Jelenlegi hely

A lázadás kora(i)

Úgy éreztem, belehalnék, ha nekem még egyszer egy ilyen helyen kellene dolgoznom.

„Amikor megéreztem az irodaház-szagot, és megpillantottam az öntudatosan járkáló, ambiciózus 30-as fiúkat és lányokat, konkrétan elkapott egy pánikroham. Úgy éreztem, belehalnék, ha nekem még egyszer egy ilyen helyen kellene dolgoznom. Elég volt.”

 

Szerző: 

Kisgyörgy Éva ül velem szemben. Ezen a néven talán nem sokan ismerik, de ha azt mondom: Travellina, máris ismerősebben cseng a név. Travellina az ország egyik legismertebb utazós bloggere, aki főállása szerint utazik, majd beszámol a tapasztalatairól. 112 országot járt már be, posztjait majdnem 20 ezren követik, és nemrég jelent meg a Világjárók kézikönyve című írása, ami karácsonykor a toplistára került. Éva, azaz Travellina 51 éves, és mindössze öt éve hivatásos blogger. Igen, jól számolják. 46 évesen kezdett új életet.

Hogy indult az a bizonyos régi életed?

Nemzetközi kapcsolatok szakon végeztem a Közgázon, lett egy szociológus másoddiplomám, és első munkahelyként egy könyvvizsgáló cégnél dolgoztam négy évig. Majd kaptam egy két éves ösztöndíjat New Yorkba, ahol elvégeztem egy marketing MBA-képzést. A marketing és a szintén New Yorkban felfedezett fotózás lett a nagy szerelem, úgyhogy mikor hazajöttem, ebben az irányban kezdtem el keresgélni. A fotózással kapcsolatban gyorsan kiderült, hogy túl rózsaszínben látom a világot, egyetlen újságot sem fognak érdekelni az én mosolygós gyerekarcaim és naplementéim, véres baleseteket és politikai nagygyűléseket meg én nem akartam fotózni, úgyhogy ez elúszott. De a marketing-irány sem volt sikeresebb: tapasztalatlan voltam ezen a területen, ezért nagyon alacsony fizetéseket kínáltak. Így aztán jött a racionális döntés: vissza a számvitelhez, majd azzal sok pénzt keresek, és akkor mellette foglalkozhatok a hobbijaimmal. Arra persze nem számítottam, hogy ez a racionális döntés 15 évig határozza majd meg az életemet: az akkori Matávtól találtak rám egy olyan állással amire – akármilyen furán hangzik –, én voltam az országban az egyetlen megfelelő ember. Álomfizetést ajánlottak, úgyhogy elvállaltam a munkát, bár legbelül már az elejétől fogva éreztem, hogy ez egy zsákutca. Aranykövekkel kikövezett zsákutca…

Voltak kiugrási kísérleteid a 15 év alatt?

Furcsán fog hangzani: de nem. Nézd, iszonyú jó volt a társaság, szinte igazgatói posztom volt, magam vettem fel az embereimet, mennyeiek voltak a munkakörülmények, és elképesztően jól kerestem. Én egy szegény családból jövök, két kedves, de egyszerű szülővel, és amikor megtapasztaltam, hogy egy üzleti úton az átszállásra várva megtehetem, hogy a reptéren csak úgy veszek magamnak egy csizmát, mert mással épp nem tudom elütni az időmet, akkor háttérbe szorul, hogy ez az egész számvitel csak egy racionális döntés.... Közben persze féltem, hogy egyszer megszűnik ez az állás, vagy megszűnik a cég, és akkor újra a rajtkövön találom magam, mert erre a munkára sehol máshol nem volt szükség.

Mármint Magyarországon. De ilyen tapasztalattal vártak volna külföldön is…

Na, itt jön az én pályám magánéleti része. Nem tudtam, és nem is akartam volna elmenni az országból a szüleim miatt. Tudod, ők egy picike szabolcsi faluból költöztek be Pestre a születésem előtt pár évvel, de valahogy sosem találták meg a helyüket a városban. Rokonuk nem volt itt, barátaik sem nagyon lettek, és mivel nincsen testvérem, tudtam, hogy ha bármi történik velük, én vagyok az egyedüli támaszuk. Ők tisztességben felneveltek, taníttattak, szerettem őket, azt éreztem: nem tehetem meg, hogy csak úgy elhúzok. És be is igazolódott, amit sejtettem: haláluk előtt külön-külön mindkettejüket sokáig ápolták kórházban, és én voltam egyedül mellettük...

A nő, aki előtte reptéren vásárolt csizmát, hirtelen elkezd ötödannyiból élni? Azért ez elég nagy személyiségbeli változás…

Ne hidd, hogy nehezen ment, még én magam is meglepődtem. Az a fura, hogy az ember évtizedeket leél úgy, hogy elképzeli magát valamilyennek, aztán jön egy fordulat, és kiderül, hogy ő nagyon másmilyen is tud lenni. És mindenki eldöntheti, hogy ettől megijed vagy inkább él a lehetőséggel. Például a tárgyak, szép ruhák, táskák iránti vonzódás abban a pillanatban megszűnt, ahogy eltűnt a fix fizetésem. Bocsánat, nem is a vonzódás szűnt meg, hanem a jelentőségük. Nem vagyok már vezető beosztású emberke, nem kell, hogy olyan szépen jelenjek meg mindig. A lakásba is elegendőek az egyszerűbb, praktikus tárgyak, nem kell a luxus, meg a szuperdizájn. Nyilván öregszem is, de a szüleim halála rádöbbentett arra, hogy nagyon véges ám az élet. Nincs időm olyan dolgokkal szarakodni, amik nem fontosak. Régen azt tök nehezen engedtem el, amikor félrement egy barátság, pióca módon megpróbáltam megjavítani. Most már úgy vagyok vele, hogy aki fontos, azzal megpróbálom, de aki nem, azzal hagyom. Nem ölök bele energiát, nem feszülök rá arra, hogy mindenki szeressen. Aki nem szeret, nem szeret, majd szeret más...

Sajnálod azt a 15 évet?

Nem, mert annak, hogy 46 évesen kvázi nyugdíjba mentem és azt csinálok, amit akarok, az volt az ára, hogy két évtizeden keresztül kiszipolyoztak. És azt nem is éltem meg annyira rosszul, mert akkor még nem tudtam, hogy ez mennyivel jobb állapot. Nem bánom, csak örülök, hogy túl vagyok rajta, és egyszerűen fura kívülről szemlélni, fura, hogy benne voltam. Ugyanakkor nem szeretném azt sulykolni, mint ami most tendencia kezd lenni az utazós bloggereknél, hogy kezdd újra az életed, mindenáron szakíts mindennel, adj el mindent, indulj el a nagyvilágba, éld meg az életed 3D-ben, mert csak az az igazi élet. Ezt kifejezetten károsnak tartom.

Ez azért fura, mert pont annak apropóján készítem veled ezt a cikket, hogy hogyan lehet új életet kezdeni.

De ez nagyon egyénfüggő. És ahogy elmeséltem, nekem is a szüleimmel szembeni kötelességtudat volt az első. Én könnyen szakíthattam az előző életemmel, mert nincs lakáshitelem, nincs családom, nincs gyerekem. De nehogy már ez legyen az elvárt! Nehogy már azért valakinek szégyellnie kelljen magát, mert ő gondoskodni akar a családjáról, vagy mert nem akarja összevissza rángatni a gyerekét a világban. Nehogy már azt mondjuk, hogy ha nem szakítasz mindennel, nem kezdesz új életet, nem valósítod meg magad önző módon a szeretteid kárára, akkor nem ér semmit az életed. Sokfajta érték van a világban – az utazás erre egyébként nagyon megtanít –, és mindenki mérlegelheti, hogy neki mi a fontos, hogy ő mitől fogja boldognak érezni magát. Én azokat a barátaimat nem értem, akik már korombeliek, már rég megvannak a tartalék millióik a bankban, de még mindig nem szállnak ki, mert a hatalom élteti őket. Az, hogy ők nagyon fontos emberek. Más barátaim meg azért nem szállnak ki, mert elfelejtettek a munkájuk mellett mást is találni maguknak az életben. Pánikban vannak, rettegnek, hogy unatkozni fognak, és akkor inkább beülnek még egy-két felügyelőbizottságba, mert akkor van dolguk. Nem gáz, ha a normális kötelességtudat miatt rosszkor, rossz helyen nem robbantjuk szét az életünket – de az gáz, ha hagyjuk, hogy a munkánk felzabáljon mindent. Nem szeretném, ha a halálos ágyamon a legfontosabb dolog, amire emlékezhetek, egy céges számviteli projekt lenne…

(http://travellina.hu/)

 

Részletek. A teljes interjú a Mindennapi Pszichológia 2017. 1. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2017 június-júliusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2017. június–július

  • A kudarchoz vezető legbiztosabb út

    „Az okos ember saját hibáiból tanul, a bölcs másokéból”, „Az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján, a hülye pedig semmiből sem” – sokan nőttünk fel ilyen szólás-mondások között. Ám úgy tűnik, mégsem tanulunk – a gyakorlatban csak ismételgetjük ugyanazokat a lépéssorokat a magunk magánéleti vagy munkahelyi mókuskerekében. Kívülről fújjuk, mi fog történni, mégsem lépünk ki a komfortzónánkból, rójuk a megszokott köröket. Vajon véget lehet vetni ennek az ördögi spirálnak?

  • Zene, a titkos manipulátor

    Amikor egy jó zenét hallunk, ösztönösen elkezdünk dobolni a lábunkkal, megváltoztatjuk járásunk ritmusát, élénkebbek vagy éppen nyugodtabbak leszünk. Egész testünk – sőt számos kutatási eredmény szerint légzésünk és szívverésünk is – alkalmazkodik a zene lüktetéséhez. Mi történik ilyenkor velünk? Miért érezzük azt, hogy szinte együtt rezgünk a zenével?

  • Test és lélek – elválaszt vagy összeköt? Temperamentumunk és érzelmi reakcióink

    A modern orvostudomány elmúlt kétszáz évében teret nyert s felerősödött az a felfogás, hogy szervezetünk működését úgy kell elképzelnünk, mint egy gépet, melynek alkatrészei meghibásodhatnak és javíthatók. Ez a szemléletmód olyannyira átformálta a betegségről alkotott képünket, hogy a mindennapi, könnyen hozzáférhető egészségügyi rendszerből teljesen eltűnt a lélek (ill. a személyiség) bevonása a terápiába. Ha valaki „pszichoszomatikus” betegségben szenved, az egyfajta „bélyeget” kap, ami azt is jelentheti, hogy a betegsége nehezen, vagy egyáltalán nem gyógyítható.

  • Kollektív, önkéntes agymosás? Az álhírek szociálpszichológiája

    2016 júniusában az egyik tudományos lap megosztott egy cikket, az alábbi, sokkoló címmel: „Egy tanulmány szerint a Facebook-felhasználók 70 százaléka a tudományos sztoriknak csak a címét olvassa, mielőtt megosztja és kommenteli”. A cikk hatalmas sikert aratott – több mint 58 ezren osztották meg a Facebookon. Annak ellenére is, hogy a cím és a bevezető alatt csak “lorem ipsum” latin töltelékszöveget tartalmazott. És bár jó eséllyel voltak néhány ezren, akik viccből osztották meg, mert értették a tréfát – a többség vélhetően csak azért, mert érdekesnek tartotta a címet. Ahogyan azt a legtöbben tesszük a cikkekkel a social media csatornákon...

  • Az idő reszketése a művészetben

    A művészetpszichológia egyik fontos kérdése, hogy a mű mennyire fejezi ki alkotója aktuális lelki állapotát, mennyire hordozza a művész személyiségjegyeit, életének eseményeit. Az életmű egészét tekintve az a kérdés is felmerül, hogy egyes művek miért „önkifejezőbbek” másoknál, milyen tényezők befolyásolják az alkotó szokásostól eltérő személyes művészi megnyilatkozásait.

ÉS MÉG: Három zsemlye – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Mit árul el a hangunk?Akik a hangjukkal játszanak„Nem bírom elviselni, ahogy rágsz!” – a mizofónia • Az Apokalipszis négy lovasa a párkapcsolatokbanNézd, mit mutatok! Így tanul a kisbabaAz önbecsapásról és az üres beszédről„Mi mindent kell tudni?”„Elöl mosolyogsz, hátul izzadsz”Camino – Út az ismeretlenbeA férfi-nő kapcsolat drámái - A Pillangókisasszony történetének története • Aki időt nyer, életet nyerAz emlékezet fejlesztése • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Azok a nők, akiknek a férje feltűnően vonzó és jóképű, igen nagy eséllyel negatív énképpel és súlyos önbizalomproblémákkal küzdenek.

Nagyon meglepődünk, ha azt látjuk, hogy egy olyan sportágban, mint például az úszás, egy átlagos genetikával rendelkező személy kiváló teljesítményt képes elérni.

Hogyan lehetséges, hogy meglehetősen pontosan felismerjük beszélgetőtársunk érzelmi állapotát?

A kép azonban bonyolult, ugyanis képesek vagyunk akár legjobb meggyőződéseink ellenére cselekedni és beszélni.

A kritikát, sértést megfogalmazó személy a legtöbb esetben fájdalmat okoz – illetve akar okozni – partnerének. Ennek oka lehet, hogy neki is fájdalmat okoztak, hogy csalódás,...

Első fecskének lenni, korát megelőzni minden nagy alkotónak, gondolkodónak nehéz.