Jelenlegi hely

A szavaiddal sosem tudsz ártani?

"Botokkal és kövekkel összetörheted a csontjaimat, de a szavaiddal a lelkemet zúzhatod össze." (Linda McCartney)

Egy amerikai közmondás szerint botokkal és kövekkel összetörheted a csontjaimat, de a szavaiddal sose tudsz ártani. A közmondás lényege, hogy a fizikai fájdalommal szemben a verbális bántás nem hagy maradandó nyomokat: mondhat ugyanis a másik bármit, azok akkor is csak szavak maradnak. Régóta tudjuk persze, hogy ez nem igaz.

Nem véletlen, hogy az énekes-fényképész Linda McCartney ezt a mondást már máshogy fejezte be: botokkal és kövekkel összetörheted a csontjaimat, de a szavaiddal a lelkemet zúzhatod össze.

Lekicsinylő címkék

A szavak ártalmas és bántó természetére jó példa a lekicsinylő címkék használata. Ezeket politikai, etnikai, szexuális, vallási vagy más orientáció alapján aggatják rá emberek egy csoportjára, és céljuk lealacsonyításuk, kigúnyolásuk, alacsonyabb rendűvé tételük. Andrea Carnaghi és Anna Maass 2007-ben megjelent tanulmányukban olyan szó-párosok hatását hasonlították össze, amelyek közül az egyik az elfogadott, hivatalos verzió (például afroamerikai, homoszexuális), a másik viszont egy lekicsinylő kifejezés volt (például nigger, buzi). Eredményeik szerint a lekicsinylő kifejezéseknek elsősorban egy automatikus, nem tudatos szinten van hatásuk a befogadóra. Azt gondolhatnánk, hogy ha valaki lealacsonyító, kirekesztő módon nyilatkozik egy csoportról, annak legfeljebb annyi hatása lesz ránk, elfogadó, nem előítéletesen gondolkodó emberekre, hogy magáról a „gyűlölködőről” alakítunk ki egy nem túl pozitív képet magunkban. A vizsgálatok azonban meglepő eredményt hoztak. Kiderült: ha azt követően, hogy végighallgattuk valaki lesújtó, lekicsinylő szavait, megkérdeznek minket arról, mi a véleményünk az érintett csoportról, sokkal több negatív tulajdonságot társítunk hozzájuk, mint ha nem hallottuk volna a róluk szóló gyűlölködő szavakat. Ami pedig a leginkább elgondolkodtató e folyamatban: egyáltalán nem kell, hogy kezdetben egyetértsünk a negatív véleménnyel, a bennünk élő kép az adott emberekről szinte automatikusan válik rosszabbá, s ennek leggyakrabban nem is vagyunk tudatában...

Mit hogyan nevezünk?

Vannak azonban a verbális agressziónak olyan formái is, amelyek első ránézésre nem is igazán tűnnek agresszívnak, hatásuk viszont ugyanolyan romboló lehet, mint a lekicsinylő címkéké vagy a dehumanizációé. Albert Bandura szerint az események értékelése szempontjából óriási jelentősége van annak, hogy egy adott dolgot hogyan nevezünk. Ezért lesz szerinte a háborús műveletek alatt meggyilkolt civilekből járulékos veszteség, a kirúgásból alternatív karrierlehetőség, a hazugságokból mindössze a tényeknek másik verziója, és az adócsalásból kreatív könyvelés. Az eufemisztikus nyelvhasználat azért ártalmas, mert segítségével viszonylagossá tehetőek a rossz vagy akár kegyetlen tettek következményei: könnyebben bocsátunk el valakit, ha ez számára csak egy új lehetőség nyitánya, és könnyebben fogadjuk el az ártatlan áldozatok halálát is, ha járulékos veszteségként számolnak be nekünk róla...

Tagadó vagy megerősítő

...Amikor egy cselekvésről beszélünk, látszólag szabadon választhatunk a tagadó és a megerősítő forma között: szinte csak stílusbeli kérdésnek tűnik, hogy azt mondjuk „okos”, vagy azt, hogy „nem buta”, hogy „jó”, vagy hogy „nem rossz”. Ennél azonban többről van szó: a tagadó megfogalmazás (pl. „ő nem buta”) a befogadóban ugyanis egyszerre aktiválja azt is, amit az üzenet állít (okos) és azt is, amit tagad (buta)... Ha egy csoport tagja (például egy szőke nő) a várakozásainkkal ellentétesen viselkedik (például jó matekdolgozatot ír, holott a szőke nők nem értenek a matematikához), akkor teljesítményét tagadó formában kommunikáljuk: „(Ő) nem (is olyan) buta”. Ez viszont aktiválja az általánosabb felismerést, amely szerint a szőke nők viszont nagyon is buták. Ebben az apró, nem tudatos kommunikációs jelenségben az az igazán ijesztő és ártalmas, hogy úgy vonja kétségbe a teljesítményt, hogy a felszínen mindvégig elismeri azt...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 6. számában olvasható.

A Mindennapi Pszichológia
2019. október–novemberi számában
ezekről olvashat:

2019 október–november

  • Mi kell ahhoz, hogy szépen írjon egy fiú?

    Ötezer ismétlést is igényelhet egy helytelenül elsajátított mozdulatsor kijavítása a kutatások szerint. Ennek ellenére alap-mozgásformákat egyáltalán nem, vagy nem szakértőktől tanulnak a gyerekek, illetve gyakran nincs elég idejük a tökéletesítésre. Serdülőkről szóló cikksorozatunkban most a finommozgások fejlődésével kapcsolatos praktikus tudnivalókat mutatjuk be: kiderül például, hogy miért írnak szebben a lányok, miként érdemes felkészülni egy zeneórára és mit ér egy edzés, ha fejben végezzük.

  • Éljünk az élet napos oldalán! Az életközépi válság újragondolása – 1.

    „Mi az életem értelme?”, „Mitől vagyok én hasznos ebben a világban?”, „Mit tettem le eddig az asztalra?” A választól függően akár 180 fokos fordulatot is vehet az életünk... A magunknak adott válaszok alapján vagy azt a következtetést vonjuk le, hogy úgy alakult az életünk, ahogy elvártuk, megálmodtuk vagy szerettük volna, vagy éppen nem. Ha a végső következtetés nem kedvező, akkor elégedetlenséget, elkeseredettséget, céltalanságot érezhetünk, melyek mentális, de akár fizikai problémákat is okozhatnak.

  • Elektromágneses túlérzékenység

    Az utóbbi időben növekszik az aggodalom a különféle technológiai újításokkal és az újabbnál újabb mesterséges anyagokkal kapcsolatban. Valószínűleg mindannyian jó pár ilyen aggályt fel tudnánk sorolni: az élelmiszeradalékok, a növényvédőszerek túlzott használata, vagy az antibiotikumoknak ellenálló baktériumok megjelenése. Ezek közé tartoznak az elektromágneses terekkel (vagy konkrétabban a mobiltelefonokkal, bázisállomásaikkal, a magasfeszültségű távvezetékekkel vagy a közeljövőben bevezetésre kerülő 5G hálózatokkal stb.) kapcsolatos félelmek.

  • A meggyőzés kiskapui

    A sématerápia célja az egészséges felnőtt mód megerősítése. Az ilyen felnőtt készségei: képes felismerni, elismerni, érvényesíteni, adaptívan kielégíteni alap érzelmi szükségleteit; képes mások szükségleteit is figyelembe venni, illetve saját szükségleteinek kielégítését hosszú távú céljai – vagy a másikkal való kölcsönösség fenntartása – érdekében késleltetni; önmagával, élményeivel szemben elfogadó, nehézségeit a közös emberi természet részének és nem másoktól elkülönítő vonásnak tartja. Kedvesen és együttérzéssel képes önmaga felé fordulni.

  • Ha eljön Damoklész...

    A gyógyult kifejezést csak azoknál a pácienseknél használják, akik elérkeztek az ötéves remisszió, azaz a betegség tünetmentességének mérföldkövéhez. Ha arról kérdeznénk őket, mi volt a legnehezebb számukra az elmúlt 5 év alatt, akkor szinte kivétel nélkül a kontrollvizsgálatokat kísérő szorongást említenék, vagy a daganat esetleges kiújulásával kapcsolatos rettegést.

ÉS MÉG: Polihisztor születik – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Komoly kapcsolatra férfi kerestetik...Isten rabságbanMiért nehéz megváltozni?Megbocsássunk-e az ellenünk vétkezőknek? • A tik, a jéghegy csúcsa – Tik-zavarok és társuló problémák gyermekkorban • „Együtt dolgozunk a családtagokkal” – A családterápia • A gyengék ereje – A kisebbségi befolyásolás pszichológiája • A magzat létrejötte és megmaradása: a természet csodájaMit mutat a pupilla? – avagy hogyan segíthet megérteni az emberi döntéshozatal sajátosságait? • „A fizetésemelésnek szaga van” – Beszélgetés Zólyomi Zsolttal • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Egy férfitól – mióta világ a világ – azt várjuk el, hogy legyen olyan, akire támaszkodni lehet, aki szeretni tud, aki bátor és határozott.

Magadtól nem tudsz szabadulni! Akármi történik is: életed hátralévő napjait önmagaddal kell eltöltened, és ez nem választás kérdése.

Egyáltalán mit jelent megbocsátani? Vannak-e jóvátehetetlen vétkek, és ha igen, dolgunk-e megbocsátani értük?

A családterápia alapfeltevése, hogy a családon belül megjelenő érzelmi és viselkedési nehézség, tünet nemcsak az egyénhez tartozik, hanem a családi rendszer működésének zavarát...

Az „új felnőttkorhoz”, ahogyan Zuboff nevezi az ötvenen túli életszakaszt, nincsen térkép, útmutató, forgatókönyv. Az embereknek maguknak kell azt megtalálniuk.

A későbbi karrierre és az érzelmi életre egyaránt kihatással van – figyelmeztetett Dr. Pulay Attila.