Jelenlegi hely

Lelkünket védő mechanizmusok - Hárításaink…

Egy idő után már nem tudjuk, mitől szenvedünk, belső konfliktusaink ugyanis tudattalanul tovább dolgoznak és feszítenek bennünket.

Az elhárító mechanizmusok lényegében olyan pszichés működéseink, amelyek segítségével az elfogadhatatlannak gondolt, vagy kellemetlen, kínos, túl fájdalmas lelki tartalmaktól igyekszünk szabadulni. 

Szerző: 

Az elhárító mechanizmusok lényegében olyan pszichés működéseink, amelyek segítségével az elfogadhatatlannak gondolt, vagy kellemetlen, kínos, túl fájdalmas lelki tartalmaktól igyekszünk szabadulni.

Jelen írásunkban a hárítások három formájáról lesz szó: elsőként a tagadásról, mely működésmód a személyiségfejlődés korai stádiumában alakul ki, így az ún. primitív elhárítások körébe tartozik. Kora gyermekkorban természetes, normál jelenségnek tekintjük, később gyakorta találkozunk ezzel a hárítással kevésbé integrált személyiségű, belső élményeiket, érzéseiket, szorongásukat nehezen toleráló embereknél, személyiségzavarok esetében. A következő hárítási forma már összetettebb folyamatot tükröz – olyan, mintha félúton torpanna meg az élmények, érzések átélése: ez az izoláció. A harmadik részletesebben ismertetett működésmód pedig a mániás hárítás.

Mindegyik hárítás – vagy hárítási repertoár – viszonylag stabilan jellemző egy-egy emberre. Van, aki erősebben hárít, van, aki finomabban. Ugyanakkor valamennyien kerülhetünk olyan megterhelő helyzetbe, amikor valamilyen nagyobb veszteséget, traumát elszenvedve elveszítjük egyensúlyunkat – lehet ez egy fontos hozzátartozó elvesztése vagy súlyosabb betegséggel való szembesülés. Ilyenkor másképp érzékeljük a világot és önmagunkat, előállhat, hogy kevésbé – vagy egyáltalán nem – vagyunk képesek szembenézni a történtekkel s elviselni fájdalmas, túlságosan intenzív negatív érzéseinket. Ilyen helyzetben „lelki túlélésre” törekszünk – úgy, ahogy tudunk. Ilyenkor a hárítások közül is az erőteljesebb, primér formák kezdhetnek el működésbe lépni.

Valamennyi elhárító mechanizmus véd bennünket az elviselhetetlen vagy elfogadhatatlan érzések, gondolatok átélésétől. Ám ha benne ragadunk, az sokszor elakadáshoz vezet, s egy idő után már nem tudjuk, mitől szenvedünk, belső konfliktusaink ugyanis tudattalanul tovább dolgoznak és feszítenek bennünket. Nem tudunk változtatni helyzetünkön, akadályoz életünk egészséges továbbvitelében…

Tagadás

„Ez nem lehet igaz!” … „Velem ez nem történhet meg!” … „Ez csak egy rossz álom, amiből felébredek és kiderül, semmi nem igaz az egészből.”

Ilyen és hasonló mondatok fogalmazódnak meg bennünk, amikor valamilyen traumatikus eseményt, veszteséget szenvedünk el, vagy drámai hírt kapunk. Ilyen lehet például egy súlyosabb betegséggel való szembesülés, mely bennünket vagy közeli hozzátartozónkat érint, de lehet olyan komoly anyagi veszteség is, mely alapvetően megrengeti biztonságérzetünket és egzisztenciánkat.

Aki ilyen helyzetbe kerül, annak az első időszakban és akár később hullámzóan visszatérően is megjelenik az az élménye, hogy a dolog nem történt meg. Ez tarthat pillanatokig, de akár hosszabb ideig is – előfordulhat, hogy hetekig, sőt hónapokig, ami már komoly elakadást jelez. Ilyenkor az érintett személy ugyanúgy éli tovább az életét, mintha mi sem történt volna. Ha súlyos betegséget diagnosztizáltak nála, úgy viselkedik, mint akinek semmi teendője ezzel. Ha megtudta, hogy elbocsátják, nem próbál új munkahelyet keresni.

A tagadás néha csavarosabb formákat ölt: bár tudja, hogy rossz hírt kapott, mégis egyfajta bizonyosságot érez, hogy például a leleteit elcserélték valaki máséval, valójában nem róla van szó. Sérülékenységünkkel, azzal, hogy velünk is történhet baj, nehéz szembesülnünk. Szorongást, tehetetlenségérzést kelt, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat – és nem utolsósorban mélyen sértheti önbecsülésünket. Sérelmesnek érezhetjük, hogy miért épp velünk történik? Mindez irigységet szülhet – irigykedünk arra, aki egészséges, akivel nem történt nagy baj, aki meg tudja őrizni épségét: ép testét, családját vagy nyugodt, kerek életvitelét. Épp ezért, mielőtt ezek az érzések előtörnének bennünk, rövid időre tehermentesítjük magunkat, mintegy lélegzetvételnyi szünetet teremtve nem akarjuk tudomásul venni a történteket. Ezzel időt nyerünk arra, hogy felkészüljünk a helyzet elfogadására, érzéseink, fellángoló szorongásunk elviselésére. 

Ha azonban nem tudunk kilépni a hárításból, a tagadásból, egyre rosszabb helyzetbe kerülhetünk: például betegség esetén nem kezeltetjük magunkat, vagy hiába mondtak fel, úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, nem keresünk megoldást a bajra. A környezet ilyenkor értetlenül áll a helyzet előtt: nem értik, az illető miért nem lép, miért nem kezd a probléma megoldásához. Akaratlanul is osztoznak érzéseiben: most már a környezet ugyanúgy tehetetlennek érzi magát, a tehetetlenség pedig egy idő után gyakran türelmetlenséget, indulatokat és haragot termel. Nehéz helyzetben nagyon sokat számít a támogató családi és baráti háttér, ugyanakkor az indulatok sokszor nem úszhatók meg, időnként óhatatlanul feltörnek. Jó esetben sikerül a konfliktusokat elrendezni, a gond azonban nőhet és elmélyülhet, ha hosszú ideig senki sem vesz tudomást arról, hogy baj van – tehát ha az érintett személy és környezete egyaránt hárít, tagadásba menekül.

Tagadás persze sokféle élethelyzetben tapasztalható, nemcsak súlyos veszteség esetén. Gyakorta megfigyelhető, hogy házassági krízis esetén csak az egyik fél vállalja nyíltan, hogy baj van, nem működnek a dolgok kettőjük között, míg a másik fél – képtelen lévén ezzel mit kezdeni – nem vesz erről tudomást. Sőt, meg van róla győződve, hogy semmi gond, annak ellenére, hogy párja nap mint nap elmondja: megoldatlan nehézségeik akár váláshoz is vezethetnek. Egyik ilyen problémaforrás lehet a szexualitás: míg az egyik fél hangsúlyozza, hogy e nélkül a házasság nem működik, a másik fél egyáltalán nem veszi ezt komolyan. Természetesen sok más téma is gonddá válhat, ami az egyik félnek nagyon fontos, a másik viszont hárítja a jelentőségét vagy a megoldást. Ilyen lehet többek között a gyermekvállalás kérdése, az érzelmek kifejezése egymás felé, vagy az, ha az állandó és viharos veszekedések hosszú távon ellehetetlenítik az otthon nyugalmát, illetve az egyik fél alkoholizálása. Előfordul, hogy a problémával való szembesülést a válás – vagy egy harmadik fél belépése – hozza meg: ekkor már nem lehet nem tudomást venni a gondokról. A kérdés ilyenkor az, maradt-e még lehetőség megoldani a közös bajokat, vagy időközben a másik fél érzelmileg már eltávolodott a kapcsolattól.

Izoláció

Az izoláció fogalma nem a bajba jutott ember elszigetelődésére vonatkozik, hanem a gondolatok és érzelmek szétválasztására. Terápiás helyzetben gyakran megtapasztaljuk, hogy valaki arról beszél, mennyire haragszik vagy épp milyen reménytelennek érzi a helyzetét, mégsem érezzük, hogy átélné ezeket az érzéseket. Olyan, mintha félúton megállna: azt gondolja, hogy haragszik, de képtelen ezt átélni. Ilyen emberrel beszélgetve úgy érezzük, mintha a szavak súlytalanná, kiürültté váltak volna. Elmondja, amit gondol, de nem történik semmi. Nem könnyebbül meg attól, hogy beszélt róla, érzései egyáltalán nem tudnak változni. Beszéde inkább színtelen, érzelemmentes, noha ő maga nem érzi feltétlenül így, hiszen saját érzéseiről beszél.

Csalafinta hárítás ez. Maradva korábbi példánknál, ha valaki súlyos betegséggel szembesül, arról beszél, hogy kétségbeesett – de még sincs az a benyomásunk, hogy kétségbeesett lenne. Talán mindig is hajlott arra, hogy racionálisan és ne érzelmileg élje át a dolgokat. Az is lehet, hogy ez a helyzet terheli túl, s érzelmi zűrzavart keltene benne – ha átengedné magát az érzéseinek. Egy megbetegedő anya például, akinek egyik legfontosabb elköteleződése, hogy biztonságban felnevelje gyermekét, hogyan tudná ezt összeegyeztetni azzal a félelmével, hogy meghalhat? Ez túl erős érzelmi ütközést keltene benne, talán bűntudatot is, hogy gyermekéről nem tud gondoskodni, így félelme, kétségbeesése inkább kiszorul tudatából. Környezete számára akár hősnek tűnhet, aki nehéz helyzete, érzései ellenére is képes helytállni, nem omlik össze egy percre sem. A bajban lévő ember talán azt is érezheti: ha átélné kétségbeesését, félelmét, akkor az eluralná őt, végképp tehetetlenné válna. Így, hogy kimondja, de nem éli át negatív érzéseit, egyfajta menedék-állapotba kerül, amiben talán átvészelheti a helyzetet. Ebbe a hárításba ragadva azonban érzelmileg mégiscsak magára marad a bajban, amit lehet, hogy egyre inkább át is él – a magányosodás pedig súlyosbíthatja helyzetét, nehezíti a gondokkal való megküzdést.

Mániás hárítás

Klasszikusan nem szoktuk az elhárító mechanizmusok közé sorolni, mégis nagyon gyakran használt fogalom. Első körben a viselkedés válik szembetűnővé: a nehéz helyzethez egyáltalán nem illő, meglepően emelkedett hangulat, vidámság, fokozott aktivitás, pörgés, csökkent alvásigény. Előfordulhatnak korábban az illetőre nem jellemző módon alig átgondolt, egyre kevésbé kontrollált cselekvések, például mértéktelen vásárlások, hirtelen ötlettől vezérelt pénzügyi befektetések. Környezetéből megrökönyödést válthat ki, ha viselkedése egyre gátlástalanabbá, vakmerővé és elővigyázatlanná válik, mellyel akár saját épségét is kockára teszi. Mindez a család és a barátok számára úgy tűnik, mintha az illető kifordult volna önmagából.

Fontos elkülöníteni ezt attól, amikor valaki súlyos betegségét megtudván megnyílik és sokkal szabadabban, őszintébben kezd el beszélni érzéseiről, akár sérelmeiről, vágyairól, kevésbé „jól nevelten” és visszafogottan viselkedik. Ez egyfajta felszabadulást jelent a korábbi gátlások, szorongások alól, s kapcsolatai ezzel akár nyíltabbá, őszintébbekké is válhatnak. A mániás hárítás azonban ennél intenzívebb viselkedéssel jár: nem feltétlenül a korábban is meglévő érzéseit tudja nyíltan kimondani, hanem belső élményei átalakulnak s ezek jelennek meg. Ha valaki úgy érzi, hogy olyan helyzetbe került, melyben az elviselhetőség határán vagy azon is túl van tehetetlenségérzése, szorongása, szomorúsága és/vagy önbecsülésének sérülése, előállhat, hogy ennek elkerülésére átesik a ló túloldalára: önértékelése hirtelen és jelentősen megnő, grandiózus elképzelések és túlzott kompetencia-érzések töltik el. Példa erre, amikor valaki képesnek érzi magát arra, hogy súlyos testi betegségét az orvosi kezelés mellőzésével, puszta akarattal és pozitív gondolatokkal legyőzze. Minderről meg van győződve, s környezetében nagy intenzitással hirdeti is ezeket az általa rendkívülinek érzett lehetőségeket és képességeket.

Terápiás tapasztalatból tudjuk, hogy fontos, közeli hozzátartozó hirtelen elvesztése esetén gyakran előfordul: a család fiatalabb, azaz érzelmileg kevésbé érett, kevésbé terhelhető tagjai, például a gyermekek vagy a serdülők „botrányosan” kifordulhatnak önmagukból. Szélsőségesen belevetik magukat az élvezetekbe, bulikba, alkoholba, veszélyes helyzetekbe sodorják önmagukat. Látszólag nem is hiányzik nekik az elvesztett családtag, nem tűnnek szomorúnak, noha korábban erősen kötődtek hozzá érzelmileg. Előfordul, hogy a környezet ezt tévesen úgy értelmezi, érzéketlenek, alig kötődtek az elvesztett személyhez, gyorsan túlléptek a helyzeten – valójában azonban sokszor épp azért „fordul ki önmagából”, mert elviselhetetlen számára a veszteség, a magára maradottság, a szomorúság és a hiány okozta fájdalom.

Ezekben a helyzetekben nagyon fontos, hogy a környezet az elítélés és neheztelés helyett segítse a bajba jutott embert. Figyelmeztesse, ha épségét kockára teszi, törekedjen megérteni, mi játszódhat le benne – annak alapján, ahogy korábban megismerte: elképzelhető-e, hogy mélységes szomorúsága, kétségbeesése vagy magára hagyottsága miatt menekül felpörgött állapotba. Fontos ilyenkor is mellette állni, amennyire lehetséges – ám egy határon túl szakember segítségére is szükség lehet.

Ez is érdekelhet

Az értékek egymásra épülő rendjében a legalsó szint lesz az egyetlen és meghatározó – vagyis azok az „értékek”, amelyek a legegyszerűbb és legközvetlenebb vágyakhoz...

Vajon hogyan alakulnak az egység és különbözőség, illetve az „idegenség” élményei a szerelemben, amikor intenzív a vo

Azok a gyerekek, akik olyan korhatáros filmet néztek, amiben fegyverek szerepeltek, egy kísérlet során hosszabb ideig játszottak a nekik adott hatástalanított fegyverrel, és a...

Azok a csecsemők, akik visszafogottabbak és félénkebbek, kisebb eséllyel hajlandóak arra, hogy új ízeket próbáljanak ki.

Ha egy egész szezont végignézel a kedvenc sorozatodból, garantáltan rosszul fogsz aludni.

Képes-e – vagy akar-e – lemondani az ember arról, ami adott pillanatban jólesne?