Jelenlegi hely

Megküzdési stratégiák

Sok szempontból előnyös, ha az ember adaptív megküzdési stratégiákat alkalmaz életének legkülönbözőbb helyzeteiben

Köztudott, hogy minden emberre jellemzőek bizonyos viselkedésminták, hajlamosak vagyunk hasonló helyzetekben előhúzni mindig ugyanazokat a bevált sémákat – vagy ami kínosabb: a nem beváltakat ismételgetjük. 

A pszichológiában megküzdési stratégiáknak nevezik azokat a tipikus megközelítésmódokat, amelyekkel az emberek akkor élnek, amikor egy megoldásra váró problémával, tágabb értelemben bármiféle stresszhelyzettel szembesülnek. Az utóbbi évtizedekben a lélektani kutatás meglehetősen sokat foglalkozott a megküzdési stratégiák feltérképezésével, még sincs olyan osztályozás, amelyet mindenütt egységesen alkalmaznának. Azzal azért szinte mindenki egyetért, hogy a megküzdés leggyakrabban alkalmazott módjai besorolhatók két nagy csoport egyikébe: a problémaközpontú vagy az érzelemközpontú stratégiák közé.

Általában a problémaközpontú stratégiák a leghatékonyabbak, ezek ugyanis a stressz forrásának megszüntetésére irányulnak. Amint az ember felismeri a problémát, bátran szembefordul vele, felméri, majd számba veszi a megoldási módokat, valamint saját lehetőségeit, végül mindezek alapján meghatározza, mi az optimális válasz, és – cselekszik! Ráadásul az efféle aktív, céltudatos stratégiával meg sem kell várni a stresszhelyzet tényleges kialakulását. Aki hajlandó egy kicsit előre gondolkozni, már a probléma kialakulása előtt tehet lépéseket a megoldás érdekében... Néhányan meg is teszik, de nagyon sokan vannak, akik problémaorientált stratégiával könnyen megoldhatnák a helyzetet, de nem és nem, ők nem hajlandók erre, inkább tönkreteszik az életüket. Vajon miért?

Talán furcsa, de az érzelemorientált megküzdési stratégiák népszerűségének nagyjából ugyanaz az oka, mint az áruházi kiárusítások sikerének. Alighanem mindenkivel megtörtént már, hogy megvett egy csábítóan olcsó portékát, és azután nem használta semmire – mert igazából nem is volt rá szüksége. Vannak olyanok, akiknél az ilyenfajta vásárlás állandóan ismétlődik… Egy árucikknek ugyanis kétféle hasznossága van. Az egyik az, amire mindenki gondol: a vásárló hazaviszi, és majd használni fogja valamire. A másik viszont kevésbé nyilvánvaló: a pozitív élmény azonnal, a vásárlás perceiben jelentkezik, amikor a vevő átéli az örömöt, hogy a birtokába jutott egy árucikknek. Az, hogy kedvezőnek tűnő áron szerzett meg valamit, megerősíti a saját ügyességébe, leleményességébe vetett hitét, növeli önértékelését. Ezért az azonnali élményért a vásárló hajlandó sutba dobni a racionális gondolkodást, mert az azt az eredményt hozná, hogy nem érdemes megvennie az adott dolgot, hiszen nincsen rá szüksége, így bármilyen ár, amit fizet érte, veszteség.

Pontosan ugyanígy csábítanak el, vesztegetnek meg bennünket az érzelemközpontú stratégiák. Azt sugallják, hogy ne magával a problémával, annak megoldásával foglalkozzunk, hanem inkább az általa kiváltott negatív érzelmeinket próbáljuk meg kezelni. Azonnali pozitív élménnyel, megkönnyebbüléssel kecsegtetnek. Az egyik közkedvelt stratégia például azt diktálja, hogy egyszerűen csak hessegessük el a gondolatot, hogy valamilyen megoldandó feladat vár ránk. Foglalkozzunk mással, tereljük el a figyelmünket valamilyen érdekes tevékenységgel. Vagy talán igyunk egy féldecit. Esetleg kettőt, még inkább hármat...

Az efféle struccpolitika nagyon gyakori megküzdési stratégia – vonzereje abban rejlik, hogy gyorsan száműzi a negatív érzelmeket, szemben a problémaközpontú megközelítéssel, mely először mindig energia-befektetést kíván, és csak később hoz eredményt. Ha valaki elmenekül a gondok elől, megtagadja a velük való szembenézést, annak lelkében rögtön csökken a félelem, a szorongás, a frusztráció, abba pedig az adott pillanatban nem feltétlenül kell belegondolni, hogy ennek a bajok későbbi elmélyülése lesz az ára.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 6. számában olvasható.

A Mindennapi Pszichológia
2017 április–májusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2017. április

  • Rendhagyó riport a pszichiátriáról

    Ő az, aki csak annyival tud többet egy pszichológusnál, hogy nyugtatókat ír fel. Ő az, aki az elmeosztály sötétjében les a szegény páciensekre. Aki még mindig elektrosokkal kezel, és aki néha őrültebb a betegeinél is. Ő az, aki a legvadabb emberből is képes kihozni a jót, és segítségével mindenki képes a teljesítménye maximumát nyújtani. Ő az, akinek segítségével elkapják a sorozatgyilkosokat. Vagy mégsem? A pszichiátereket övező városi legendákról őszintén dr. Purebl Györggyel, a Magyar Pszichiátriai Társaság elnökével.

  • Az Apokalipszis négy lovasa a párkapcsolatokban

    A kapcsolat megromlásához számtalan út vezethet, sokféle jel mutathatja a bajt. A valódi problémát nem a konfliktusok, az esetleges veszekedések jelentik, hiszen ha a két fél a vitán keresztül eljut a közös megoldásig, ez a folyamat és annak sikere erősítheti a kapcsolatot… Ha a konfliktusok megbeszélése negatív eredménnyel zárul, a felek eltávolodhatnak egymástól… John Gottmann amerikai családterapeuta szerint a „negatív egyenleget” mutató párok kapcsolatában tartósan fennállnak olyan jellegzetes előjelek, amelyek nagy valószínűséggel a kapcsolat megromlásához, esetlegesen szakításhoz vezethetnek. Ezeket a jósló jeleket négy nagy csoportba osztotta, s a kapcsolat megromlását, majd a kapcsolat befejezését, a válást megidéző jeleket szimbolikusan az Apokalipszis négy lovasának nevezte el

  • Szexualitás a szülés után

    A szülés okozta testi változások miatt a nők gyakran testképzavarral küzdenek, úgy érzik, szexuális vonzerejük csökkent. Gyakran gátló tényező a gyermekkel kapcsolatos túlzott aggodalmaskodás, amiben az apa is osztozhat, sőt, esetleg ő “gerjeszti”. A szülő(k) fél(nek) attól, hogy “zajongásukkal” felébresztik a gyereket, vagy a szexbe “feledkezve” nem hallják meg, hogy felébredt, nem észlelik, ha valami baja van, stb. Egészen fiatal csecsemőkkel kapcsolatban is tartanak attól, hogy a gyerek olyat lát, hall, ami károsan befolyásolja a további fejlődését. Ez teljesen alaptalan, a szülők mégis csak „lábujjhegyen” mernek szeretkezni, nem tudnak kellőképpen egymásra figyelni, fél szemüket-fülüket a gyerekre irányítják.

  • Egyszer volt, hol nem volt...

    Bizonyára Önök is tapasztaltak magukban bizonyos félelmet, amikor azt látták, hogy a gyermek fegyverrel játszik, feketét rajzol, szereti a harcolós játékokat vagy meséket, a királylány helyett a banyával azonosul a mesében, vagy éppen a halálról kérdez. Mindenki átél aggodalmakat gyermekével kapcsolatban, töpreng azon, hogy vajon mi és miért foglalkoztatja cseperedő gyermekét, miért járnak időnként mindenféle furcsaságok a fejében.
    Önmagában jó jelenség, ha valamit a gyermekek – direkt vagy kevésbé direkt – módon megmutatnak. A fantázia, a játék az egyik legjobb eszköz az őket foglalkoztató érzések, konfliktusok önálló feldolgozásában és az élet dolgainak elrendezésében. Ha ez jól működik, már önmagában egyfajta érettségnek tartja a mai gyermekpszichológia.

ÉS MÉG: A cipőpertli – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa„Hol a boldogság mostanában?”Milyen a jól működő család?Anyalelkű apák és apalelkű anyákCsaládi „tartozások” – a kínai családmodell változásának dilemmái • Miért nehéz az iskolatáska?A „zugtanuló”Az értelmetlen egyetértésUtazás az alvás barlangjábaA kényszersírás és az emocionális sírásElső fecskének lenni nehéz • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

A legritkább esetben fordul elő, hogy azt mondjuk: MOST boldog vagyok.

Szomorúan néz rád, talán már a könnyek is megjelennek a szeme sarkában. Őszintén kiönti neked a lelkét, nem szépít semmit, ott áll előtted a csupasz érzéseivel, gyötrelmeivel...

Az ajakméretet 50 százalékkal szükséges növelni ahhoz, hogy – legalábbis saját szemünkben – az ideális méretet elérjük.

A legtöbb ember képtelen arra, hogy helyesen felmérje, kik az igazi vetélytársak, kik azok, akik kitúrhatják őket a helyükről.

Az emberek szeretik a saját szelfijüket, de már kevésbé lelkesek, ha mások önarcképeit kell nézegetniük...

Többnyire azt hisszük, hogy el kell gondolnunk az elérendő célt, majd végre kell hajtanunk a döntést egyszer s minde