Jelenlegi hely

Gyűlölök és szeretek

Ellentétes érzelmeink
Az ellentétes érzelmek egyidejű megjelenése végigkíséri életünket, néha meggyötör, lefékez bennünket, de azért kedvező hatásai is vannak.

Bármilyen furcsának, gyötrőnek, paradoxnak tűnik is ez az érzelmi állapot, valójában nagyon gyakori a mindennapi életben. Már az is árulkodó, hogy jól ismert közmondásaink vannak a jelenségre: nincsen öröm üröm nélkül, minden rosszban van valami jó, nincsen rózsa tövis nélkül.

 „Gyűlölök és szeretek. Kérded tán, mért teszem én ezt. / Nem tudom, érzem csak: szerteszakít ez a kín” – így szól Catullus, az ókori római költő talán legismertebb epigrammája Devecseri Gábor fordításában. Ha elgondolkodunk egy pillanatig a versben leírtakon, valóban felmerülhet bennünk a kérdés: tényleg, miért tette ezt Catullus? Több mint kétezer évvel a vers keletkezése után van-e magyarázata a lélektannak arra, hogy miért lakoznak lelkünkben teljesen ellentétes érzések egy időben, egyazon dologgal kapcsolatban?

Rózsák és tövisek

Először is le kell szögezni, hogy az ellentétes érzelmek egyidejű átélése korántsem csak a lírai költők kiváltsága. Bármilyen furcsának, gyötrőnek, paradoxnak tűnik is ez az érzelmi állapot, valójában nagyon gyakori a mindennapi életben. Már az is árulkodó, hogy jól ismert közmondásaink vannak a jelenségre: nincsen öröm üröm nélkül, minden rosszban van valami jó, nincsen rózsa tövis nélkül.

Az az igazság, hogy a lélektannak az egymással ellentétes érzelmek magyarázatakor nem kellett valami hatalmas rejtélyt megoldania. Mert igaz ugyan, hogy az ellentétes érzelmek – például a Catullust is gyötrő gyűlölet és szerelem – elvileg kizárják egymást, vagyis logikátlannak, lehetetlennek tűnik, hogy ezek egyszerre létezzenek, a helyzet mégis eléggé egyszerű és logikus. A legelfogadottabb nézet szerint a tárgyak, emberek, események, gondolatok összetett dolgok, és a velük kapcsolatos ellentétes érzelmeket más-más alkotóelemük váltja ki. Az egyik tipikus eset éppen a szerelem: talán a legszebb, legpozitívabb érzés, amit ember csak átélhet, ám ha az imádat tárgya nem az elvárt módon viselkedik – például kerek perec kiadja az utunkat –, akkor ettől a szerelem még nem múlik el, viszont akár gyűlölet is ébredhet bennünk, hiszen úgy érezzük, választottunk tönkretette az életünket.

A pszichológiai kutatások több jellegzetes élethelyzetet is azonosítottak, melyek a legtöbb emberből ellentétes – „keserédes” – érzéseket váltanak ki. Ezek közé tartozik az élet minden nagy fordulópontja, amikor egy fejezet lezárul, egy új pedig elkezdődik: az ember befejezi tanulmányait és munkába áll, elköltözik, a munkahelyén előléptetik és így tovább. A pozitív érzelmet többnyire a továbblépés öröme jelenti, a negatívat pedig a továbbiakban már nem elérhető, régi, jó dolgok elvesztése miatti bánat és az ismeretlentől való félelem.

Ám nem is kell mindig ilyen nagy horderejű dolog ahhoz, hogy ellentétes érzelmek rohanjanak meg minket. Ki ne állt volna már habozva a csokipult előtt, miközben azon tipródott, megvegye-e kedvenc édességét, melyről egyrészt tudja, milyen jó érzés elmajszolni, másrészt viszont azzal is tisztában van, mennyi kalóriával, zsírral és cukorral terheli meg a szervezetét, ha tényleg megeszi. Nagyon kis amplitúdóval ugyan, de tulajdonképpen a csokit is gyűlöljük és szeretjük egyszerre – bár erről aligha lehetne a világirodalomban évezredekig tündöklő verset írni.

Ebben az egyszerű csokis példában érdemes felfigyelni egy mozzanatra, ami nem más, mint a habozás. Ez ugyanis nagyon árulkodó! Többek szerint a dolgok halogatásának hátterében nagyon sokszor az ellentétes érzelmek hatása áll. Amit meg kellene tennünk, annak egyaránt van kellemes és nemszeretem oldala, ezért egyszerre két ellentétes érzelemmel reagálunk rá. Ilyenkor az ember egyszerűen csapdába esik vonzás és taszítás között. Rendkívül kellemetlen, hogy ez a „lefagyás” nem moccanatlan állapot, hanem inkább olyan, mintha pingponglabdaként pattognánk villámgyorsan két ütő között. Leon F. Seltzer amerikai pszichológus szerint valójában senki nem képes egyszerre, egyazon pillanatban kétféle érzelmet átélni, hanem inkább úgy vagyunk ezzel, mint a híres, kétféleképpen értelmezhető ábrával, melyet vagy serlegnek, vagy két, egymással szembeforduló arcnak látunk. A serleget és az arcokat soha nem látjuk egyszerre, de pontosan érzékelhető, mikor vált át a nézőpontunk; akár meg is számolhatjuk, ez percenként hányszor történik meg. Vagyis az események, személyek által belőlünk kiváltott ellentétes érzelmek nem egyszerűen „szerteszakítanak” bennünket, hanem kitartóan ide-oda rángatnak, és ez azért már valóban egy kicsit kínos...

Ellentmondásos következmények

Az ambivalencia okozta kellemetlenség nem csupán szubjektív élmény, hanem műszerrel is mérhető. Frenk van Harreveld holland pszichológus kísérleti alanyainak leírást adott át egy elfogadás előtt álló törvénytervezetről. A csoport egyik fele olyan szöveget kapott, mely egyértelműen ellenezte a javaslatot, a többiek viszont olyat, amelyben egyforma súllyal szerepeltek a tervezet mellett és ellen szóló érvek. Ezután mindenkit arra kértek, hogy néhány percnyi gondolkodás után döntsön, elfogadná-e a törvényt. Amíg a résztvevők töprengtek, elektródákkal mérték bőrük ellenállását, vagyis azt, hogy mennyire izzadnak. Kiderült, hogy akiknek ambivalens információ alapján kellett dönteniük, sokkal többet izzadtak, és ez a stressz egyértelmű jele. Ráadásul ezek a személyek még az után sem nyugodtak meg, hogy meghozták döntésüket. Nem csoda: ha pró és kontra érvek is rendelkezésre állnak, akkor az ember már benne van a csapdában, hiszen bárhogy dönt, valamiről biztosan le kell mondania.

Azonban az egyszerre jelentkező ellentétes érzelmeknek pozitív hatásuk is van. A legeredetibb – és egyben legfurcsább – elképzelés szerint azért alakulnak ki a már jelen levővel ellentétes érzelmek, hogy ne engedjék felborulni a lelki egyensúlyt. Erre a legjobb példát az örömkönnyek jelentik: amikor a katona hazatér a háborúból, a felesége sírva fakad, és a tinilányok is zokognak a popbálvány koncertjén. Ennek fordítottjaként veszélyes helyzetben az ember idegesen nevethet, vagy a legnagyobb szomorúság közepette is megjelenhet mosoly az ajkán. Oriana Aragón, a Yale Egyetem pszichológusa szerint lehetséges, hogy mindez azért történik, mert az ellentétes hatás „visszahozza” az embert a normál állapotba, amikor valamilyen túláradó érzelem éppen arra készül, hogy elsodorja.

Az ellentétes érzelmeknek vannak azért ennél jobban bizonyítható kedvező hatásaik is. Egy kísérletben például arra kérték a résztvevőket, idézzenek fel az életükből egy egyértelműen pozitív, egyértelműen negatív, vagy vegyes érzelmeket kiváltó epizódot. Ezután mindenkinek efféle feladatokat kellett megoldania: melyik szó illik a következő három szó mindegyikéhez: borsó, irigység, láz? Érdekes módon azok, akik kicsivel korábban ellentmondásos érzelmeket idéztek föl, eredményesebbek voltak a megfejtésben, vagyis az említett példánál maradva nagyobb valószínűséggel jöttek rá, hogy a keresett szó a sárga. A jelenség magyarázata valószínűleg az, hogy az ellentétes érzelmeken való gondolkodás jobban „bemelegíti” az agyat, mint az egysíkúbb helyzetek felidézése, és így jobban felkészít az igényesebb szellemi feladatokra.

Az ellentétes érzelmek egyidejű megjelenése tehát végigkíséri életünket, néha meggyötör, lefékez bennünket, de azért kedvező hatásai is vannak. Szeressük vagy gyűlöljük ezt a jelenséget? Ezt mindenki döntse el maga.

 

 

 

 

 

 

 

Ez is érdekelhet

Fokozatosan javul a tartás, nő az önbizalom, ébred a nőiesség. Elkezdenek jönni a visszajelzések, egyre többen veszik észre a változást, a kecsesebb, kifinomult mozdulatokat...

A legritkább esetben fordul elő, hogy azt mondjuk: MOST boldog vagyok.

Szomorúan néz rád, talán már a könnyek is megjelennek a szeme sarkában. Őszintén kiönti neked a lelkét, nem szépít semmit, ott áll előtted a csupasz érzéseivel, gyötrelmeivel...

Az ajakméretet 50 százalékkal szükséges növelni ahhoz, hogy – legalábbis saját szemünkben – az ideális méretet elérjük.

A legtöbb ember képtelen arra, hogy helyesen felmérje, kik az igazi vetélytársak, kik azok, akik kitúrhatják őket a helyükről.

Az emberek szeretik a saját szelfijüket, de már kevésbé lelkesek, ha mások önarcképeit kell nézegetniük...