Jelenlegi hely

A lázadás kora(i)

Úgy éreztem, belehalnék, ha nekem még egyszer egy ilyen helyen kellene dolgoznom.

„Amikor megéreztem az irodaház-szagot, és megpillantottam az öntudatosan járkáló, ambiciózus 30-as fiúkat és lányokat, konkrétan elkapott egy pánikroham. Úgy éreztem, belehalnék, ha nekem még egyszer egy ilyen helyen kellene dolgoznom. Elég volt.”

 

Szerző: 

Kisgyörgy Éva ül velem szemben. Ezen a néven talán nem sokan ismerik, de ha azt mondom: Travellina, máris ismerősebben cseng a név. Travellina az ország egyik legismertebb utazós bloggere, aki főállása szerint utazik, majd beszámol a tapasztalatairól. 112 országot járt már be, posztjait majdnem 20 ezren követik, és nemrég jelent meg a Világjárók kézikönyve című írása, ami karácsonykor a toplistára került. Éva, azaz Travellina 51 éves, és mindössze öt éve hivatásos blogger. Igen, jól számolják. 46 évesen kezdett új életet.

Hogy indult az a bizonyos régi életed?

Nemzetközi kapcsolatok szakon végeztem a Közgázon, lett egy szociológus másoddiplomám, és első munkahelyként egy könyvvizsgáló cégnél dolgoztam négy évig. Majd kaptam egy két éves ösztöndíjat New Yorkba, ahol elvégeztem egy marketing MBA-képzést. A marketing és a szintén New Yorkban felfedezett fotózás lett a nagy szerelem, úgyhogy mikor hazajöttem, ebben az irányban kezdtem el keresgélni. A fotózással kapcsolatban gyorsan kiderült, hogy túl rózsaszínben látom a világot, egyetlen újságot sem fognak érdekelni az én mosolygós gyerekarcaim és naplementéim, véres baleseteket és politikai nagygyűléseket meg én nem akartam fotózni, úgyhogy ez elúszott. De a marketing-irány sem volt sikeresebb: tapasztalatlan voltam ezen a területen, ezért nagyon alacsony fizetéseket kínáltak. Így aztán jött a racionális döntés: vissza a számvitelhez, majd azzal sok pénzt keresek, és akkor mellette foglalkozhatok a hobbijaimmal. Arra persze nem számítottam, hogy ez a racionális döntés 15 évig határozza majd meg az életemet: az akkori Matávtól találtak rám egy olyan állással amire – akármilyen furán hangzik –, én voltam az országban az egyetlen megfelelő ember. Álomfizetést ajánlottak, úgyhogy elvállaltam a munkát, bár legbelül már az elejétől fogva éreztem, hogy ez egy zsákutca. Aranykövekkel kikövezett zsákutca…

Voltak kiugrási kísérleteid a 15 év alatt?

Furcsán fog hangzani: de nem. Nézd, iszonyú jó volt a társaság, szinte igazgatói posztom volt, magam vettem fel az embereimet, mennyeiek voltak a munkakörülmények, és elképesztően jól kerestem. Én egy szegény családból jövök, két kedves, de egyszerű szülővel, és amikor megtapasztaltam, hogy egy üzleti úton az átszállásra várva megtehetem, hogy a reptéren csak úgy veszek magamnak egy csizmát, mert mással épp nem tudom elütni az időmet, akkor háttérbe szorul, hogy ez az egész számvitel csak egy racionális döntés.... Közben persze féltem, hogy egyszer megszűnik ez az állás, vagy megszűnik a cég, és akkor újra a rajtkövön találom magam, mert erre a munkára sehol máshol nem volt szükség.

Mármint Magyarországon. De ilyen tapasztalattal vártak volna külföldön is…

Na, itt jön az én pályám magánéleti része. Nem tudtam, és nem is akartam volna elmenni az országból a szüleim miatt. Tudod, ők egy picike szabolcsi faluból költöztek be Pestre a születésem előtt pár évvel, de valahogy sosem találták meg a helyüket a városban. Rokonuk nem volt itt, barátaik sem nagyon lettek, és mivel nincsen testvérem, tudtam, hogy ha bármi történik velük, én vagyok az egyedüli támaszuk. Ők tisztességben felneveltek, taníttattak, szerettem őket, azt éreztem: nem tehetem meg, hogy csak úgy elhúzok. És be is igazolódott, amit sejtettem: haláluk előtt külön-külön mindkettejüket sokáig ápolták kórházban, és én voltam egyedül mellettük...

A nő, aki előtte reptéren vásárolt csizmát, hirtelen elkezd ötödannyiból élni? Azért ez elég nagy személyiségbeli változás…

Ne hidd, hogy nehezen ment, még én magam is meglepődtem. Az a fura, hogy az ember évtizedeket leél úgy, hogy elképzeli magát valamilyennek, aztán jön egy fordulat, és kiderül, hogy ő nagyon másmilyen is tud lenni. És mindenki eldöntheti, hogy ettől megijed vagy inkább él a lehetőséggel. Például a tárgyak, szép ruhák, táskák iránti vonzódás abban a pillanatban megszűnt, ahogy eltűnt a fix fizetésem. Bocsánat, nem is a vonzódás szűnt meg, hanem a jelentőségük. Nem vagyok már vezető beosztású emberke, nem kell, hogy olyan szépen jelenjek meg mindig. A lakásba is elegendőek az egyszerűbb, praktikus tárgyak, nem kell a luxus, meg a szuperdizájn. Nyilván öregszem is, de a szüleim halála rádöbbentett arra, hogy nagyon véges ám az élet. Nincs időm olyan dolgokkal szarakodni, amik nem fontosak. Régen azt tök nehezen engedtem el, amikor félrement egy barátság, pióca módon megpróbáltam megjavítani. Most már úgy vagyok vele, hogy aki fontos, azzal megpróbálom, de aki nem, azzal hagyom. Nem ölök bele energiát, nem feszülök rá arra, hogy mindenki szeressen. Aki nem szeret, nem szeret, majd szeret más...

Sajnálod azt a 15 évet?

Nem, mert annak, hogy 46 évesen kvázi nyugdíjba mentem és azt csinálok, amit akarok, az volt az ára, hogy két évtizeden keresztül kiszipolyoztak. És azt nem is éltem meg annyira rosszul, mert akkor még nem tudtam, hogy ez mennyivel jobb állapot. Nem bánom, csak örülök, hogy túl vagyok rajta, és egyszerűen fura kívülről szemlélni, fura, hogy benne voltam. Ugyanakkor nem szeretném azt sulykolni, mint ami most tendencia kezd lenni az utazós bloggereknél, hogy kezdd újra az életed, mindenáron szakíts mindennel, adj el mindent, indulj el a nagyvilágba, éld meg az életed 3D-ben, mert csak az az igazi élet. Ezt kifejezetten károsnak tartom.

Ez azért fura, mert pont annak apropóján készítem veled ezt a cikket, hogy hogyan lehet új életet kezdeni.

De ez nagyon egyénfüggő. És ahogy elmeséltem, nekem is a szüleimmel szembeni kötelességtudat volt az első. Én könnyen szakíthattam az előző életemmel, mert nincs lakáshitelem, nincs családom, nincs gyerekem. De nehogy már ez legyen az elvárt! Nehogy már azért valakinek szégyellnie kelljen magát, mert ő gondoskodni akar a családjáról, vagy mert nem akarja összevissza rángatni a gyerekét a világban. Nehogy már azt mondjuk, hogy ha nem szakítasz mindennel, nem kezdesz új életet, nem valósítod meg magad önző módon a szeretteid kárára, akkor nem ér semmit az életed. Sokfajta érték van a világban – az utazás erre egyébként nagyon megtanít –, és mindenki mérlegelheti, hogy neki mi a fontos, hogy ő mitől fogja boldognak érezni magát. Én azokat a barátaimat nem értem, akik már korombeliek, már rég megvannak a tartalék millióik a bankban, de még mindig nem szállnak ki, mert a hatalom élteti őket. Az, hogy ők nagyon fontos emberek. Más barátaim meg azért nem szállnak ki, mert elfelejtettek a munkájuk mellett mást is találni maguknak az életben. Pánikban vannak, rettegnek, hogy unatkozni fognak, és akkor inkább beülnek még egy-két felügyelőbizottságba, mert akkor van dolguk. Nem gáz, ha a normális kötelességtudat miatt rosszkor, rossz helyen nem robbantjuk szét az életünket – de az gáz, ha hagyjuk, hogy a munkánk felzabáljon mindent. Nem szeretném, ha a halálos ágyamon a legfontosabb dolog, amire emlékezhetek, egy céges számviteli projekt lenne…

(http://travellina.hu/)

 

Részletek. A teljes interjú a Mindennapi Pszichológia 2017. 1. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2017 április–májusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2017. április

  • Rendhagyó riport a pszichiátriáról

    Ő az, aki csak annyival tud többet egy pszichológusnál, hogy nyugtatókat ír fel. Ő az, aki az elmeosztály sötétjében les a szegény páciensekre. Aki még mindig elektrosokkal kezel, és aki néha őrültebb a betegeinél is. Ő az, aki a legvadabb emberből is képes kihozni a jót, és segítségével mindenki képes a teljesítménye maximumát nyújtani. Ő az, akinek segítségével elkapják a sorozatgyilkosokat. Vagy mégsem? A pszichiátereket övező városi legendákról őszintén dr. Purebl Györggyel, a Magyar Pszichiátriai Társaság elnökével.

  • Az Apokalipszis négy lovasa a párkapcsolatokban

    A kapcsolat megromlásához számtalan út vezethet, sokféle jel mutathatja a bajt. A valódi problémát nem a konfliktusok, az esetleges veszekedések jelentik, hiszen ha a két fél a vitán keresztül eljut a közös megoldásig, ez a folyamat és annak sikere erősítheti a kapcsolatot… Ha a konfliktusok megbeszélése negatív eredménnyel zárul, a felek eltávolodhatnak egymástól… John Gottmann amerikai családterapeuta szerint a „negatív egyenleget” mutató párok kapcsolatában tartósan fennállnak olyan jellegzetes előjelek, amelyek nagy valószínűséggel a kapcsolat megromlásához, esetlegesen szakításhoz vezethetnek. Ezeket a jósló jeleket négy nagy csoportba osztotta, s a kapcsolat megromlását, majd a kapcsolat befejezését, a válást megidéző jeleket szimbolikusan az Apokalipszis négy lovasának nevezte el

  • Szexualitás a szülés után

    A szülés okozta testi változások miatt a nők gyakran testképzavarral küzdenek, úgy érzik, szexuális vonzerejük csökkent. Gyakran gátló tényező a gyermekkel kapcsolatos túlzott aggodalmaskodás, amiben az apa is osztozhat, sőt, esetleg ő “gerjeszti”. A szülő(k) fél(nek) attól, hogy “zajongásukkal” felébresztik a gyereket, vagy a szexbe “feledkezve” nem hallják meg, hogy felébredt, nem észlelik, ha valami baja van, stb. Egészen fiatal csecsemőkkel kapcsolatban is tartanak attól, hogy a gyerek olyat lát, hall, ami károsan befolyásolja a további fejlődését. Ez teljesen alaptalan, a szülők mégis csak „lábujjhegyen” mernek szeretkezni, nem tudnak kellőképpen egymásra figyelni, fél szemüket-fülüket a gyerekre irányítják.

  • Egyszer volt, hol nem volt...

    Bizonyára Önök is tapasztaltak magukban bizonyos félelmet, amikor azt látták, hogy a gyermek fegyverrel játszik, feketét rajzol, szereti a harcolós játékokat vagy meséket, a királylány helyett a banyával azonosul a mesében, vagy éppen a halálról kérdez. Mindenki átél aggodalmakat gyermekével kapcsolatban, töpreng azon, hogy vajon mi és miért foglalkoztatja cseperedő gyermekét, miért járnak időnként mindenféle furcsaságok a fejében.
    Önmagában jó jelenség, ha valamit a gyermekek – direkt vagy kevésbé direkt – módon megmutatnak. A fantázia, a játék az egyik legjobb eszköz az őket foglalkoztató érzések, konfliktusok önálló feldolgozásában és az élet dolgainak elrendezésében. Ha ez jól működik, már önmagában egyfajta érettségnek tartja a mai gyermekpszichológia.

ÉS MÉG: A cipőpertli – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa„Hol a boldogság mostanában?”Milyen a jól működő család?Anyalelkű apák és apalelkű anyákCsaládi „tartozások” – a kínai családmodell változásának dilemmái • Miért nehéz az iskolatáska?A „zugtanuló”Az értelmetlen egyetértésUtazás az alvás barlangjábaA kényszersírás és az emocionális sírásElső fecskének lenni nehéz • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Anyu hogyan morcos, apu hogyan szigorú, a hugi hogyan nyafka, mi pedig jók vagyunk.

A legritkább esetben fordul elő, hogy azt mondjuk: MOST boldog vagyok.

A közösséggel egy hullámhosszon lenni megnyugtató, kilógni viszont kínos, mert ez az elszigetelődés előszobája.

Az aranyos babaarc befolyással lehet ítélőképességünkre, preferenciáinkra, agyi működésünkre, első benyomásainkra, párválasztásunkra, de akár vásárlási szokásainkra is.

Az egyéni kronotípus határozza meg az ember alvási preferenciáját.

Nézzük meg, mi teszi a még érdeklődő gyermeket zenét szerető és értő felnőtté!