Jelenlegi hely

Szív és ész titkos paktuma

Az adu tulajdonképpen mindig az érzelem kezében van

Az érzelmet és az értelmet szeretjük két különálló dolognak tekinteni, két hatalomnak, s úgy érezzük, mindkettő a maga törvényei szerint ítél.

Hogy a kettősség minél plasztikusabb legyen, amikor beszélünk róluk, sokszor külön szervekhez kapcsoljuk őket: ha költői hangulatban vagyunk, az érzelmet a szívhez, az értelmet az agyhoz társítjuk, ha kicsit tudományosabbak szeretnénk lenni, az agy két féltekéjébe helyezzük a két erő főhadiszállását. Az effajta, kissé romantikus szemlélet szerint gyakorlatilag két úr lakik bennünk, akik a viselkedés irányítására törve sokszor szembekerülnek egymással, s ilyenkor az ember „válaszút” elé kerül.

Háttéralku?

Érzelem és értelem harcát szeretjük úgy elképzelni, ahogyan azt a Bergendy együttes az Iskolatáska című slágerben megénekelte volt: „Peti áll a ház előtt, szíve jobbra húzza őt. / Balra van az iskola, esze súgja: menj oda! / De nehéz az iskolatáska ilyen szép napos délelőtt. / Peti áll a válaszra várva, hátha lesz, ki megszánja őt.”

Nos, ez szép tiszta helyzet volna, igazi drámai pillanat: egymással szemben álló erők heroikus összecsapása… Ám az igazán lényeges lélektani folyamatok – akárcsak a politika fontos történései – nem a nyílt színen zajlanak, hanem valahol rejtetten a háttérben; mégpedig anélkül, hogy ennek tudatában volnánk. Az érzelem és az értelem valójában már rég tárgyalóasztalhoz ült lelkünk valamiféle titkos zugában, hogy egyezségre jussanak.

Milyen esélyekkel ül le egymással szemben a két hatalmasság? Kellene-e rágni a körmünket – már ha egyáltalán tudnánk a tárgyalások megindulásáról –, hogy ezúttal vajon melyik fél kerekedik fölül? Aligha: az adu tulajdonképpen mindig az érzelem kezében van.

Amikor ugyanis az értelem valamiféle kellemetlen tényállást regisztrál, akkor az érzelem azonnal megkezdi a tárgyalást: „Nézd, ha te ezt az adatot így, ahogy van, eljuttatod a tudatosulásig, akkor én kénytelen leszek nagyon kellemetlen érzelmeket, szorongást, félelmet, bizonytalanságérzetet kialakítani.” „No de hát ezeket a tényeket észleltem!” „Az lehet, hogy a tények ezek, de az neked se jó, ha szorongás uralkodik el a tudaton. Akkor minden funkció romlani fog.” „Ez igaz. Nem lehetne, hogy én elküldöm a jelentést, de te nem fogsz utána negatív érzelmeket termelni?” „Az sajnos kizárt. Nem tudok mást tenni, a riasztó tényekre nekem automatikusan negatív érzelmekkel kell reagálnom. Én így működöm, bocs.” „Akkor mit csináljunk?” „Nézd, kozmetikázz egy kicsit a tényeken! Próbáld meg valamennyire tompítani őket, helyezd olyan összefüggésbe, hogy ne tűnjenek annyira borzasztónak. Akkor talán én is tehetek valamit a magam részéről…”

No de mi az, ami a „szívet” ennyire kibillenti egyensúlyából? Természetesen nagyon sok minden. Az egyik legtipikusabb eset az, amikor a világ igazságosságába vetett hitet veszély fenyegeti. A legtöbben erre azt mondanánk, ugyan már, mégis ki hiszi azt, hogy a világ igazságos? Nos, a lélektan szerint gyakorlatilag mindenki. Nem mintha azt gondolnánk, hogy az igazságszolgáltatás, vagy mondjuk saját munkahelyünk jutalmazási rendszere remekül működik – itt egy sokkal elemibb szintről van szó. Arról, hogy úgy érezzük, a világban a dolgok nem véletlenszerűen történnek, hanem mindennek megvan a maga oka és következménye. Ha valaki helyesen cselekszik, akkor annak kell hogy legyen valamilyen rá nézve kedvező következménye – ha pedig hibázik, akkor jön a büntetés. S ez általában bizonyára tényleg így is van, a gond csak ott kezdődik, amikor valaki teljesen véletlenszerűen, értelmetlenül kap büntetést.

Csakis ő tehet róla

Amikor például azt halljuk, hogy valakit baleset ért, akkor az ész természetesen rögtön detektálja, hogy no most valaki olyannal történt egy nagyon rossz dolog, aki erre nem szolgált rá. Csakhogy ez az egyszerű tény óriási sokkot jelent a „szívnek”, hiszen az eset azt jelentené, hogy bárkivel – tehát velünk magunkkal is!!! – bármikor megtörténhetnek akár a legszörnyűbb dolgok. Ez a tudat pedig szorongást ébresztene, ezért a szív az észhez fordul, hogy legyen szíves, gondolja már át egy kicsit jobban a dolgot, biztosan lehet találni ott valamilyen bizonyítékot, amivel igazolható, hogy az áldozat maga idézte elő a szerencsétlenséget, vagyis a büntetés jogos. Úgy azért mégiscsak mindjárt megnyugtatóbb lenne az összkép. Az ész pedig engedelmeskedik. Erre a felelősség attribúcióját – valakinek tulajdonítását – vizsgáló pszichológiai szakirodalom a bizonyíték. Nagyon jellegzetes lelki reakció, melyre biztosan mindannyian a saját életünkből is számtalan példát tudnánk hozni, hogy ha valaki balesetet szenved vagy súlyos betegséget kap, akkor előbb vagy utóbb – inkább előbb – megtalálni véljük az okokat, hogy az illető miért került ilyen helyzetbe: miért nem vezetett figyelmesebben, miért ment ki este, egyedül az utcára, biztosan nem fordult időben orvoshoz és így tovább…

Társadalmi szinten ez a lelki reflex talán akkor okozza a legnagyobb bajt, amikor a nyomorban élő vagy más miatt megbélyegzett csoportokat is azonnal elkezdjük hibáztatni, és magabiztosan állítjuk: kizárt dolog, hogy ne ők maguk legyenek a felelősek saját helyzetükért. A világ ugyanis így kerek: ha „büntetést” látunk, akkor ott bizonyára bűnnek is lennie kellett – az nem számít, hogy ezzel a felfogásmóddal eltorzítjuk a tényeket, a lényeg az, hogy megőrizhessük az élet értelmes menetébe vetett hitünket, ezzel ugyanis valamennyire távol tarthatjuk tudatunktól a szorongató, rémes érzelmeket.

Csak a szépre emlékezem…

Ám a „szív” nemcsak a világ igazságosságát megkérdőjelező tényekre ugrik. Azt se nagyon bírja, ha önértékelésünket fenyegeti veszély – ha ugyanis olyan adatok kerülnének a tudatba, amelyek arra utalnának, hogy talán nem 100 százalékig vagyunk olyan szépek és jók és okosak és becsületesek, mint amilyennek legszentebb meggyőződésünk szerint hisszük magunkat, az bizony csúnya érzelmi következményekkel járna… Ezért amikor ennek az eshetősége tűnik fel a láthatáron, az észnek egy nagy sóhajjal bizony neki kell türkőznie, hogy elvégezze kikerülhetetlen feladatát.

Az ész egyik ilyen rutinfeladata az emlékek átírása. Közhely, hogy mindenki másképp emlékszik a múltra, ám a torzításokat hajlamosak vagyunk a memória gyatra működésének vagy kisebb-nagyobb, tudatos hazugságoknak tulajdonítani. Egy Ausztráliában végzett pszichológiai kísérlet azonban szépen mutatja, hogy nem erről van szó, nem ilyen egyszerű a helyzet, az emlékek tényleg megváltoznak, mégpedig tendenciózusan. Az említett kísérlet során egy kutató a résztvevőknek – mindenkinek külön-külön – feltett harminc, veszélyelhárítással kapcsolatos kérdést, majd közölte, az illető hány helyes választ adott. Ezután aprópénzben átadta a honoráriumot, ami egy 75 cent és 5 dollár 10 cent közötti összeg volt, végül pedig, amikor a résztvevő kilépett a szobából, felhívta a figyelmét a közelben elhelyezett perselyre, melybe pénzt dobva egy rákellenes alapítványnak lehetett adakozni. A pszichológusok öt hét múlva újra megkeresték a résztvevőket, és három kérdést tettek föl nekik: Hány helyes válaszuk volt a korábbi vizsgálatkor? Mennyi honoráriumot kaptak? Mennyi pénzt dobtak a perselybe? Nos, a résztvevők remekül emlékeztek jó válaszaik számára, és arra is, hogy mennyi jutalmat kaptak. Amikor azonban arról volt szó, mennyi pénzt dobtak a perselybe, mindenki sokkal többet mondott, mint amennyit ténylegesen adott (ez biztos, ugyanis a pszichológusok nem átallották pontosan megszámolni a bedobott aprót, miután az alany távozott). A résztvevők még akkor is többet mondtak, ha tudták, hogy a kutatók feljegyezték adományuk összegét. Vagyis nem arról volt szó, hogy füllenteni akartak, „eszük” ténylegesen átírta, kozmetikázta az emlékeket.

Eszünknek nemcsak nagylelkűségünkre, hanem bölcsességünkre is bizonyítékokat kell szállítania (gyártania), s ezt a tényt nem is nehéz kimutatni. Néhány éve az USA-ban a futball szuperkupa döntő előtt pár nappal egy egyetemen a pszichológusok megkérdezték a diákokat, ki fog győzni, az Atlanta vagy a Denver? A mérkőzés utáni napon újra kérdéssel fordultak a diákokhoz: meglepte-e őket az eredmény? „Egyáltalán nem!” – válaszolta 55,6 százalék azok közül is, akik az Atlantára tippeltek. Pedig a Denver nyert… Hindsight – az angolban külön szó van az efféle utólagos előrelátásra, hiszen annyira általános a jelenség, annyiszor halljuk nap mint nap az őszinte meggyőződéssel kiejtett mondatot: „Előre megmondhattam volna!”

A ráció kerékbetörése

Az önigazolásnak, azaz kudarcaink önmagunk és mások előtt való kimagyarázásának külön szakirodalma van. Bár talán nem is tudunk róla, rengeteg trükköt alkalmazunk a ráció kerékbetörésére, csak azért, hogy ne kelljen átélnünk a kudarcért vállalt felelősség előidézte kellemetlen érzelmi állapotokat. Általános gyakorlat, hogy ha sikert érünk el, azt a bennünk rejlő és ránk tartósan jellemző vonásoknak – tudásunknak, tehetségünknek – tulajdonítjuk, a kudarcért viszont külső és időlegesen fennálló tényezőket – a balszerencsét, mások ármánykodását – tesszük felelőssé. Ezt a magyarázati sémát nemcsak önmagunkra alkalmazzuk, hanem arra a csoportra is, amellyel szoros közösséget érzünk. Ehhez nem is kell pszichológiai kutatásokat idézni – bár lehetne –, elég meghallgatni a sporthíreket: ha a magyar válogatott győz, az a mieink tehetségének, ügyességének köszönhető, ha viszont veszít, azért a bírók igazságtalansága, a peches sorsolás, a hajóra akadt hínár és az időeltolódás a felelős. Ha a csapatunk veszít, akkor a magyarázkodás során az értelem is vereséget szenved az érzelmekkel szemben.

Érzelem és értelem kapcsolata természetesen nem állhat csupán abból, hogy az ész különféle cselekkel megpróbálja elkerülni, hogy a szívnek fájnia kelljen. Ha nem volna szükségünk az erős pozitív és negatív érzelmek átélésének képességére, akkor bizonyára már elveszítettük volna azt az evolúciós fejlődés során. Vannak azonban olyan, általában a fizikai sérülés elkerülésével, illetve a szexualitással kapcsolatos, éles helyzetek, amelyekben elönt minket az érzelem, és minden megfontolás nélkül rohanunk valami elől – vagy valami felé. Az, hogy olyan idegrendszerünk van, amely szélsőséges érzelmek segítségével képes minket mindenféle „eszement” cselekedetre késztetni, túlélésünknek, génjeink továbbörökítésének egyik záloga. Ez a „lelki szériafelszerelés” bőven megéri, még ha az idő nagy részében ügyeskednünk kell is, nehogy az apparátus folyton működésbe lépjen.

Az örök pesszimista

Vannak persze, méghozzá nem is kevesen, akiknek a fentebb említett kegyes csalásokat termelő énvédő lelki mechanizmusaik nem működnek valami jól. Mindenki találkozott már az örök pesszimista típusába tartozó emberrel, aki mindenben csak a negatívumot, a vész előérzetét képes látni. Ha színházba hívják, arra számít, hogy a darab pocsék lesz és a ruhatárban el fogják lopni a kabátját. Ha munkanélküli és állást ajánlanak neki, meg van győződve, hogy még a próbaidő alatt kirúgják, és elveszti a jogát még arra a segélyre is, amit legalább addig kapott. Ha nyer a lottón, az nagy baj, mert le fogják ütni a mellékutcában és elrabolják a pénzét, vagy ha nem, akkor minden barátja és családtagja megutálja majd, mert nem ad nekik a nyereményből és így tovább. A ráció ebben az esetben is kiszolgálójává vált a szívnek, noha ezúttal a szokásoshoz képest ellenkező értelmű parancsot teljesít. Az ilyen lelki reakciók, ha tartósan fennállnak és elérik a kóros szintet, különféle hangulatzavarok, vagy akár személyiségzavar tünetei lehetnek. Aki például elkerülő személyiségzavarban szenved, az nem hajlandó emberekkel kapcsolatba lépni, nem akarja új helyzetekben, új feladatokban kipróbálni magát, mert – tévesen – úgy érzi, nem fogják szeretni, biztosan bírálni fogják, és úgyis kudarcot vall. Ezek a sok szenvedést okozó lelki zavarok gyógyszeres és pszichoterápiás kezeléssel több-kevesebb sikerrel gyógyíthatók.

Úgy tűnik, a régi, cinikus mondás, miszerint pesszimista az, aki reálisan látja a világot, mégiscsak tartalmaz némi igazságot. Egy kevés kincstári öncsalás ugyanis hozzátartozik a személyiség egészséges működéséhez – mert nem szabad elfelednünk, hogy tudatunk nem arra fejlődött ki, hogy minél tárgyszerűbb képet legyen képes alkotni a világról, hanem hogy ösztökéljen, vigasztaljon, továbblendítsen, azaz életben tartson minket.

Ez is érdekelhet

Bár a gyereknevelés nem mindig a legegyszerűbb feladat, akiknek gyermekeik vannak, átlagosan mégis tovább élnek.

Minél többet használja valaki ezeket az oldalakat, melyek elvileg a kapcsolattartást megkönnyítésére születtek, annál magányosabbá válik.

A nehezen kezelhető depresszió terápiájának kitűnő kiegészítő módszere lehet a jóga.

Közvetlen összefüggés lehet valakinek a közösségi oldalakon kifejtett véleményei, valamint a fogyókúra terén elért sikerei között

Leginkább a kora gyerekkori szeparációs szorongáshoz hasonlít az érzés, amikor le kell tenniük a készüléket.

Azoknak a nőknek a sejtjei, akik kevesebbet mozognak és többet ülnek,  nyolc évvel idősebbek, mint a korukbeli többi nő sejtjei.