Hirdetés
Mipszi
Hesna Al Ghaoui

Egy chicagói gengszter története a félelemről, az erőszakról és a megbocsátásról

A rablógyilkosságtól a szociális munkáig

Vajon ki lehet-e végleg irtani egy emberből a félelmet, az empátiát, vagy a lelkiismeretet? Vagy bizonyos körülmények hatására az ember elméje csak eltemetni próbálja ezeket az érzéseket? De vajon mindig, mindenhonnan van visszaút? Chicago egykor rettegett, többszörös életfogytiglanra ítélt gengszterfőnöke, Sammy Rangel gyermekkori rémálmainak színhelyén, egykori házuk lépcsőjén ülve mesélte el, hogyan válhat az ember szörnyeteggé, ha meg akar szabadulni a félelemtől és a fájdalomtól, és hogyan tudja most kordában tartani a benne tomboló indulatokat.

A rablógyilkosságtól a szociális munkáig

– A börtönben nagyon vékony a határ aközött, hogy az emberek tisztelnek vagy félnek tőled. Mert úgy tartják, hogy ha nem félnek tőled, nem is tisztelnek. Csak úgy tudsz hatalmat sugározni és tekintélyt parancsolni, ha bebizonyítod, hogy tudsz agresszív lenni – magyarázza Sammy, ahogy az egyik chicagói fegyház előtti placcon ácsorgunk. A kigyúrt, tetovált férfi hatalmas ezüst kereszttel a nyakában most is ijesztően hatna, ha nem mosolyogna olyan kedvesen, hogy valahogy eszembe sem jut félni tőle. Pedig kevés olyan börtön van a környéken, ahol ne ült volna legalább két-három évet. Tizenhét éves volt, amikor először letartóztatták, de a javítóintézetben olyan erőszakosan viselkedett, hogy nem sokkal később maximális biztonsági fokozatú börtönbe szállították. És ő tulajdonképpen örült ennek. – A börtön számomra egy lehetőség volt arra is, hogy a saját bandámon belül hatalmat, rangot és tiszteletet vívjak ki magamnak – mondja. Alkalom pedig bőven volt erre. Csakúgy, mint a kinti világban, a rácsok mögött is véres bandaháborúk zajlottak, melyekben aktív részt vállalt, és valóban feljebb és feljebb jutott a ranglétrán. Hogy volt-e benne bármilyen félelem a brutális leszámolástól, a rivális bandák bosszújától vagy épp az őrök büntetésétől? Sammy addigra már nem ismerte ezt az érzést. – Szinte gyerekfejjel, utcai punkként kerültem börtönbe, és egy brutális gyilkológép mentalitásával szabadultam, késsel vagy fegyverrel járkáltam az utcán. Addig az életből csak az erőszakot láttam, és az erőmért szerettek a bandában is a többiek – mondja. Csakhogy ezért nagy árat kellett fizetnie. Addigra szinte minden emberi érzést megpróbált kiölni magából. – Inkább állat voltam már, mint ember – néz maga elé komoran.

Hirdetés

De hogyan juthat valaki idáig? Ez a kérdés először akkor merült fel benne, amikor hosszú évek után akadt valaki, egy szociális munkás az egyik börtönben, aki – az ő meglepetésére is – először emberszámba vette. Aki nem ítélkezett felette, nem sajnálta és nem félt tőle, pedig termetre feleakkora volt. Aki hallani szerette volna a történetét. Ami abban a bizonyos házban kezdődött, amely előtt később mi is leparkolunk. – Ebben a házban az anyám és a nevelőapám nagyon sok szörnyű dolgot művelt velem – próbálja összeszedni minden erejét, hogy a lépcsőre ülve felidézze a gyerekkori emlékeket. – Minden lehetséges módon megaláztak, amellett, hogy mindennap, sokszor vascsővel vertek el. Folyamatosan éheztettek, este pedig térdelnem kellett anyám ágya mellett, amíg mindenki el nem aludt. Volt, hogy nem engedtek vécére menni, amíg végül összepisiltem, kakiltam magam, aztán a számba kellett vennem a koszos alsónadrágomat, a testvéreim előtt, összeverve... Sammy sem az iskolában, sem a rokonok közül nem számíthatott senkire. Hároméves volt, amikor a nagybátyja őt és nővérét megerőszakolta – az anyja tudtával, aki a továbbiakban is elvárta, hogy a megkínzott gyerekek rokonként, puszival, öleléssel üdvözöljék megrontójukat...

Tizenegy éves korában aztán jött egy fordulópont… – Minden bátorságomat összeszedve elszöktem otthonról. Elindultam a nagy semmibe. Ettől kezdve az utcán aludtam, elhagyott épületekben, csatornákban, kapualjakban. Így került Sammy tizenegy évesen az utcára, ahol az egyik helyi banda befogadta. Ő pedig megfogadta, hogy soha többé nem lesz senki hatalmának az áldozata. Azon dolgozott, hogy szívósabb, keményebb legyen. Persze a kérdés az, hogy valóban képes volt-e megszabadulni a félelemtől? Így visszagondolva úgy gondolja, hogy nem...

Sammynél a jég akkor tört meg, amikor a szociális munkásnak hála részt vett egy börtönterápián. Először egyáltalán nem hitt az egészben, de mivel felajánlották, hogy a részvételért cserébe hat évre csökkentik a büntetését, elkezdett járni a foglalkozásokra… – Rájöttem, hogy képes vagyok más helyzetébe képzelni magam azzal kapcsolatban, amit ellene elkövettem. És ez vezetett ahhoz az elhatározáshoz, hogy változtatni akarok az életemen. Valahogy hirtelen minden összeállt… Nekem kellett felelősséget vállalnom minden tettemért, és amint készen álltam erre, teljesen világossá vált az is, hogy mit kell tennem.  Sammy elkezdett tanulni a börtönben… Arra is rájött: az ő küldetése az, hogy más, hasonló útra tévedt embereken segítsen. Ezért az alapképzések után több diplomát is szerzett a társadalomtudományok terén, majd belevágott a doktori képzésbe. Írt egy könyvet, máig folyóiratokban publikál, és alapított egy szabadultakból álló önsegítő csoportot is, hogy támogatást adjon olyanoknak, akik – hozzá hasonlóan – soha senkire sem számíthattak a kinti világban...

Változásának és sikerének az útja elképesztő. De az életben ritkán léteznek tündérmesék, Sammy életéből sem tűntek el véglegesen a démonok. Két, mára felnőtt fiát szintén beszippantotta az alvilág. Annyira, hogy ők egyelőre változtatni sem kívánnak ezen, a sorozatos börtönbüntetések ellenére sem. – Tisztában vagyok a felelősségem súlyával, és ezt talán soha nem fogom magamnak megbocsátani. Ahogy régebben engem sem lehetett befolyásolni, most én sem igazán tudok hatni rájuk. És ez most a legfájóbb pont az életemben – mondja…

Sok ember szerint a példámmal erőt adok a megbocsátáshoz és a változáshoz – ahhoz, hogy ne mondjanak le valamelyik rokonukról vagy akár önmagukról akkor sem, ha egyszer hoztak egy visszafordíthatatlannak tűnő döntést. Mert igenis képesek vagyunk változni…

Részletek. A teljes interjú a Mindennapi Pszichológia 2016. 6. számában olvasható

Hirdetés
Hirdetés