Jelenlegi hely

Segítség, a gyermekem zenélni akar!

A családi modell akkor válik valóban hitelessé, ha a szülő műveli is azt, amiről beszél.

A kiváló magyar muzsikus, Bródy János azt nyilatkozta, ha valaki „megpendíti, hogy a gyereke zenész akar lenni, és az én tanácsomat kéri, azt szoktam mondani, próbálja meg lebeszélni róla. Ha nem sikerül, akkor talán van valami esélye.” 

Szerző: 

Való igaz, hogy a tehetség egyik gyakori figyelmeztető jele a megszállottság, az elkötelezettség érzése, azonban ez csupán egyik alkotóeleme a potenciálnak. A teljes kép természetesen sokkal árnyaltabb. Számos szülő most jó eséllyel a fejéhez kap, mondván „bárcsak az én gyermekem is ennyire eltántoríthatatlan lenne”, bízva abban, hogy a még szárnyait próbálgató művészpalánta egyszer valóban sikeres zenész lesz. Addig azonban meglehetősen rögös az út, és a zenélni tanuló gyermekek csak kis része lesz felnőttként valóban elismert muzsikus.

Járjuk végig együtt ezt az utat, s nézzük meg, mi teszi a még érdeklődő gyermeket zenét szerető és értő felnőtté!

A belénk kódolt zeneiség

Több kutató is egyetért azzal, hogy a nyelvhez hasonlóan a zene kizárólag az emberre jellemző képesség, amely minden ismert kultúra szerves részét képzi. Ez azt is jelenti, hogy szükségképpen születésünktől fogva mindannyian rendelkezünk olyan adottságokkal, amelyek fogékonnyá tesznek bennünket a zene befogadására és/vagy művelésére. Ha igaz a zene és a nyelv közötti szoros párhuzam, akkor ennek valószínűségét erősíti meg a világhírű nyelvészprofesszor, Noam Chomsky elmélete, aki szerint létezik egy bizonyos univerzális, generatív grammatika, ami képessé teszi a gyermekeket arra, hogy rendkívül gyorsan és különösebb iskolázottság nélkül elsajátítsák a nyelvhasználatot.

Chomsky teóriáját számos kritika érte. Pinker ugyan egyetértett azzal, hogy a gyermekek képesek könnyedén megtanulni a nyelvet, mégis kimondta, hogy a zene a nyelvvel ellentétben szinte nyom nélkül eltűnhet az emberi életből. Szerinte erre utal az is, hogy nem mindenki rendelkezik jelentős zenei képességgel, mi több, sokan egyenesen unmuzikálisnak tekinthetők. Miller azonban megcáfolta Pinker nézeteit, többek között azzal érvelve, hogy a nyelvi fejlődési rendellenességek sokkal gyakoribbak, és neurológiai szempontból jóval kiterjedtebbek, mint a zenei képességeket érintő sérülések.

A tudományos viták ellenére nem egy kutatás igazolta, hogy valóban szinte életünk első pillanatától kezdve készen állunk a zeneiségre. Ugyanis már a néhány hónapos csecsemők is képesek a dallamok alkotóelemeiben történő apró változások észlelésére, hangszínek megkülönböztetésére. Mi több, előnyben részesítik azokat a zenei jegyeket, amelyek a kultúrájukra jellemzőek. Egyes kutatók szerint a hangmagasságok magabiztos megkülönböztetése is veleszületett képességeink közé sorolható. Ami pedig az összetett hangokat illeti: már 7 hónapos korunktól kialakul az észlelés azon formája, ami a felnőtteket is jellemzi.

Az ifjú művészpalánták

A magyar származású pszichológus, Révész Géza szerint nem véletlen, hogy a zenei tehetség az egyik legkorábban megmutatkozó tehetségtípus, hiszen lényegesen kevesebb „tanultságot” igényel, mint más képességterületek.

Howard Gardner, a többszörös intelligencia elméletének kidolgozója a zenei intelligenciát önálló területként határozta meg, így annak fejlődése a többi intelligenciafajtától független. (A sors fintora, hogy maga Gardner kiváló zongorista volt, de kamaszkorában felhagyott tanulmányaival.)

Noha számos elmélet született a zenei képességek fejlődéséről, nem meglepő, hogy néhány közülük nem köti életkorhoz, vagy más készségek fejlettségi szintjéhez a zenei képességek fejlődését. Abban azonban a legtöbb kutató egyetért, hogy a zenei fejlődés szenzitív periódus 8-9 éves korban lezárul, vagyis a gyermek fogékonysága ezt követően csökkenést mutat, ami idegrendszeri változásokkal is magyarázható.

Czeizel Endre nevéhez fűződik a piramismodell megalkotása. Kiemelkedő zeneszerzők életpályáját tanulmányozva figyelte meg, hogy a muzikalitás családi halmozódást mutat. Általában azok váltak kimagaslóan tehetségessé, akik zenei környezetben nevelkedtek, vagyis olyan családban, ahol a szülők maguk is jó adottsággal és hozzáértéssel közelítettek a zenéhez. Legjobb esetben pedig ugyanez jellemezte a szülőket is gyermekkorukban. Ez a halmozódás azonban nem végtelen, bizonyos szint után (a piramis kontúrját követve) visszatérést mutat.

A szülők szerepe

Az eddigiek két rendkívül fontos dologra világítanak rá. Egyrészt jó okunk van azt feltételezni, hogy a zenei fogékonyság már a születés előtt kialakul. Ezért mondta azt Kodály Zoltán, hogy a gyermek zenei nevelése születése előtt 9 hónappal – még pontosabban az anya születése előtt 9 hónappal kezdődik. Másrészt észre kell vennünk, mennyire meghatározó a család szerepe a gyerekek zenei képességeinek fejlődésében. Ez tökéletesen érthető, hiszen a szülők nem csupán a túlélést jelentik a csecsemő számára, hanem ők alakítják ki azokat a benyomásokat, amelyek később meghatározóak lesznek. A gyermek attitűdjeinek kialakításában lényegesen jelentősebb hangsúlyt kapnak azok a modellek, amelyeket otthon lát, mint amelyeket csak hall. Szerencsés esetben pedig ez a két tényező egyensúlyba kerül. A családi modell akkor válik valóban hitelessé, ha a szülő műveli is azt, amiről beszél.

Az egyik legismertebb zenepedagógiai irányzat, a Suzuki-módszer éppen a fentiekre épít. A hangszertanulást nem a gyermekkel, hanem a szülővel kezdi, ugyanakkor a hangszer a gyermek számára teljesen tabu – még megérintenie sem szabad. Ezáltal építi ki a gyermekben a vágyat, vagyis a motivációt a hangszertanulásra. Ezzel egy időben pedig bevezeti a folyamatos zenehallgatást, amivel egyrészt zenei környezetet biztosít, másrészt a megtanulásra szánt zeneművek hallgatása megkönnyíti a tanulási folyamatot.

Miben segíthet a szülő?

A kilencvenes évek második felében egy brit kutatócsoport arra kereste a választ, miként befolyásolják a szülőktől kapott minták a gyerekek zenei képességeinek fejlődését. A vizsgálatban 257 család vett részt, akik gyermekei valamilyen hangszeren tanultak. Az eredmények azt mutatták, hogy azok a gyermekek tekinthetők a legsikeresebbnek a zenei képességek fejlődése terén, akiknek a szülei a legjelentősebb bevonódást mutatták a zenetanulás korai szakaszában. Ezen gyerekek szülei aktívan részt vettek mind a gyakorlásban, mind a tanulási folyamatban. A kutatás azonban még egy fontos dologra világított rá. Kiderült ugyanis, hogy a zenei képességek fejlődésében sokkal fontosabb a zenehallgatásban megmutatkozó szülői minta, mint ami a zenei teljesítményt, az előadást illeti. Vagyis a kutatás egyrészt alátámasztotta Kodály állítását a korai zenehallgatás jelentőségét illetően, másrészt a Suzuki-módszer sikerességét is igazolta mind a modellkövetés, mind a zenehallgatás terén.

A vizsgálat azonban itt még nem ért véget. A kutatócsoport arra is kíváncsi volt, hogy a későbbi életkorban milyen tényezők biztosítják a zenei fejlődést, illetve tetten érhető-e a szülői modell. A 7 évvel később felvett adatok tanulsága szerint azok a gyerekek folytatták tovább hangszeres tanulmányaikat, akik jelentős szülői bevonódásban és támogatásban részesültek. Természetesen a gyermekek fejlődése során az elsődleges modellek is megváltoznak, áttevődnek, így lényegessé válnak a tanárok, majd a kortársak visszajelzései.

Meglepő módon azt találták, hogy a felnőttkori zenei sikeresség kulcsa sem feltétlenül a kitartó gyakorlásban rejlik – még pontosabban nem csak abban. A legfontosabb kritériumok között említik a gyermekkori koncertlehetőségeket, valamint az improvizációt. Mindez érthetővé válik, hiszen a fellépési lehetőségek biztosítása növeli a gyermek rutinját, valamint sikerélményekkel tölti fel. Az improvizáció, a zenei rögtönzés pedig a kreativitást erősíti.

Közös erővel

Eddig két szereplőről beszéltünk: a gyermekről és a szülőről. Azonban ha a gyermek iskoláskorba lép, felkerül a színlapra a hangszeres tanár is. Hogyan alakulhat ki az a közösség e három résztvevő között, ami az együttes érdekeket támogatja?

A zenepedagógusnak mindenkor figyelembe kell vennie, hogy nem elsősorban kis Mozartokat nevelünk, hanem zenét szerető gyermekeket. Mi magunk is mintát adunk, fejlesztve azokat a képességeket, amelyek előbb vagy utóbb teljesítményben, vagyis aktív muzsikálásban teljesednek ki. Természetesen a növendékeim szülei közül sem mindenki tanult hangszeren játszani, így jó néhányan úgy érzik, nem tudnak segíteni a gyermekeiknek. Pedig segíteni nem csupán (csúnya szóval élve) szaktárgyi tudással lehet, hanem elsősorban azzal, hogy a gyermekeket minőségi zenei élménnyel ajándékozzuk meg. Közös zenehallgatással, koncertlátogatással.

A szülő úgy képes pozitív példát mutatni a gyermekének, ha ő maga is bevonódik a zenetanulás folyamatába. Sajnos azt is tapasztalhatjuk, amikor a szülő a saját beteljesületlen gyermekkori álmát szeretné valóra váltani a gyermekével. Ilyenkor azonban épp az ellenkezőjét teszi: kivonul és hiteltelenné válik. Ezzel viszont felesleges terhet akaszt a gyermek vállára, nem pedig motivál.

Véleményem szerint sosem késő, ha zenéről van szó. A szülői érdeklődés pedig erősíti a zenét tanulni vágyó gyermeket, és a vele foglalkozó pedagógust egyaránt. A zene összekovácsol, egységgé tesz.

Ez is érdekelhet

Anyu hogyan morcos, apu hogyan szigorú, a hugi hogyan nyafka, mi pedig jók vagyunk.

A legritkább esetben fordul elő, hogy azt mondjuk: MOST boldog vagyok.

A közösséggel egy hullámhosszon lenni megnyugtató, kilógni viszont kínos, mert ez az elszigetelődés előszobája.

Nem szeretném, ha a halálos ágyamon a legfontosabb dolog, amire emlékezhetek, egy céges számviteli projekt lenne…

Az aranyos babaarc befolyással lehet ítélőképességünkre, preferenciáinkra, agyi működésünkre, első benyomásainkra, párválasztásunkra, de akár vásárlási szokásainkra is.

Az egyéni kronotípus határozza meg az ember alvási preferenciáját.