Jelenlegi hely

A szavaiddal sosem tudsz ártani?

"Botokkal és kövekkel összetörheted a csontjaimat, de a szavaiddal a lelkemet zúzhatod össze." (Linda McCartney)

Egy amerikai közmondás szerint botokkal és kövekkel összetörheted a csontjaimat, de a szavaiddal sose tudsz ártani. A közmondás lényege, hogy a fizikai fájdalommal szemben a verbális bántás nem hagy maradandó nyomokat: mondhat ugyanis a másik bármit, azok akkor is csak szavak maradnak. Régóta tudjuk persze, hogy ez nem igaz.

Nem véletlen, hogy az énekes-fényképész Linda McCartney ezt a mondást már máshogy fejezte be: botokkal és kövekkel összetörheted a csontjaimat, de a szavaiddal a lelkemet zúzhatod össze.

Lekicsinylő címkék

A szavak ártalmas és bántó természetére jó példa a lekicsinylő címkék használata. Ezeket politikai, etnikai, szexuális, vallási vagy más orientáció alapján aggatják rá emberek egy csoportjára, és céljuk lealacsonyításuk, kigúnyolásuk, alacsonyabb rendűvé tételük. Andrea Carnaghi és Anna Maass 2007-ben megjelent tanulmányukban olyan szó-párosok hatását hasonlították össze, amelyek közül az egyik az elfogadott, hivatalos verzió (például afroamerikai, homoszexuális), a másik viszont egy lekicsinylő kifejezés volt (például nigger, buzi). Eredményeik szerint a lekicsinylő kifejezéseknek elsősorban egy automatikus, nem tudatos szinten van hatásuk a befogadóra. Azt gondolhatnánk, hogy ha valaki lealacsonyító, kirekesztő módon nyilatkozik egy csoportról, annak legfeljebb annyi hatása lesz ránk, elfogadó, nem előítéletesen gondolkodó emberekre, hogy magáról a „gyűlölködőről” alakítunk ki egy nem túl pozitív képet magunkban. A vizsgálatok azonban meglepő eredményt hoztak. Kiderült: ha azt követően, hogy végighallgattuk valaki lesújtó, lekicsinylő szavait, megkérdeznek minket arról, mi a véleményünk az érintett csoportról, sokkal több negatív tulajdonságot társítunk hozzájuk, mint ha nem hallottuk volna a róluk szóló gyűlölködő szavakat. Ami pedig a leginkább elgondolkodtató e folyamatban: egyáltalán nem kell, hogy kezdetben egyetértsünk a negatív véleménnyel, a bennünk élő kép az adott emberekről szinte automatikusan válik rosszabbá, s ennek leggyakrabban nem is vagyunk tudatában...

Mit hogyan nevezünk?

Vannak azonban a verbális agressziónak olyan formái is, amelyek első ránézésre nem is igazán tűnnek agresszívnak, hatásuk viszont ugyanolyan romboló lehet, mint a lekicsinylő címkéké vagy a dehumanizációé. Albert Bandura szerint az események értékelése szempontjából óriási jelentősége van annak, hogy egy adott dolgot hogyan nevezünk. Ezért lesz szerinte a háborús műveletek alatt meggyilkolt civilekből járulékos veszteség, a kirúgásból alternatív karrierlehetőség, a hazugságokból mindössze a tényeknek másik verziója, és az adócsalásból kreatív könyvelés. Az eufemisztikus nyelvhasználat azért ártalmas, mert segítségével viszonylagossá tehetőek a rossz vagy akár kegyetlen tettek következményei: könnyebben bocsátunk el valakit, ha ez számára csak egy új lehetőség nyitánya, és könnyebben fogadjuk el az ártatlan áldozatok halálát is, ha járulékos veszteségként számolnak be nekünk róla...

Tagadó vagy megerősítő

...Amikor egy cselekvésről beszélünk, látszólag szabadon választhatunk a tagadó és a megerősítő forma között: szinte csak stílusbeli kérdésnek tűnik, hogy azt mondjuk „okos”, vagy azt, hogy „nem buta”, hogy „jó”, vagy hogy „nem rossz”. Ennél azonban többről van szó: a tagadó megfogalmazás (pl. „ő nem buta”) a befogadóban ugyanis egyszerre aktiválja azt is, amit az üzenet állít (okos) és azt is, amit tagad (buta)... Ha egy csoport tagja (például egy szőke nő) a várakozásainkkal ellentétesen viselkedik (például jó matekdolgozatot ír, holott a szőke nők nem értenek a matematikához), akkor teljesítményét tagadó formában kommunikáljuk: „(Ő) nem (is olyan) buta”. Ez viszont aktiválja az általánosabb felismerést, amely szerint a szőke nők viszont nagyon is buták. Ebben az apró, nem tudatos kommunikációs jelenségben az az igazán ijesztő és ártalmas, hogy úgy vonja kétségbe a teljesítményt, hogy a felszínen mindvégig elismeri azt...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 6. számában olvasható.

A Mindennapi Pszichológia
2018 augusztus–szeptemberi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2018. június–július

  • A „menetiránynak megfelelően” élj!

    Sokan panaszkodnak arra, hogy az élet gyorsvonati sebességgel szalad el mellettük, ők pedig pusztán szemlélői, de nem résztvevői az eseményeknek. Mikor is élünk? A fogantatástól a halál pillanatáig tartó időszak tulajdonképpen csak az a pici vízszintes vonal a két évszám közt, egy sírkövön. Mi fér ebbe bele? Mit tekintünk Életnek?

  • Légy főszereplője saját életednek!

    „Amikor megszületünk, hercegnek vagy királykisasszonynak születünk, csak az élet csókjaitól válhatunk békává.” Miért vagyunk statiszták a saját életünkben? Hogy történhetett ez? Eric Berne szavai szerint világra jöttünkkor főhősnek érkeztünk saját színpadunkra. Akkor még a permanens jelen állapota uralkodott. Ha épp jókedvünk volt, belemosolyogtunk a világba, ha pedig ráeszméltünk, hogy „nem kerek a világ”, bátran üvölthettünk, kifejezve autentikus érzéseinket.

  • Kíváncsi csecsemők – Már egyévesen megértik, miről beszélnek mások

    A beszédtanulás, mint csak az emberre jellemző képesség roppant időigényes és nehéz feladat. Mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az első nyelv elsajátítása legkevesebb 5-7 évet vesz igénybe, holott az idegrendszeri érés ebben a periódusban legfogékonyabb. Ennek egyik oka, hogy a beszéd megértése és a beszéd produkciója sokkal összetettebb kognitív folyamat, mint azt korábban a kutatók feltételezték.

  • Energiaháború: létezik-e a csí?

    Régóta dúl a háború két csoport között. A szembenálló felek több kérdésben is másképp gondolkoznak. Az ellentétek leginkább az „energia”, életerő, csí, prána… létezésének kérdése körül bontakoznak ki… A két fél közt persze ritka a nyílt agresszió, inkább saját köreikben: rendelőikben, konferenciáikon, fesztiváljaikon támadják a másik felet, néha tévényilatkozatokkal, honlapokkal, röplapokkal igyekeznek a maguk oldalára állítani a közvéleményt.

  • Reménytelenül

    Az öngyilkosság tabutéma, még a róla való gondolkodás is bénító lehet. Kiválthat elutasítást, haragot, szégyent, szomorúságot vagy dühöt, vagy egyszerűen csak nem akarunk foglalkozni vele. Ugyanakkor megkerülhetetlen, mert Magyarország kifejezetten rossz helyen szerepel az öngyilkossági statisztikákban, de azért is, mert minden befejezett öngyilkosság legalább hat ember – közeli barát, családtag, kolléga, osztálytárs – életét érinti közvetlenül.

ÉS MÉG: Éleslátás – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • „Ne hagyd, hogy elmenjen melletted az élet”„Másodiknak lenni lehet jó életstratégia” – Beszélgetés dr. Lénárt Ágotával • Az „elvesztett apaság” – férfiak és a művi abortuszMinden nőnek kell egy jó barátnő!Bullying az iskolai közösségekbenSzívügyeink – Hitek és tévhitek az anyagcsere zavarainak és a szív- és érrendszer betegségeinek összefüggéseiről • Csillagászat a sejtjeinkben – avagy bioritmus és testi-lelki egészség • Emlékezz a tanulásért – és ne fordítva! Egy új oktatási módszer alapjai • Amit csak a Küklopsz látDemencia, életvég, döntések • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Manapság, amikor mindent a sikeresség mércéjével mérünk, nagyon nehéz kialakítani azt az elégedettségi szintet, ahol

A legjobb barátnőnkkel ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, mindegy, mennyi idő telt el az utolsó találkozás óta.

A nőkhöz képest nagyon kevés kutatás foglalkozik a férfiak oldaláról a terhességmegszakításra adott érzelmi reakciókkal, annak pszichés következményeivel.

Lovaink nemcsak folyamatosan tükrözik és formálják belső pszichofiziológiai állapotunkat, de megmutatják azt is, hogy milyen társaik vagyunk.

Miért olyan égetően fontos tudnom, hogy vajon szerethető, elfogadható és elismerésre méltó vagyok-e?

Minden ember olyan biztonságos kötődésre vágyik, melyben átélheti a bizalmat, a nyugalmat, azt, hogy a másik nem fogja bántani.