Én ezt „élményfalánkságnak” nevezem. Rákerestem a neten, nem találtam ilyen fogalmat. Angolra is lefordítottam, a jól hangzó „buzz gluttony” kifejezést ítéltem megfelelőnek, de erre sem találtam tartalmat. Egy cikket ugyan feldobott a kereső a kevésbé izgalmas „experience gluttony” kifejezésre – ám azt is némi kritikai felhanggal ismertették. De mielőtt döntenénk, hogy a jelenséget mennyire bélyegezzük ártalmasnak vagy sem, elemezzük egy kicsit pszichológiai szempontból.

Mindent akarok!

Bár kétségtelen, hogy elsősorban egy extrovertált személyiségre passzol így elsőre a leírás, nem határolnám be csak szociális indíttatású jelenségnek. Nem mindig a társaság a fő motiváló erő, inkább a személyes élményeket tartom meghatározónak, legyen az szociális közeghez kötve, vagy sem. Azt is nagyon jól el tudom képzelni, hogy az „élményfalánkság” kiterjed magányosabb tevékenységekre is, mint például – „minden könyvet el akarok olvasni egy bizonyos témában”, „minden filmet meg a karok nézni a kategórián belül”, „minden kihíváson részt akarok venni a saját sportágamon belül”, és így tovább. Vagy akár válogatás nélkül belevetni magunkat mindenbe – a „lepjen meg” várakozással élve. Síelés – jöhet! Egy keleti utazás némi vallásos felhanggal övezve – naná! Csapatépítés jelleggel sátras, bakancsos túra - persze! Balaton átúszás – miért ne? Lefutni egy maratonit – már úgyis a bakancslistámon volt! Zarándokút – nem is tudom… végül is, annyian csinálják… biztos lehet valami jó benne! Induljunk!

Talán nem is meglepő ez a hozzáállás, hiszen az identitásunkat sokszor a tevékenységeink kapcsán határozzuk meg: „amatőr sportoló vagyok”, „amatőr búvár vagyok”, „motoros vagyok”, „túrázó vagyok” – és néha még a kocsinkra is a megfelelő címkéket ragasztgatjuk.  Felgyorsult életünkben az identitásunk állandóan alakul, és többnyire az énképünket azok a tevékenységek formálják, amelyeket végzünk.  Vagy legutóbb végeztünk.

Mi a hajtóerő?

Azt gondolom, nem feltétlenül az izgalom-szerzés. Nem az a fajta késztetés, ami egy drogost vezet az egyre nagyobb adag, az egyre keményebb hatás felé. Nem is kötném az izgága, állandóan pörgős személyiséghez, bár kétségtelen, hogy közöttük talán jellemzőbb lehet ez a fajta viselkedés. Mivel – akárcsak a pszichológusok – magamból indulok ki, szeretném azt gondolni, hogy inkább „értékes élmény” megszerzésére irányul ez a jelenség. Egyszerűen úgy érzed, a személyes fejlődésed szempontjából fontos, elengedhetetlen, hogy újabb és újabb tapasztalatokat szerezz. Ahogy a mondás tartja: „éld úgy minden napod, mintha az utolsó lenne”.  Carpe diem! – de inkább a Mahatma Gandhi féle szemléletben értelmezve. Tedd teljessé a napod! Ne pocsékold el az idődet, mert soha nem tudod, mennyi van még hátra belőle!

Az „élményfalánkság” és a stressz

A fennkölt hangnemből azonban kanyarodjunk kissé vissza a prózaibb mindennapokra. Az élményfalánkság két ok miatt is kissé stresszkeltő lehet. Egyrészt komoly szervezőkészséget igényel, és nemegyszer fenekestől borítja fel az időbeosztásunkat. Zsonglőrködünk a kötelező feladatokkal, hogy az élvezetesebb tevékenységeknek is helyet találjunk. A stressz így két oldalról támad: vagy azért, mert a sok egyéb kötelezettség miatt nem tudjuk beiktatni a kívánt élményszerzést, vagy pont azért, mert megragadjuk az alkalmat, de evvel elhanyagoljuk a kötelezően elvégzendő feladatokat. Tehát így is, úgy is rosszul járunk.  Mondhatnám,  két rossz közül kell választanunk. Ilyenkor érezzük azt: „miért is nem áll több órából egy nap?”  És ez még csak a belső konfliktus. Ezen kívül el kell viselnünk a közvetlen környezetünk kritikáját: „már megint csak a hobbid”, „már megint csak a sport”, „mikor akarsz komolyabb dolgokkal is foglalkozni?”, „én már nem is vagyok fontos”… de hadd ne is folytassam. És ha már külső megkötésekről beszélünk: a pénz! Bizony a legtöbb hobbi anyagi áldozattal jár. Akármilyen jól keresünk, lesznek olyan igényeink, amelyek egyszerűen kívül esnek az anyagi komfortzónánkon – hogy divatosan fogalmazzak. Ahogyan egy ismerősöm szokta mondani: „mindenki a saját szintjén nyomorog”.

Bakancslista és belső értékek

Amennyiben ezeket a „szürke hétköznapi” problémákat meg tudjuk oldani, mi más fenntartásunk lehet az élményfalánkságunkkal szemben? Megtanuljuk az időnket jól megszervezni, elfogadható kompromisszumokat kötni, bevonni a családot is a hobbik egy részébe, megoldást találni az anyagi háttérre. Mind olyan lépések, amelyek megfelelő figyelem- és energia-ráfordítással – na meg persze kellő motivációval – egyértelműen kivitelezhetőek. Mi van hát a belső értékekkel? Meg lehet-e egyfajta harmóniát teremteni az „az vagyok, amit teszek” és az „az vagyok, amit hiszek” vagy „az vagyok, amit másoknak adok” identitás között? Remélem. Egy biztos, soha nem fogunk tudni mindent megtenni, megélni, megtapasztalni, amit csak szeretnénk. Azaz, a mindenkori bakancslistánkon maradnak kipipálatlan tételek. De ez nem fog megállítani abban, hogy legalább meg ne próbáljuk. Talán nem az út a fontosabb? Az út, amit falánkul – de nem esztelenül – kijelöltünk magunknak?

A tartalmas élet mindenkinek mást és mást jelent. „Igaz értékek” – ez is egy olyan fogalom, amelyet pár – az egyik kezemen meg tudnám számolni, pontosan hány – egyetemesen elfogadott érték kivételével minden társas csoport másként definiál. Az én végszavam tehát az eszmefuttatást követően így hangzik: élményfalánkságomat ezennel elfogadom, és nem marad más hátra számomra, mint hogy óvatosan vigyázzak a belső és külső egyensúlyomra. Jöjjenek hát azok az Élmények!