Anyádnak, hogy…” „ez a Béla mindig ilyen…”, „szólj rá a gyerekedre…”, „mi mindannyian tudjuk rólad, hogy…”, „Anyu nem érti, Te miért…” illetve a rejtett „már megint üres a hűtő”, „te sohasem figyelsz rám”, „tudnod kell, mit várunk tőled”, „már ezerszer megmondtam”, „csinálj valami könnyűt, de finomat”, „valaki vigye ki a kutyát” üzeneteket fenntartjuk azokra az esetekre, amikor NEM szeretnénk, hogy értsenek bennünket. Az összes többire ott a nyílt, direkt üzenetek lehetősége: „Kérlek, Marci, vidd le a szemetet”, „szükségem van három deci tejre a süteményhez”, „szombaton süt a nap, kirándulni szeretnék a Pilisbe”, „szeretnék negyed órát magammal lenni, most kérlek, Guszti, hagyj békén”, „Gerti, kérlek vidd ki a kutyát sétálni”, „szeretném, ha megölelnél”. Ez ugyan sokkal kevésbé romantikus, mint a sejtetés, a sugallás, a célozgatás – viszont könnyebb megérteni. Még a férfiaknak is.

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2017. 2. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2017 április–májusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2017. április

  • Rendhagyó riport a pszichiátriáról

    Ő az, aki csak annyival tud többet egy pszichológusnál, hogy nyugtatókat ír fel. Ő az, aki az elmeosztály sötétjében les a szegény páciensekre. Aki még mindig elektrosokkal kezel, és aki néha őrültebb a betegeinél is. Ő az, aki a legvadabb emberből is képes kihozni a jót, és segítségével mindenki képes a teljesítménye maximumát nyújtani. Ő az, akinek segítségével elkapják a sorozatgyilkosokat. Vagy mégsem? A pszichiátereket övező városi legendákról őszintén dr. Purebl Györggyel, a Magyar Pszichiátriai Társaság elnökével.

  • Az Apokalipszis négy lovasa a párkapcsolatokban

    A kapcsolat megromlásához számtalan út vezethet, sokféle jel mutathatja a bajt. A valódi problémát nem a konfliktusok, az esetleges veszekedések jelentik, hiszen ha a két fél a vitán keresztül eljut a közös megoldásig, ez a folyamat és annak sikere erősítheti a kapcsolatot… Ha a konfliktusok megbeszélése negatív eredménnyel zárul, a felek eltávolodhatnak egymástól… John Gottmann amerikai családterapeuta szerint a „negatív egyenleget” mutató párok kapcsolatában tartósan fennállnak olyan jellegzetes előjelek, amelyek nagy valószínűséggel a kapcsolat megromlásához, esetlegesen szakításhoz vezethetnek. Ezeket a jósló jeleket négy nagy csoportba osztotta, s a kapcsolat megromlását, majd a kapcsolat befejezését, a válást megidéző jeleket szimbolikusan az Apokalipszis négy lovasának nevezte el

  • Szexualitás a szülés után

    A szülés okozta testi változások miatt a nők gyakran testképzavarral küzdenek, úgy érzik, szexuális vonzerejük csökkent. Gyakran gátló tényező a gyermekkel kapcsolatos túlzott aggodalmaskodás, amiben az apa is osztozhat, sőt, esetleg ő “gerjeszti”. A szülő(k) fél(nek) attól, hogy “zajongásukkal” felébresztik a gyereket, vagy a szexbe “feledkezve” nem hallják meg, hogy felébredt, nem észlelik, ha valami baja van, stb. Egészen fiatal csecsemőkkel kapcsolatban is tartanak attól, hogy a gyerek olyat lát, hall, ami károsan befolyásolja a további fejlődését. Ez teljesen alaptalan, a szülők mégis csak „lábujjhegyen” mernek szeretkezni, nem tudnak kellőképpen egymásra figyelni, fél szemüket-fülüket a gyerekre irányítják.

  • Egyszer volt, hol nem volt...

    Bizonyára Önök is tapasztaltak magukban bizonyos félelmet, amikor azt látták, hogy a gyermek fegyverrel játszik, feketét rajzol, szereti a harcolós játékokat vagy meséket, a királylány helyett a banyával azonosul a mesében, vagy éppen a halálról kérdez. Mindenki átél aggodalmakat gyermekével kapcsolatban, töpreng azon, hogy vajon mi és miért foglalkoztatja cseperedő gyermekét, miért járnak időnként mindenféle furcsaságok a fejében.
    Önmagában jó jelenség, ha valamit a gyermekek – direkt vagy kevésbé direkt – módon megmutatnak. A fantázia, a játék az egyik legjobb eszköz az őket foglalkoztató érzések, konfliktusok önálló feldolgozásában és az élet dolgainak elrendezésében. Ha ez jól működik, már önmagában egyfajta érettségnek tartja a mai gyermekpszichológia.

ÉS MÉG: A cipőpertli – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa„Hol a boldogság mostanában?”Milyen a jól működő család?Anyalelkű apák és apalelkű anyákCsaládi „tartozások” – a kínai családmodell változásának dilemmái • Miért nehéz az iskolatáska?A „zugtanuló”Az értelmetlen egyetértésUtazás az alvás barlangjábaA kényszersírás és az emocionális sírásElső fecskének lenni nehéz • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

A legritkább esetben fordul elő, hogy azt mondjuk: MOST boldog vagyok.

A közösséggel egy hullámhosszon lenni megnyugtató, kilógni viszont kínos, mert ez az elszigetelődés előszobája.

Nem szeretném, ha a halálos ágyamon a legfontosabb dolog, amire emlékezhetek, egy céges számviteli projekt lenne…

Az aranyos babaarc befolyással lehet ítélőképességünkre, preferenciáinkra, agyi működésünkre, első benyomásainkra, párválasztásunkra, de akár vásárlási szokásainkra is.

Az egyéni kronotípus határozza meg az ember alvási preferenciáját.

Nézzük meg, mi teszi a még érdeklődő gyermeket zenét szerető és értő felnőtté!