Jelenlegi hely

A szavaiddal sosem tudsz ártani?

"Botokkal és kövekkel összetörheted a csontjaimat, de a szavaiddal a lelkemet zúzhatod össze." (Linda McCartney)

Egy amerikai közmondás szerint botokkal és kövekkel összetörheted a csontjaimat, de a szavaiddal sose tudsz ártani. A közmondás lényege, hogy a fizikai fájdalommal szemben a verbális bántás nem hagy maradandó nyomokat: mondhat ugyanis a másik bármit, azok akkor is csak szavak maradnak. Régóta tudjuk persze, hogy ez nem igaz.

Nem véletlen, hogy az énekes-fényképész Linda McCartney ezt a mondást már máshogy fejezte be: botokkal és kövekkel összetörheted a csontjaimat, de a szavaiddal a lelkemet zúzhatod össze.

Lekicsinylő címkék

A szavak ártalmas és bántó természetére jó példa a lekicsinylő címkék használata. Ezeket politikai, etnikai, szexuális, vallási vagy más orientáció alapján aggatják rá emberek egy csoportjára, és céljuk lealacsonyításuk, kigúnyolásuk, alacsonyabb rendűvé tételük. Andrea Carnaghi és Anna Maass 2007-ben megjelent tanulmányukban olyan szó-párosok hatását hasonlították össze, amelyek közül az egyik az elfogadott, hivatalos verzió (például afroamerikai, homoszexuális), a másik viszont egy lekicsinylő kifejezés volt (például nigger, buzi). Eredményeik szerint a lekicsinylő kifejezéseknek elsősorban egy automatikus, nem tudatos szinten van hatásuk a befogadóra. Azt gondolhatnánk, hogy ha valaki lealacsonyító, kirekesztő módon nyilatkozik egy csoportról, annak legfeljebb annyi hatása lesz ránk, elfogadó, nem előítéletesen gondolkodó emberekre, hogy magáról a „gyűlölködőről” alakítunk ki egy nem túl pozitív képet magunkban. A vizsgálatok azonban meglepő eredményt hoztak. Kiderült: ha azt követően, hogy végighallgattuk valaki lesújtó, lekicsinylő szavait, megkérdeznek minket arról, mi a véleményünk az érintett csoportról, sokkal több negatív tulajdonságot társítunk hozzájuk, mint ha nem hallottuk volna a róluk szóló gyűlölködő szavakat. Ami pedig a leginkább elgondolkodtató e folyamatban: egyáltalán nem kell, hogy kezdetben egyetértsünk a negatív véleménnyel, a bennünk élő kép az adott emberekről szinte automatikusan válik rosszabbá, s ennek leggyakrabban nem is vagyunk tudatában...

Mit hogyan nevezünk?

Vannak azonban a verbális agressziónak olyan formái is, amelyek első ránézésre nem is igazán tűnnek agresszívnak, hatásuk viszont ugyanolyan romboló lehet, mint a lekicsinylő címkéké vagy a dehumanizációé. Albert Bandura szerint az események értékelése szempontjából óriási jelentősége van annak, hogy egy adott dolgot hogyan nevezünk. Ezért lesz szerinte a háborús műveletek alatt meggyilkolt civilekből járulékos veszteség, a kirúgásból alternatív karrierlehetőség, a hazugságokból mindössze a tényeknek másik verziója, és az adócsalásból kreatív könyvelés. Az eufemisztikus nyelvhasználat azért ártalmas, mert segítségével viszonylagossá tehetőek a rossz vagy akár kegyetlen tettek következményei: könnyebben bocsátunk el valakit, ha ez számára csak egy új lehetőség nyitánya, és könnyebben fogadjuk el az ártatlan áldozatok halálát is, ha járulékos veszteségként számolnak be nekünk róla...

Tagadó vagy megerősítő

...Amikor egy cselekvésről beszélünk, látszólag szabadon választhatunk a tagadó és a megerősítő forma között: szinte csak stílusbeli kérdésnek tűnik, hogy azt mondjuk „okos”, vagy azt, hogy „nem buta”, hogy „jó”, vagy hogy „nem rossz”. Ennél azonban többről van szó: a tagadó megfogalmazás (pl. „ő nem buta”) a befogadóban ugyanis egyszerre aktiválja azt is, amit az üzenet állít (okos) és azt is, amit tagad (buta)... Ha egy csoport tagja (például egy szőke nő) a várakozásainkkal ellentétesen viselkedik (például jó matekdolgozatot ír, holott a szőke nők nem értenek a matematikához), akkor teljesítményét tagadó formában kommunikáljuk: „(Ő) nem (is olyan) buta”. Ez viszont aktiválja az általánosabb felismerést, amely szerint a szőke nők viszont nagyon is buták. Ebben az apró, nem tudatos kommunikációs jelenségben az az igazán ijesztő és ártalmas, hogy úgy vonja kétségbe a teljesítményt, hogy a felszínen mindvégig elismeri azt...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 6. számában olvasható.

A Mindennapi Pszichológia
2017 február–márciusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2017. február

  • Ki vagy az álarc mögött? A hamis szelf

    A hamis szelf nem valódi arcunk, sokkal inkább egy álarc vagy pajzs, mely az egyén valós énjét védi. Eközben az álarc mögött lévő személy érzi, hogy érzéseiben, életvezetésében, annak eldöntésében, ki is ő valójában, nem tud valódi lenni… A hamis szelf, mint „védőálarc” elengedése sokszor nagyon nehéz feladat. Hosszú folyamat, melyben az első és alapvető lépés annak kialakítása, hogy az egyén legalább egy fontos kapcsolatában szeretve és érzelmi biztonságban érezhesse magát. Szükséges az is, hogy nyitott legyen saját belső élményei, érzései megfigyelésére, beazonosítására, azaz egyfajta befelé figyelésre, ami sokak számára nem könnyű feladat

  • Önbizalmunk (ál)arcai

    Akinek van önbizalma, annak nincsenek álarcai, csak arcai. Ezekből persze lehet több, elvégre nem vagyunk ugyanolyanok minden egyes helyzetben, amivel az élet megkínál. Akinek azonban nincs önbizalma, tele van és lesz álarcokkal. Nem vállalja az arcát, különféle maszkok, jelmezek, álcák mögé rejtőzik, elkendőzve az igazságot: senki sem tudja, ki ő valójában – önmagát is beleértve. Szerepeket játszik, jobb esetben persze megkap az élettől egy főszerepet, rosszabb esetben azonban csak statiszta a saját mindennapjaiban.

  • A lázadás kora(i)

    „Amikor megéreztem az irodaház-szagot, és megpillantottam az öntudatosan járkáló, ambiciózus 30-as fiúkat és lányokat, konkrétan elkapott egy pánikroham. Úgy éreztem, belehalnék, ha nekem még egyszer egy ilyen helyen kellene dolgoznom. Elég volt.” Kisgyörgy Éva ül velem szemben. Ezen a néven talán nem sokan ismerik, de ha azt mondom: Travellina, máris ismerősebben cseng a név. Travellina az ország egyik legismertebb utazós bloggere, aki főállása szerint utazik, majd beszámol a tapasztalatairól. Éva, azaz Travellina 51 éves, és mindössze öt éve hivatásos blogger. Igen, jól számolják. 46 évesen kezdett új életet.

  • Lejtőn

    Nyilvánvalónak látom, hogy bennem van az, ami ennyire hullámzik, ami mindig visszatér, és szinte egész életemben lebénított, legalábbis, akadályozott gyakorlatilag mindenben – ha nem nyomtam el időlegesen valamivel. Ez a valami lehetett az életerő, az alkohol, a bulik, a lányok/nők – akikkel hiába volt annyi sikerem, valódi kielégülést, öt percnél hosszabb, félelem nélküli örömet, magabiztosságot, szeretetet soha nem éltem át velük. (Őrült szerelmet, önfeladó rajongást, igen.) És, lehetett még ez a valami a kudarc utáni újrakezdés lendülete is, egy-egy sikeres munka, lehetett a pénz, a ház építése, a gyerekeim születése, a velük töltött reményteli idők – de aztán mindig minden kipukkadt, és én zuhantam a mélybe, a sötétbe, a rémületbe.

  • Tömeglélektani folyamatok a virtuális közösségekben

    Az internetes közösségekhez hasonlatos egyéniségvesztést hagyományos, „offline” környezetben – vagyis a való életben – leggyakrabban ún. „nagycsoport-helyzetben”, egy tömeg tagjaként élhetünk meg. Ilyenkor a fentiekhez hasonlóan drámaian csökken az egyén észlelt egyéni felelőssége, mint ahogyan az az érzése is, hogy hatással tud lenni a körülötte zajló dolgokra. A kommunikáció általában szaggatottá válik, elenyészik az egymás szavaira adott visszacsatolás. Általában azok a csoporttagok vannak a leginkább kitéve a csoport irányából feléjük érkező támadásoknak, akik megpróbálják valamelyest fenntartani individualitásuknak legalább egy részét – vagyis valamelyest képviselni saját különbözőségüket, meggyőződéseiket.

ÉS MÉG: Bluggyk – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világaKüzdelem a hamis én ellenA felfújt önértékelés – Hamis és törékeny, de legalább pozitív • Elégedett vagy a párkapcsolatoddal? Az attól függ… • Közösségi média és valóság: filterek mögött •A dizájner drogok új világa„Akkor legalább a fájdalmat érzem…” – Önsértés kamaszkorban • A derékfájás mítoszrombolásaFelnőtt színezők tündöklése…A változatosság gyönyörködtet (?) – Tucatnyi költözés és munkahely vár ránk • Mi a közös Garfieldban, a „bogárhátúban” és a kisbabákban? • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Bár a gyereknevelés nem mindig a legegyszerűbb feladat, akiknek gyermekeik vannak, átlagosan mégis tovább élnek.

Minél többet használja valaki ezeket az oldalakat, melyek elvileg a kapcsolattartást megkönnyítésére születtek, annál magányosabbá válik.

A nehezen kezelhető depresszió terápiájának kitűnő kiegészítő módszere lehet a jóga.

Közvetlen összefüggés lehet valakinek a közösségi oldalakon kifejtett véleményei, valamint a fogyókúra terén elért sikerei között

Leginkább a kora gyerekkori szeparációs szorongáshoz hasonlít az érzés, amikor le kell tenniük a készüléket.

Azoknak a nőknek a sejtjei, akik kevesebbet mozognak és többet ülnek,  nyolc évvel idősebbek, mint a korukbeli többi nő sejtjei.