Jelenlegi hely

Sosem késő azzá válni, aki lehettél volna

„A legvégén nem az fog számítani, hogy mennyi év volt életedben, hanem hogy mennyi élet volt éveidben.” (A. Lincoln)

Az vagy, ahogy élsz. Vagyis nem pusztán temperamentumunk, érzéseink, gondolataink határoznak meg minket, hanem legalább ennyire mindennapi cselekedeteink is.

Szerző: 

Életstílusunk, ami az évek alatt kialakult, ami a sajátunkká vált, s amivel valójában formáltuk magunkat, határozza meg összességében, kik is vagyunk. De lehetséges, hogy a sor elején tényleg egy döntés áll: azért tart ma ott az életünk, azért olyan az önbizalmunk, önbecsülésünk, önértékelésünk, mert valamikor a múltban úgy döntöttünk –akár tudatosan, akár tudattalanul –, hogy ilyenné tesszük magunkat. Ha ki tudjuk mondani, hogy ez a mi döntésünk volt, vagyis a mi felelősségünk, az már jó jel, az már a változás első záloga. Ezzel szemben a legtöbben csak az ún. „4p-indexüket” növelik hétről hétre. (A 4p-index a puffog-pampog-picsog-panaszkodik összege a személy saját életére vonatkoztatva.) Ebből nem lesz változás, és sosem válunk azzá a személlyé, akivé válni kívántunk vagy válnunk kellett volna.

Ha azt teszed, amit mindig is tettél, azt kapod eredményként eztán is, amit mindig is kaptál... Találhatsz száz módszert és ezer technikát, amik a szebb életet ígérik; mindez mit sem ér, ha a tegnapod „agyoncsapja” a mádat és a holnapodat.

Ezért olyan nehéz változtatni egy-egy régi-régi működésmódunkon. Sok esetben nem a szándékkal, a vággyal, az ambícióval, a lelkesedéssel van baj, hanem azzal, hogy alábecsüljük az ellenfelet, és készületlenül megyünk csatába. Képzeljük csak el, van egy rossz szokásunk, amit már 10 éve szeretnénk a múlt elfeledett ködébe száműzni, és egyszer csak erőt véve magunkon, az újévi pezsgő mámorában kijelentjük: „Abbahagyom! Soha többé nem teszem…!” Sajnos ebben a pillanatban elveszítettük az egész változási harcot. 10 év, vagyis 3650 nap beidegződése ugyanis annyira nagy erőt, olyan nyomatékot jelent, mintha azt mondanánk, egymagunk legyőzünk egy 3650 fős sereget. Ez lehetetlen, nem fog menni – s ez nem optimizmus vagy pesszimizmus kérdése...

A változás másik kerékkötője gyakran a magyarázkodás. „Nem én tehetek róla, mert olyan családom volt, nem járhattam jó iskolába, nincs kapcsolatrendszerem, nem vagyok elég tehetséges, rossz anyagi körülményeim vannak, az anyósom az őrületbe kerget, egyáltalán nincs szerencsém – és különben is, milyen rossz társadalmi viszonyok között élünk, hogy a munkaerő-piac árnyoldalairól már ne is beszéljünk…” Ezzel senki nem száll vitába. Ha így éled meg, akkor számodra ez a valóság...

Menjünk azonban még mélyebbre, és ejtsünk szót az ún. transzgenerációs téglákról. Nem a mi tégláinkat cipeljük, hanem korábbi generációktól, többnyire nagyszülőktől, szülőktől kapjuk, ráadásul tudattalanul. Számítógépes hasonlattal élve arról van szó, milyen operációs rendszer fut bennünk, ami meghatározza a világról alkotott képünket. Sokszor még annak sem vagyunk tudatában, hogy egyáltalán cipeljük ezeket a téglákat – és a problémák ebből fakadnak. Elolvashatunk rengeteg önsegítő könyvet, járhatunk előadásokra, szemináriumokra, tanfolyamokra, hogy azzá váljunk, akivé évek óta lenni szeretnénk –, de lehet, hogy mindez nem elég, mert nem tudjuk majd a megszerzett gyakorlati tudást „beépíteni”, ugyanis a belső séma, a belső minta erősebb.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 6. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2017 október–novemberi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2017. október–november

  • Nem szeretek dönteni... – Az elbizonytalanodás lélektana

    Mindennapjainkat apróbb-nagyobb döntések szövik át. Lehet, hogy többségüket nem is éljük át igazán, mert nem töltünk órákat egy hűtőpult felett a gyümölcsjoghurtokat válogatva. Arról viszont többen beszámolhatnának, hogy egy cipő vásárlásakor valóságos beszerzőkörutakat bonyolítanak… Akkor mit mondhatnánk azokról az érzelmi döntésekről, amiket a magánéletünkben, a családi életben, vagy a munkánkkal kapcsolatban kell meghoznunk?

  • Valóban tudni akarom? Test-bizonytalanság-érzet

    Egészségünkkel kapcsolatban számos szituációban átélhetjük a bizonytalanságot: meg akarunk-e bizonyosodni egy lelet eredményéről? Akarjuk-e hallani a diagnózist? Vajon mindig egyértelmű számunkra, hogy egy kezelés jót tesz-e, vagy éppen árt nekünk? A legtöbb embernél a bizonytalanság általában nyugtalansággal jár, ugyanis a megkérdőjelezett dolog értelmezése, igazsága, valósága felfüggesztett állapotban van: amit kétségbe vonunk, „törvényen kívülivé” válik és nehezen kezelhető számunkra

  • Függni a függetlenségtől

    A kapcsolatfüggő mindig szeretni fogja a másikat, bármit is tesz vele – a függetlenségfüggő vagy énfüggő azonban egy idő után nem fogja szeretni a másikat, bármit is tesz érte… Miért ne lehetne a szabadon, szeretetből, valós életcélból választott kapcsolat voltaképpen a komoly belső függetlenség és erő jele? S nem lehet-e, hogy életcéljaink tisztázatlansága mögött, egónk átmeneti hullámainak kiszolgáltatva nagyon is függők vagyunk – csak épp nem a másiktól, hanem önmagunktól?

  • Az elég jó örökbefogadó szülő

    Amikor valaki szülővé válik, számtalan kapaszkodót kap, hogyan is lehet belőle elég jó szülő. Elég jó, hisz Bettelheim írásai óta tudjuk, hogy nem kell a tökéletességre törekednünk… Bár a legtöbb tanácsadói forrás a szülők saját, belső ösztönös megoldásmódjait helyezi előtérbe, egy gyermekét váró pár nemcsak a rengeteg szakkönyvből, hanem az őket körülvevő, jó gyakorlattal rendelkező családtagoktól, barátoktól is sok hasznos tanácsot gyűjthet be arra vonatkozóan, hogyan is kell, hogyan lehet a szülőséget „jól csinálni”.

  • A szkizofrénia – más szemmel. Tévhitek, sztereotípiák – és a valóság

    A szkizofrénia, magyar nevén tudathasadásos elmebetegség nemcsak a pszichiátriában, hanem mindennapos beszélgetéseinkben is gyakran felbukkanó és izgalmas téma. A többségnek azonban nincs módja valóságos képet kapni a szkizofrén betegről, így előítéleteinket mozgósítjuk… Előítéleteinknek természetesen oka van. Ami eltér a szokásostól, idegen, az feltűnést kelt – igyekszünk meg is különböztetni és távol is tartani magunktól. Végül is: ki tudja, mire számítsunk?

ÉS MÉG: Bizonyosság mindenáron? – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Kórkép a bizonytalanságrólSzerelmeim és „idegeneim”Betegesen normális? A populizmus pszichológiája • A mai korszellem kedvez a szélsőségeknek?Jelentés az út szélérőlTáncolni kell!Mi mire való? A tárgyakról való tanulás kisgyermekkorban • Vélemény első látásraA leszokás nem akaraterő kérdése!Devizahiteles zsákutcák • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Mindennapjainkat apróbb-nagyobb döntések szövik át. Lehet, hogy többségüket nem is éljük át igazán...

A kapcsolatfüggő mindig szeretni fogja a másikat, bármit is tesz vele – a függetlenségfüggő vagy énfüggő azonban egy idő után nem fogja szeretni a másikat, bármit is tesz érte...

A többség számára komoly kihívást jelent, hogy a közlekedési viszonyokra tudjon figyelni, különösen akkor, ha napi szinten több órát vezet. Ez igen gyakran olyan fokú...

Valóban egyik napról a másikra történne a leszokás? Valóban csak akaraterő kérdése az egész?

A felelősség hárítása igen megterhelő úgy a környezet, mint a kapcsolatban élő felek számára. 

A tény, hogy ugyanazt kapjuk, amit a másik magának is vett, a megajándékozott szemében megnöveli az ajándék értékét.