Jelenlegi hely

A jó tündérek: az elfogadás és a megfelelés

Avagy késztetéseink útvesztőiben
Mintha életünk meséjében az engedélyek lennének a jó tündérek jó kívánságai, varázslatai a gonosz tündérek átkaival, az ún. gátló parancsokkal szemben.

Vajon mondhatjuk-e, hogy szabadok vagyunk cselekedeteinkben? Vagy létezik valami kényszerítő  erő, felsőbb hatalom, belénk kódolt program, aminek engedelmeskedve tesszük dolgunkat a világban? 

Ez a kérdés  ősidők óta foglalkoztatja az embereket, filozófusok sora kereste rá a választ – s egyfajta magyarázatot a tranzakcióanalízis is kínál. Központi értéke az autonómia, miszerint mindenkinek megvan a lehetősége, hogy megszabadulva sorskönyvi kötöttségeitől, önállóan létezhessen és irányítsa életét. Ez azonban majdnem minden ember számára csupán óhajtott állapot, valójában – gyerekkorunk lenyomataként – az ún. előírások (angolul driverek) hajtanak bennünket, amikor foglalkozást választunk, amikor a munkánkat végezzük, s amikor kapcsolatainkban „működünk”.

Szerencsés esetben – ha az újszülött várt gyermekként érkezhet erre a világra, és azzal is elégedettek, amilyen neműnek született, – a kicsinek könnyebb kivívnia szülei elfogadását, szeretetét. A feltétel nélküli elfogadottság azonban csak ritka pillanatokban élhető meg, hiszen általában különböző elvárásoknak kell megfelelnünk. A gyermekek nagyon hamar megtanulják azt, hogyan boldogulhatnak a környezetükben, mikor elégedettek velük a felnőttek, és ez hogyan érhető el. Ezek a túlélési technikák aztán rögzülnek, és általános késztetésként irányítják a viselkedésünket – sokszor még akkor is, ha már nem célravezetőek. Mivel nem az aktuális elvárásokra adnak választ, hanem a régi sémát követik, előfordul, hogy valójában meg is nehezítik a problémák megoldását. Ugyanakkor pozitív erőforrásként is szolgálnak, hiszen segítségükkel tudjuk a rossz eseményeket jóra fordítani, és még azt az illúziót is adják, hogy rajtunk is múlnak a dolgok.

Tibi Kahler és Hedges Capers klinikai megfigyeléseikre alapozva öt elsődleges előírást határoztak meg:

• LÉGY TÖKÉLETES!

• SIESS!

• TÉGY ERŐFESZÍTÉST!

• SZEREZZ ÖRÖMET MÁSOKNAK! 

• LÉGY ERŐS!

 „Ha... (így vagy úgy viselkedem, ezt vagy azt teszem), akkor… (ez vagy az lesz)” típusú mondatok fejezik ki az előírásokat. Pl. „Ha jó jegyet hozok haza az iskolából, akkor a szüleim büszkék lesznek rám, megdicsérnek és szeretni fognak.” Ez a gondolat aztán felnőttkorban is erőteljesen hat, minek következtében csak akkor érezzük magunkat biztonságban, ha kellően szorgalmasan és hibátlanul végezzük a dolgunkat.

  • Úgy, mint a 29 éves Erika, aki közgazdászként egy közvélemény-kutató cégnél szépen halad a ranglétrán, már osztályvezető. Rendszerint a munkaidő kezdete előtt érkezik és ritkán megy haza annak lejártakor. Minden kimutatást többször is átnéz, a beosztottjaiét is, a számításokat ellenőrzi, nehogy véletlenül hiba legyen benne. Főnökei meg vannak vele elégedve, önállóan és megbízhatóan végzi a munkáját. A munkatársai azonban nem rajonganak érte, nem lehet vele viccelni, túl komoly. Arról nem is beszélve, hogy a hibákat rögtön kiszúrja és szóvá is teszi. Az ő előírása a „LÉGY TÖKÉLETES!”, amelynek hatására valóban hibátlanul dolgozik, de nem engedheti meg magának, hogy természetes és spontán legyen, hogy esetleg hibázzon.
  • „Ha elég hamar teljesítem a kötelességemet, elismerést kapok” – gondolhatta gyerekként Péter, akinek szülei alig várták, hogy felnőjön végre és a saját lábára álljon. Már iskolásként a kishúgát kellett hoznia-vinnie, mintha az apja lett volna. Ma 32 éves és rendezvényszervező, munkájában állandóan pörög. Még telefonálás közben is mindig csinál valamit, evés közben pedig nemcsak a rádiót hallgatja, hanem olvas is. Nála a „SIESS!” működik, ami nem engedi lazsálni, de a gondolkodását is leblokkolja, hiszen az agya állandóan a rá váró feladatain zakatol. A cégnél jó munkaerőnek tartják, sok mindent elvállal, bár igaz, hogy néha zaklatott. A munkatársaival türelmetlen, nehezen tudja kivárni, míg valaki kifejti a nézetét, sokszor közbevág. Mintha attól félne, hogy nincs elég ideje.
  • Megint más eset Annáé, aki szerkesztő egy hetilapnál. Nagyon szereti a munkáját, de úgy érzi, 42 éves korára nem vitte igazán sokra. A sikereket inkább újságíró kollégái aratják le, ráadásul még nyaggatnia is kell őket, hogy időben leadják a cikkeket. Szerencsére nem adja fel, legendás a kitartása. Még a pihenése rovására is végzi a feladatát, de még így sem maradéktalanul elégedett magával. Rá a „TÉGY ERŐFESZÍTÉST!” illik, gyerekkorában vélhetően azt gondolta: „Ha minden rám bízott feladatot lelkiismeretesen elvégzek és még csak nem is dicsekszem, akkor biztosan jó kislánynak tartanak”.
  • Juli az ideális szociális munkás megtestesítője. 35 éves, jó tíz éve dolgozik egy családsegítőben, de még mindig az élteti, ha másoknak segíthet. Addig nem nyugszik, míg minden lehetőséget ki nem próbál, ha egy ügyet meg kell oldani. Ezt néha az ügyfelek ki is használják, visszaélnek vele. Úgy érzi, hogy ő maga nem fontos, nem törődik magával, de ebben téved. Nagy nála a kiégés veszélye, ha még hosszabb távon így folytatja. Kicsi korában az lehetett a fejében: „Ha örömöt szerzek a szüleimnek, ha törődöm velük, akkor meg lesznek velem elégedve.” Az ő előírása a „SZEREZZ ÖRÖMET MÁSOKNAK!” – ez azonban nem teszi lehetővé, hogy saját magát fontosnak tartsa s ennek megfelelően odafigyeljen magára, saját szükségleteire. Időnként megengedhetné magának, hogy örüljön…
  • S végül nézzük András esetét, aki nyomozó egy vidéki rendőrkapitányságon. Szívvel-lélekkel végzi a munkáját, szereti, hogy kicsit veszélyes, izgalmas. Elő akarták már léptetni, de 38 éves kora ellenére ő továbbra is nyomozni szeretne a terepen – magasabb pozícióban ezt jóval kevésbé tehetné. Az is kedvére való, hogy viszonylag függetlenül dolgozhat, bár nem mindig kellemes, hogy többnyire parancsot kell végrehajtania. Szereti a szálakat a saját kezében tartani és önállóan végigelemezni a lehetséges alternatívákat. Nemigen szeret segítséget kérni, attól tart, hogy esetleg gyengének, vagy nem elég körültekintőnek tartanák. Kemény fából faragták, tud uralkodni az érzelmein, a magánéleti nehézségeit sem vették észre a kollégái, nem látszott rajta. Néha úgy érzi, hogy kezd megkérgesedni, de nagyon nehéz elengednie magát. Tipikusan a „LÉGY ERŐS!” előírás szerint működik, ami megnehezíti számára az érzelmei  kimutatását és meghitt, bizalomteli kapcsolatok kialakítását. Feltételezhetjük, hogy gyermekként kialakult benne egy olyan elképzelés: „Ha elég bátor és erős vagyok, ha nem mutatom ki, amit érzek, ügyes, talpraesett, bátor fiúnak ismernek el.” Még azt is feltételezhetjük, hogy a szülei sem tudták kimutatni az érzelmeiket, így minta sem állt a rendelkezésére, hogyan is tudná ő megtenni. A környezete azonban kissé ridegnek, érzéketlennek látja, nehéz hozzá közeledni.

A felvázolt esetek talán jól érzékeltetik az előírások, a driverek mibenlétét, s habár itt minden szereplőnél csak egyet emeltünk ki, a valóságban több előírás is meghatározó lehet. Kérdés, hogy problémahelyzetekben a megküzdéshez mennyire jelentenek pozitív erőt, illetve mennyiben hatnak inkább korlátként? Különböző pályák eredményes gyakorlását – mint láthattuk – határozottan elősegítik, különösen, ha jól begyakorolt készségek formájában hasznosulnak. Ugyanakkor, ha túlzottan uralják a viselkedésünket – vagyis nem vagyunk kellően autonómak –, akkor a többi emberrel való kapcsolatainkat keseríthetik meg. Ilyenkor nem a helyzetnek megfelelően reagálunk, nem tudunk természetesen viselkedni, képtelenek vagyunk elengedni magunkat. Mindig mintha valamilyen elvárásnak akarnánk megfelelni, s ez végső soron nagyon fárasztó.

Ha megszületik bennünk a változtatás igénye, vajon meg tudjuk-e tenni? Ha úgy érezzük, hogy igen, akkor sem könnyű, mivel az előírások viszonylag hosszú ideig a túlélésünket szolgálták, nem lehet egyik napról a másikra kidobni őket. Egyszer csak jól bevált kapaszkodók nélkül maradnánk, ami akár veszélyes is lehet. A változtatáshoz olyan elfogadó és támogató közegre van szükségünk, amely lehetővé teszi , hogy ösztönző, felszabadító engedélyek birtokába jussunk, s a régiek helyett újabb, kielégítőbb érvényesülési módokat dolgozzunk ki. Ha már gyerekkorunkban részünk lehetett volna a feltétel nélküli elfogadásban, csak minimális mértékben szorultunk volna rá az előírások nyújtotta biztonsági technikákra.

A feltétel nélküli elfogadást a tranzakcióanalízisben az ún. engedélyek tükrözik. Úgy is fölfoghatjuk, mintha életünk meséjében az engedélyek lennének a jó tündérek jó kívánságai, varázslatai a gonosz tündérek átkaival, az ún. gátló parancsokkal szemben. A legfontosabb számba vehető engedélyek a következők:

  • „Létezhetsz. Jó, hogy itt vagy.”
  • „Cselekedhetsz, aktív lehetsz a lehető legtágabb értelemben.”
  • „Emberi lehetsz, hibázhatsz is.”
  • „Szeretheted magad. Fontos lehetsz.”
  • „Felnőhetsz, függetlenné válhatsz.”
  • „Gondolkodhatsz, lehet saját véleményed.”
  • „Dönthetsz bármikor, de ezzel felelősség is jár.”
  • „Szerethetsz másokat, kimutathatod az érzéseidet.”
  • „Megváltozhatsz, újradönthetsz és ehhez segítséget kérhetsz.”
  • „Lehetsz másmilyen, különbözhetsz.”
  • „Megnyílhatsz egy téged átjáró energiának.”

Jó esetben  kisgyermekkorunkban az engedélyek közül sokat megkaphatunk a szüleinktől, de más, számunkra fontos emberektől is (pl. nagyszülőktől, rokonoktól, tanároktól, edzőtől, stb.). Sőt, felnőtt fejjel saját magunknak is megadhatjuk, mintha ezáltal a bennünk örökké ott élő gyermekről gondoskodnánk, s így bepótolható, amit szüleink akarva-akaratlanul elmulasztottak. De nemcsak magunkkal tehetjük ezt meg, hanem a környezetünkben élő szeretteinkkel, elsősorban a saját gyermekeinkkel is. A pedagógiában is a mai gyakorlatnál sokkal fontosabb szerepet kellene kapnia az engedélyeknek, amiket a tanár nyújthat tanítványainak. Minél több engedéllyel rendelkezünk, annál harmonikusabban, kiegyensúlyozottabban élhetjük az életünket.

 

 

Ez is érdekelhet

A többség számára komoly kihívást jelent, hogy a közlekedési viszonyokra tudjon figyelni, különösen akkor, ha napi szinten több órát vezet. Ez igen gyakran olyan fokú...

Valóban egyik napról a másikra történne a leszokás? Valóban csak akaraterő kérdése az egész?

A felelősség hárítása igen megterhelő úgy a környezet, mint a kapcsolatban élő felek számára. 

A tény, hogy ugyanazt kapjuk, amit a másik magának is vett, a megajándékozott szemében megnöveli az ajándék értékét.

Van, akinek meggyőződése, hogy három pálinka után a társaság fénypontja lesz belőle.

A menedzserek többsége egyszerűen túlbecsülte a vásárlói elégedettséget, ami a marketing-döntések jelentős részénél a realitással való kapcsolat elvesztését vonja maga után....