Jelenlegi hely

A szavaiddal sosem tudsz ártani?

"Botokkal és kövekkel összetörheted a csontjaimat, de a szavaiddal a lelkemet zúzhatod össze." (Linda McCartney)

Egy amerikai közmondás szerint botokkal és kövekkel összetörheted a csontjaimat, de a szavaiddal sose tudsz ártani. A közmondás lényege, hogy a fizikai fájdalommal szemben a verbális bántás nem hagy maradandó nyomokat: mondhat ugyanis a másik bármit, azok akkor is csak szavak maradnak. Régóta tudjuk persze, hogy ez nem igaz.

Nem véletlen, hogy az énekes-fényképész Linda McCartney ezt a mondást már máshogy fejezte be: botokkal és kövekkel összetörheted a csontjaimat, de a szavaiddal a lelkemet zúzhatod össze.

Lekicsinylő címkék

A szavak ártalmas és bántó természetére jó példa a lekicsinylő címkék használata. Ezeket politikai, etnikai, szexuális, vallási vagy más orientáció alapján aggatják rá emberek egy csoportjára, és céljuk lealacsonyításuk, kigúnyolásuk, alacsonyabb rendűvé tételük. Andrea Carnaghi és Anna Maass 2007-ben megjelent tanulmányukban olyan szó-párosok hatását hasonlították össze, amelyek közül az egyik az elfogadott, hivatalos verzió (például afroamerikai, homoszexuális), a másik viszont egy lekicsinylő kifejezés volt (például nigger, buzi). Eredményeik szerint a lekicsinylő kifejezéseknek elsősorban egy automatikus, nem tudatos szinten van hatásuk a befogadóra. Azt gondolhatnánk, hogy ha valaki lealacsonyító, kirekesztő módon nyilatkozik egy csoportról, annak legfeljebb annyi hatása lesz ránk, elfogadó, nem előítéletesen gondolkodó emberekre, hogy magáról a „gyűlölködőről” alakítunk ki egy nem túl pozitív képet magunkban. A vizsgálatok azonban meglepő eredményt hoztak. Kiderült: ha azt követően, hogy végighallgattuk valaki lesújtó, lekicsinylő szavait, megkérdeznek minket arról, mi a véleményünk az érintett csoportról, sokkal több negatív tulajdonságot társítunk hozzájuk, mint ha nem hallottuk volna a róluk szóló gyűlölködő szavakat. Ami pedig a leginkább elgondolkodtató e folyamatban: egyáltalán nem kell, hogy kezdetben egyetértsünk a negatív véleménnyel, a bennünk élő kép az adott emberekről szinte automatikusan válik rosszabbá, s ennek leggyakrabban nem is vagyunk tudatában...

Mit hogyan nevezünk?

Vannak azonban a verbális agressziónak olyan formái is, amelyek első ránézésre nem is igazán tűnnek agresszívnak, hatásuk viszont ugyanolyan romboló lehet, mint a lekicsinylő címkéké vagy a dehumanizációé. Albert Bandura szerint az események értékelése szempontjából óriási jelentősége van annak, hogy egy adott dolgot hogyan nevezünk. Ezért lesz szerinte a háborús műveletek alatt meggyilkolt civilekből járulékos veszteség, a kirúgásból alternatív karrierlehetőség, a hazugságokból mindössze a tényeknek másik verziója, és az adócsalásból kreatív könyvelés. Az eufemisztikus nyelvhasználat azért ártalmas, mert segítségével viszonylagossá tehetőek a rossz vagy akár kegyetlen tettek következményei: könnyebben bocsátunk el valakit, ha ez számára csak egy új lehetőség nyitánya, és könnyebben fogadjuk el az ártatlan áldozatok halálát is, ha járulékos veszteségként számolnak be nekünk róla...

Tagadó vagy megerősítő

...Amikor egy cselekvésről beszélünk, látszólag szabadon választhatunk a tagadó és a megerősítő forma között: szinte csak stílusbeli kérdésnek tűnik, hogy azt mondjuk „okos”, vagy azt, hogy „nem buta”, hogy „jó”, vagy hogy „nem rossz”. Ennél azonban többről van szó: a tagadó megfogalmazás (pl. „ő nem buta”) a befogadóban ugyanis egyszerre aktiválja azt is, amit az üzenet állít (okos) és azt is, amit tagad (buta)... Ha egy csoport tagja (például egy szőke nő) a várakozásainkkal ellentétesen viselkedik (például jó matekdolgozatot ír, holott a szőke nők nem értenek a matematikához), akkor teljesítményét tagadó formában kommunikáljuk: „(Ő) nem (is olyan) buta”. Ez viszont aktiválja az általánosabb felismerést, amely szerint a szőke nők viszont nagyon is buták. Ebben az apró, nem tudatos kommunikációs jelenségben az az igazán ijesztő és ártalmas, hogy úgy vonja kétségbe a teljesítményt, hogy a felszínen mindvégig elismeri azt...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 6. számában olvasható.

A Mindennapi Pszichológia
2017 június-júliusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2017. június–július

  • A kudarchoz vezető legbiztosabb út

    „Az okos ember saját hibáiból tanul, a bölcs másokéból”, „Az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján, a hülye pedig semmiből sem” – sokan nőttünk fel ilyen szólás-mondások között. Ám úgy tűnik, mégsem tanulunk – a gyakorlatban csak ismételgetjük ugyanazokat a lépéssorokat a magunk magánéleti vagy munkahelyi mókuskerekében. Kívülről fújjuk, mi fog történni, mégsem lépünk ki a komfortzónánkból, rójuk a megszokott köröket. Vajon véget lehet vetni ennek az ördögi spirálnak?

  • Zene, a titkos manipulátor

    Amikor egy jó zenét hallunk, ösztönösen elkezdünk dobolni a lábunkkal, megváltoztatjuk járásunk ritmusát, élénkebbek vagy éppen nyugodtabbak leszünk. Egész testünk – sőt számos kutatási eredmény szerint légzésünk és szívverésünk is – alkalmazkodik a zene lüktetéséhez. Mi történik ilyenkor velünk? Miért érezzük azt, hogy szinte együtt rezgünk a zenével?

  • Test és lélek – elválaszt vagy összeköt? Temperamentumunk és érzelmi reakcióink

    A modern orvostudomány elmúlt kétszáz évében teret nyert s felerősödött az a felfogás, hogy szervezetünk működését úgy kell elképzelnünk, mint egy gépet, melynek alkatrészei meghibásodhatnak és javíthatók. Ez a szemléletmód olyannyira átformálta a betegségről alkotott képünket, hogy a mindennapi, könnyen hozzáférhető egészségügyi rendszerből teljesen eltűnt a lélek (ill. a személyiség) bevonása a terápiába. Ha valaki „pszichoszomatikus” betegségben szenved, az egyfajta „bélyeget” kap, ami azt is jelentheti, hogy a betegsége nehezen, vagy egyáltalán nem gyógyítható.

  • Kollektív, önkéntes agymosás? Az álhírek szociálpszichológiája

    2016 júniusában az egyik tudományos lap megosztott egy cikket, az alábbi, sokkoló címmel: „Egy tanulmány szerint a Facebook-felhasználók 70 százaléka a tudományos sztoriknak csak a címét olvassa, mielőtt megosztja és kommenteli”. A cikk hatalmas sikert aratott – több mint 58 ezren osztották meg a Facebookon. Annak ellenére is, hogy a cím és a bevezető alatt csak “lorem ipsum” latin töltelékszöveget tartalmazott. És bár jó eséllyel voltak néhány ezren, akik viccből osztották meg, mert értették a tréfát – a többség vélhetően csak azért, mert érdekesnek tartotta a címet. Ahogyan azt a legtöbben tesszük a cikkekkel a social media csatornákon...

  • Az idő reszketése a művészetben

    A művészetpszichológia egyik fontos kérdése, hogy a mű mennyire fejezi ki alkotója aktuális lelki állapotát, mennyire hordozza a művész személyiségjegyeit, életének eseményeit. Az életmű egészét tekintve az a kérdés is felmerül, hogy egyes művek miért „önkifejezőbbek” másoknál, milyen tényezők befolyásolják az alkotó szokásostól eltérő személyes művészi megnyilatkozásait.

ÉS MÉG: Három zsemlye – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Mit árul el a hangunk?Akik a hangjukkal játszanak„Nem bírom elviselni, ahogy rágsz!” – a mizofónia • Az Apokalipszis négy lovasa a párkapcsolatokbanNézd, mit mutatok! Így tanul a kisbabaAz önbecsapásról és az üres beszédről„Mi mindent kell tudni?”„Elöl mosolyogsz, hátul izzadsz”Camino – Út az ismeretlenbeA férfi-nő kapcsolat drámái - A Pillangókisasszony történetének története • Aki időt nyer, életet nyerAz emlékezet fejlesztése • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

A nevetés endorfint szabadít fel az agyban: minél több opioid receptor található az agyban, a résztvevő annál többet nevet a kísérlet során.

Azok a nők, akiknek a férje feltűnően vonzó és jóképű, igen nagy eséllyel negatív énképpel és súlyos önbizalomproblémákkal küzdenek.

Nagyon meglepődünk, ha azt látjuk, hogy egy olyan sportágban, mint például az úszás, egy átlagos genetikával rendelkező személy kiváló teljesítményt képes elérni.

A szex nem csak kellemes, de egészségünknek is jót tesz...

A magányos emberek 24 százalékkal nagyobb valószínűséggel érezték magukat fáradtnak, és kevésbé tudtak koncentrálni napközben a többi emberhez képest.

Dánia lakói elégedettek az ország oktatási rendszerével, egészségügyével, poltikai szabadságával, közbiztonságával, de még a havi keresetükkel is.