Jelenlegi hely

Sosem késő azzá válni, aki lehettél volna

„A legvégén nem az fog számítani, hogy mennyi év volt életedben, hanem hogy mennyi élet volt éveidben.” (A. Lincoln)

Az vagy, ahogy élsz. Vagyis nem pusztán temperamentumunk, érzéseink, gondolataink határoznak meg minket, hanem legalább ennyire mindennapi cselekedeteink is.

Szerző: 

Életstílusunk, ami az évek alatt kialakult, ami a sajátunkká vált, s amivel valójában formáltuk magunkat, határozza meg összességében, kik is vagyunk. De lehetséges, hogy a sor elején tényleg egy döntés áll: azért tart ma ott az életünk, azért olyan az önbizalmunk, önbecsülésünk, önértékelésünk, mert valamikor a múltban úgy döntöttünk –akár tudatosan, akár tudattalanul –, hogy ilyenné tesszük magunkat. Ha ki tudjuk mondani, hogy ez a mi döntésünk volt, vagyis a mi felelősségünk, az már jó jel, az már a változás első záloga. Ezzel szemben a legtöbben csak az ún. „4p-indexüket” növelik hétről hétre. (A 4p-index a puffog-pampog-picsog-panaszkodik összege a személy saját életére vonatkoztatva.) Ebből nem lesz változás, és sosem válunk azzá a személlyé, akivé válni kívántunk vagy válnunk kellett volna.

Ha azt teszed, amit mindig is tettél, azt kapod eredményként eztán is, amit mindig is kaptál... Találhatsz száz módszert és ezer technikát, amik a szebb életet ígérik; mindez mit sem ér, ha a tegnapod „agyoncsapja” a mádat és a holnapodat.

Ezért olyan nehéz változtatni egy-egy régi-régi működésmódunkon. Sok esetben nem a szándékkal, a vággyal, az ambícióval, a lelkesedéssel van baj, hanem azzal, hogy alábecsüljük az ellenfelet, és készületlenül megyünk csatába. Képzeljük csak el, van egy rossz szokásunk, amit már 10 éve szeretnénk a múlt elfeledett ködébe száműzni, és egyszer csak erőt véve magunkon, az újévi pezsgő mámorában kijelentjük: „Abbahagyom! Soha többé nem teszem…!” Sajnos ebben a pillanatban elveszítettük az egész változási harcot. 10 év, vagyis 3650 nap beidegződése ugyanis annyira nagy erőt, olyan nyomatékot jelent, mintha azt mondanánk, egymagunk legyőzünk egy 3650 fős sereget. Ez lehetetlen, nem fog menni – s ez nem optimizmus vagy pesszimizmus kérdése...

A változás másik kerékkötője gyakran a magyarázkodás. „Nem én tehetek róla, mert olyan családom volt, nem járhattam jó iskolába, nincs kapcsolatrendszerem, nem vagyok elég tehetséges, rossz anyagi körülményeim vannak, az anyósom az őrületbe kerget, egyáltalán nincs szerencsém – és különben is, milyen rossz társadalmi viszonyok között élünk, hogy a munkaerő-piac árnyoldalairól már ne is beszéljünk…” Ezzel senki nem száll vitába. Ha így éled meg, akkor számodra ez a valóság...

Menjünk azonban még mélyebbre, és ejtsünk szót az ún. transzgenerációs téglákról. Nem a mi tégláinkat cipeljük, hanem korábbi generációktól, többnyire nagyszülőktől, szülőktől kapjuk, ráadásul tudattalanul. Számítógépes hasonlattal élve arról van szó, milyen operációs rendszer fut bennünk, ami meghatározza a világról alkotott képünket. Sokszor még annak sem vagyunk tudatában, hogy egyáltalán cipeljük ezeket a téglákat – és a problémák ebből fakadnak. Elolvashatunk rengeteg önsegítő könyvet, járhatunk előadásokra, szemináriumokra, tanfolyamokra, hogy azzá váljunk, akivé évek óta lenni szeretnénk –, de lehet, hogy mindez nem elég, mert nem tudjuk majd a megszerzett gyakorlati tudást „beépíteni”, ugyanis a belső séma, a belső minta erősebb.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 6. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2017 június-júliusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2017. június–július

  • A kudarchoz vezető legbiztosabb út

    „Az okos ember saját hibáiból tanul, a bölcs másokéból”, „Az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján, a hülye pedig semmiből sem” – sokan nőttünk fel ilyen szólás-mondások között. Ám úgy tűnik, mégsem tanulunk – a gyakorlatban csak ismételgetjük ugyanazokat a lépéssorokat a magunk magánéleti vagy munkahelyi mókuskerekében. Kívülről fújjuk, mi fog történni, mégsem lépünk ki a komfortzónánkból, rójuk a megszokott köröket. Vajon véget lehet vetni ennek az ördögi spirálnak?

  • Zene, a titkos manipulátor

    Amikor egy jó zenét hallunk, ösztönösen elkezdünk dobolni a lábunkkal, megváltoztatjuk járásunk ritmusát, élénkebbek vagy éppen nyugodtabbak leszünk. Egész testünk – sőt számos kutatási eredmény szerint légzésünk és szívverésünk is – alkalmazkodik a zene lüktetéséhez. Mi történik ilyenkor velünk? Miért érezzük azt, hogy szinte együtt rezgünk a zenével?

  • Test és lélek – elválaszt vagy összeköt? Temperamentumunk és érzelmi reakcióink

    A modern orvostudomány elmúlt kétszáz évében teret nyert s felerősödött az a felfogás, hogy szervezetünk működését úgy kell elképzelnünk, mint egy gépet, melynek alkatrészei meghibásodhatnak és javíthatók. Ez a szemléletmód olyannyira átformálta a betegségről alkotott képünket, hogy a mindennapi, könnyen hozzáférhető egészségügyi rendszerből teljesen eltűnt a lélek (ill. a személyiség) bevonása a terápiába. Ha valaki „pszichoszomatikus” betegségben szenved, az egyfajta „bélyeget” kap, ami azt is jelentheti, hogy a betegsége nehezen, vagy egyáltalán nem gyógyítható.

  • Kollektív, önkéntes agymosás? Az álhírek szociálpszichológiája

    2016 júniusában az egyik tudományos lap megosztott egy cikket, az alábbi, sokkoló címmel: „Egy tanulmány szerint a Facebook-felhasználók 70 százaléka a tudományos sztoriknak csak a címét olvassa, mielőtt megosztja és kommenteli”. A cikk hatalmas sikert aratott – több mint 58 ezren osztották meg a Facebookon. Annak ellenére is, hogy a cím és a bevezető alatt csak “lorem ipsum” latin töltelékszöveget tartalmazott. És bár jó eséllyel voltak néhány ezren, akik viccből osztották meg, mert értették a tréfát – a többség vélhetően csak azért, mert érdekesnek tartotta a címet. Ahogyan azt a legtöbben tesszük a cikkekkel a social media csatornákon...

  • Az idő reszketése a művészetben

    A művészetpszichológia egyik fontos kérdése, hogy a mű mennyire fejezi ki alkotója aktuális lelki állapotát, mennyire hordozza a művész személyiségjegyeit, életének eseményeit. Az életmű egészét tekintve az a kérdés is felmerül, hogy egyes művek miért „önkifejezőbbek” másoknál, milyen tényezők befolyásolják az alkotó szokásostól eltérő személyes művészi megnyilatkozásait.

ÉS MÉG: Három zsemlye – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Mit árul el a hangunk?Akik a hangjukkal játszanak„Nem bírom elviselni, ahogy rágsz!” – a mizofónia • Az Apokalipszis négy lovasa a párkapcsolatokbanNézd, mit mutatok! Így tanul a kisbabaAz önbecsapásról és az üres beszédről„Mi mindent kell tudni?”„Elöl mosolyogsz, hátul izzadsz”Camino – Út az ismeretlenbeA férfi-nő kapcsolat drámái - A Pillangókisasszony történetének története • Aki időt nyer, életet nyerAz emlékezet fejlesztése • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

A Momentán Társulat áprilisi Fröccs előadása F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus kommentárjaival az érzelmi zsarolást járta körbe, a szeretetéhség kapcsán kialakuló manipulatív...

Az online randioldalakon mozgó felhasználók közül azok, akiknek sokan írnak, gyakran elégedetlenek a felhozatallal és gyakrabban váltanak partnert az ismerkedési folyamat során...

A kép azonban bonyolult, ugyanis képesek vagyunk akár legjobb meggyőződéseink ellenére cselekedni és beszélni.

Melyik a hasznosabb: ha egy kollega mindenhez ért egy kicsit, vagy van egy szűk terület, amihez nagyon, de a munkafolyamat többi részéhez hozzászólni sem tud?

Fokozatosan javul a tartás, nő az önbizalom, ébred a nőiesség. Elkezdenek jönni a visszajelzések, egyre többen veszik észre a változást, a kecsesebb, kifinomult mozdulatokat...

A legritkább esetben fordul elő, hogy azt mondjuk: MOST boldog vagyok.