Jelenlegi hely

A rablógyilkosságtól a szociális munkáig

Egy chicagói gengszter története a félelemről, az erőszakról és a megbocsátásról
Vajon mindig, mindenhonnan van visszaút?

Vajon ki lehet-e végleg irtani egy emberből a félelmet, az empátiát, vagy a lelkiismeretet? Vagy bizonyos körülmények hatására az ember elméje csak eltemetni próbálja ezeket az érzéseket? De vajon mindig, mindenhonnan van visszaút? Chicago egykor rettegett, többszörös életfogytiglanra ítélt gengszterfőnöke, Sammy Rangel gyermekkori rémálmainak színhelyén, egykori házuk lépcsőjén ülve mesélte el, hogyan válhat az ember szörnyeteggé, ha meg akar szabadulni a félelemtől és a fájdalomtól, és hogyan tudja most kordában tartani a benne tomboló indulatokat.

– A börtönben nagyon vékony a határ aközött, hogy az emberek tisztelnek vagy félnek tőled. Mert úgy tartják, hogy ha nem félnek tőled, nem is tisztelnek. Csak úgy tudsz hatalmat sugározni és tekintélyt parancsolni, ha bebizonyítod, hogy tudsz agresszív lenni – magyarázza Sammy, ahogy az egyik chicagói fegyház előtti placcon ácsorgunk. A kigyúrt, tetovált férfi hatalmas ezüst kereszttel a nyakában most is ijesztően hatna, ha nem mosolyogna olyan kedvesen, hogy valahogy eszembe sem jut félni tőle. Pedig kevés olyan börtön van a környéken, ahol ne ült volna legalább két-három évet. Tizenhét éves volt, amikor először letartóztatták, de a javítóintézetben olyan erőszakosan viselkedett, hogy nem sokkal később maximális biztonsági fokozatú börtönbe szállították. És ő tulajdonképpen örült ennek. – A börtön számomra egy lehetőség volt arra is, hogy a saját bandámon belül hatalmat, rangot és tiszteletet vívjak ki magamnak – mondja. Alkalom pedig bőven volt erre. Csakúgy, mint a kinti világban, a rácsok mögött is véres bandaháborúk zajlottak, melyekben aktív részt vállalt, és valóban feljebb és feljebb jutott a ranglétrán. Hogy volt-e benne bármilyen félelem a brutális leszámolástól, a rivális bandák bosszújától vagy épp az őrök büntetésétől? Sammy addigra már nem ismerte ezt az érzést. – Szinte gyerekfejjel, utcai punkként kerültem börtönbe, és egy brutális gyilkológép mentalitásával szabadultam, késsel vagy fegyverrel járkáltam az utcán. Addig az életből csak az erőszakot láttam, és az erőmért szerettek a bandában is a többiek – mondja. Csakhogy ezért nagy árat kellett fizetnie. Addigra szinte minden emberi érzést megpróbált kiölni magából. – Inkább állat voltam már, mint ember – néz maga elé komoran.

De hogyan juthat valaki idáig? Ez a kérdés először akkor merült fel benne, amikor hosszú évek után akadt valaki, egy szociális munkás az egyik börtönben, aki – az ő meglepetésére is – először emberszámba vette. Aki nem ítélkezett felette, nem sajnálta és nem félt tőle, pedig termetre feleakkora volt. Aki hallani szerette volna a történetét. Ami abban a bizonyos házban kezdődött, amely előtt később mi is leparkolunk. – Ebben a házban az anyám és a nevelőapám nagyon sok szörnyű dolgot művelt velem – próbálja összeszedni minden erejét, hogy a lépcsőre ülve felidézze a gyerekkori emlékeket. – Minden lehetséges módon megaláztak, amellett, hogy mindennap, sokszor vascsővel vertek el. Folyamatosan éheztettek, este pedig térdelnem kellett anyám ágya mellett, amíg mindenki el nem aludt. Volt, hogy nem engedtek vécére menni, amíg végül összepisiltem, kakiltam magam, aztán a számba kellett vennem a koszos alsónadrágomat, a testvéreim előtt, összeverve... Sammy sem az iskolában, sem a rokonok közül nem számíthatott senkire. Hároméves volt, amikor a nagybátyja őt és nővérét megerőszakolta – az anyja tudtával, aki a továbbiakban is elvárta, hogy a megkínzott gyerekek rokonként, puszival, öleléssel üdvözöljék megrontójukat...

Tizenegy éves korában aztán jött egy fordulópont… – Minden bátorságomat összeszedve elszöktem otthonról. Elindultam a nagy semmibe. Ettől kezdve az utcán aludtam, elhagyott épületekben, csatornákban, kapualjakban. Így került Sammy tizenegy évesen az utcára, ahol az egyik helyi banda befogadta. Ő pedig megfogadta, hogy soha többé nem lesz senki hatalmának az áldozata. Azon dolgozott, hogy szívósabb, keményebb legyen. Persze a kérdés az, hogy valóban képes volt-e megszabadulni a félelemtől? Így visszagondolva úgy gondolja, hogy nem...

Sammynél a jég akkor tört meg, amikor a szociális munkásnak hála részt vett egy börtönterápián. Először egyáltalán nem hitt az egészben, de mivel felajánlották, hogy a részvételért cserébe hat évre csökkentik a büntetését, elkezdett járni a foglalkozásokra… – Rájöttem, hogy képes vagyok más helyzetébe képzelni magam azzal kapcsolatban, amit ellene elkövettem. És ez vezetett ahhoz az elhatározáshoz, hogy változtatni akarok az életemen. Valahogy hirtelen minden összeállt… Nekem kellett felelősséget vállalnom minden tettemért, és amint készen álltam erre, teljesen világossá vált az is, hogy mit kell tennem.  Sammy elkezdett tanulni a börtönben… Arra is rájött: az ő küldetése az, hogy más, hasonló útra tévedt embereken segítsen. Ezért az alapképzések után több diplomát is szerzett a társadalomtudományok terén, majd belevágott a doktori képzésbe. Írt egy könyvet, máig folyóiratokban publikál, és alapított egy szabadultakból álló önsegítő csoportot is, hogy támogatást adjon olyanoknak, akik – hozzá hasonlóan – soha senkire sem számíthattak a kinti világban...

Változásának és sikerének az útja elképesztő. De az életben ritkán léteznek tündérmesék, Sammy életéből sem tűntek el véglegesen a démonok. Két, mára felnőtt fiát szintén beszippantotta az alvilág. Annyira, hogy ők egyelőre változtatni sem kívánnak ezen, a sorozatos börtönbüntetések ellenére sem. – Tisztában vagyok a felelősségem súlyával, és ezt talán soha nem fogom magamnak megbocsátani. Ahogy régebben engem sem lehetett befolyásolni, most én sem igazán tudok hatni rájuk. És ez most a legfájóbb pont az életemben – mondja…

Sok ember szerint a példámmal erőt adok a megbocsátáshoz és a változáshoz – ahhoz, hogy ne mondjanak le valamelyik rokonukról vagy akár önmagukról akkor sem, ha egyszer hoztak egy visszafordíthatatlannak tűnő döntést. Mert igenis képesek vagyunk változni…

Részletek. A teljes interjú a Mindennapi Pszichológia 2016. 6. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2019. december – 2020. januári számában
ezekről olvashat:

2019 december – 2020 január

  • Tudnak-e a gépek szeretni?

    A szeretetre való képesség az ember lehetősége, melynek valóra váltása a felnövekvés társas környezetétől, a szülő-gyermek kapcsolatban megtapasztalt szeretetteljes élményektől függ. Bármilyen bonyolult és sokoldalú is legyen a mesterséges intelligencia, érzésekre nem lesz programozható, mivel nem áll mögötte az autonóm életvezetést lehetővé tevő testi és szellemi erők fejlődéstörténete. Nincs benne semmi, ami az emberi érzések két nagy erőforrását, a szexualitást és az agressziót hordozná. A gépek nem szoronganak, nem félnek, nem remélnek.

  • Megalkuvás és megátalkodottság között

    Mire jó egy kompromisszum? Arra, hogy eláruljam a vágyaimat? Vagy arra, hogy igazodva a valósághoz, megvalósítsam belőlük legalább azt, ami megvalósítható? A kompromisszum során vajon lemondok önmagamról? Igazodom másokhoz? Vagy egyensúlyt teremtek az éppen adott helyzetben? Hogyan kell jó kompromisszumokat kötni?

  • Kudarc és siker között

    Mindannyian tudunk olyan emberekről, vállalkozásokról, politikai szervezetekről, akik, illetve amelyek sorozatos kudarcok után végleg elbuktak – vagy éppen sikert arattak. Hogyan lehet eljutni a kudarctól a sikerig? Mi különbözteti meg az örök vesztesektől azokat, akik végül győzni tudtak?

  • E-mail zűrzavar: miért nem értjük egymást?

    Valószínűleg sokan ismerik azt a frusztráló érzést, amikor a világosan és szabatosan megfogalmazott e-mailjükre értelmetlen – vagy a tárgytól teljesen eltérő – választ kapnak. Ugyanígy sokaknak ismert az a helyzet, amikor egy beérkező e-mail fölött töprengve próbálják kitalálni, vajon mit is akart mondani a levél szerzője. Az e-mailek írói és fogadói aztán szerepet cserélve bosszankodnak a másikon, aki nem tud értelmesen fogalmazni, vagy nem képes felfogni a legegyszerűbb dolgokat sem.

  • Pszichoterápia és önsegítés integrációja a Minnesota-rendszerű terápiákban

    A Minnesota-rendszerű terápia a pszichológiai terápiák önálló úton járó, kissé deviáns fivére. Elválaszthatatlan az Anonim Alkoholisták és a mintájukra kialakuló egyéb 12 lépéses csoportok szellemiségétől és gyakorlatától... A Minnesota-program a pácienseknek azon körével foglalkozik, akiknél az érzelem- és feszültségkezelés elégtelen volta szenvedélybetegségbe, addikcióba torkollott.

ÉS MÉG: Pedig a stratégiám tökéletes volt… – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Boldogságkereső • Az önismeret ára • A sikeres tárgyalás nem a tárgyalóasztalnál kezdődik • Kell-e különórára járnia, ha nem akar? • Mindennapi életünk a tik árnyékában – Egy Tourette-szindrómás kisfiú édesanyjának beszámolója • „Találd ki, mire vágyom” – Egy nárcisztikus párkapcsolata • Éljünk az élet napos oldalán! – Az életközépi válság újragondolása 2. • Érvényes-e még ma is az idősek bölcsessége? • Életközépi karrierváltás: tényleg létezik?• Ami a színfalak mögött zajlik – a krónikus stressz rejtelmei • A bosszú • „A testképet illetően nincs realitás!” – Beszélgetés dr. Juhász Péterrel • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Fedezzük fel az erősségeinket, ha még nem vagyunk ezek tudatában – az életünk derekán sem késő, soha nem késő.

Miért és mitől félek az önmagammal való találkozással kapcsolatban? Ez az igazi Pandora-szelence. Nem tudhatjuk, mit rejt a mély, s az sem megjósolható, miként hat ránk és...

A boldogság egyik kulcsa  az, hogy a negatív életesemények felismerése mellett legyünk érzékenyek a pozitívokra is!

Magadtól nem tudsz szabadulni! Akármi történik is: életed hátralévő napjait önmagaddal kell eltöltened, és ez nem választás kérdése.

Az „új felnőttkorhoz”, ahogyan Zuboff nevezi az ötvenen túli életszakaszt, nincsen térkép, útmutató, forgatókönyv. Az embereknek maguknak kell azt megtalálniuk.

A tartósan nagy pocak mögé többnyire vastag zsírréteget képzelünk el. Pedig van ott más is: vizenyő, vastag kötőszövet és a kitágult belek halmaza. Vissza lehet fordítani ezt a...