Jelenlegi hely

A lélek gyengesége és ereje

Amikor változtatni kellene, halogatunk, pótcselekvésekbe menekülünk, vagy kitalálunk valamilyen fedősztorit

Az életben időnként szükség van változtatásokra, ám ezek megtétele cseppet sem könnyű. Honnét merítjük az erőt a változtatáshoz, ha nincs közvetlen külső kényszer és a dolgok akár mehetnének így is tovább? Mit jelent az, hogy a lélek gyenge – és mit jelent az, hogy meg tudunk szabadulni a gyengeségeinktől? 

Szerző: 

Akkor beszélünk a lélek gyengeségéről, ha tudjuk, hogy változtatásra lenne szükségünk, de sehogy sem sikerül a döntő lépést megtenni. Nem tudunk kilépni egy rossz, működésképtelen és emiatt fojtogató kapcsolatból, mert félünk a magánytól vagy mert nem akarunk fájdalmat okozni a partnerünknek. Új életmódra lenne szükségünk, de nincs erőnk a fogyókúrához, nincs erőnk a mozgáshoz – vagy egyszerűen túl bonyolultnak tűnik az, hogy átálljunk egy másfajta étrendre. Új állást kellene keresnünk, mert a jelenlegi munkahelyünkön nyomasztó a légkör vagy egyszerűen csak értelmetlen a munkánk, és végre valami értelmes és fontos tevékenységet szeretnénk végezni… A lélek gyengeségével akkor szembesülünk, amikor egyszerre világossá válik, hogy valami nagyon mást szeretnénk, mint ami van (más partnert, más munkát, más életet), de sehogy sem tudunk erőt gyűjteni a változtatáshoz...

Amikor változtatni kellene, halogatunk, pótcselekvésekbe menekülünk, vagy kitalálunk valamilyen fedősztorit, hogy miért is lehetetlen most belevágnunk valamilyen változtatásba. A lélek nem egyszerűen gyenge ilyen esetekben, sokkal inkább úgy kellene fogalmaznunk, hogy foglya vagyunk egy helyzetnek, amit nem uralunk teljesen...

A valódi váltás azonban tényleg nagyon nehéz. Mik azok a tényezők, amelyek ilyen nehézzé teszik? Mindenekelőtt a félelem és a kishitűség. Gyakran azért nem tudjuk megtenni a döntő lépéseket, mert félünk attól, hogy mások, akiket tisztelünk és akikhez ragaszkodunk, az eddigi állapotunkban fogadtak el minket és a változtatásra való törekvést elítélnék, vagy egyszerűen csak rosszallóan tekintenének ránk... Ráadásul gyakran még avval is szembesülnünk kell, hogy egy komoly változtatás nem csupán a mi életünket érinti, de esetleg a családtagjainkét vagy a barátainkét is. Egy anyuka, aki egész életében táncosnő akart lenni, megteheti-e, hogy hosszú időre magára hagyja a gyermekeit azért, hogy önmagát megvalósítsa? Egy férj megteheti-e, hogy vágyait követve olyan tevékenységbe fogjon, ami őt ugyan boldogabbá teszi, de ezáltal annyival kevesebbet keres, hogy családjának nem tudja ugyanazt az anyagi színvonalat biztosítani? Egy gyermek vajon megteheti-e, hogy a szülei által súlyos anyagi áldozatok révén biztosított orvosi tanulmányait feladja, hogy zenei szenvedélyének élhessen?

Vajon a másokkal szembeni felelősség a fontosabb vagy az önmagunkhoz való hűség? Mit kell választanunk: önmagunk kiteljesítését vagy a szeretteinknek való megfelelést?

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 6. számában olvasható, ami már kapható az újságárusoknál!

A Mindennapi Pszichológia
2017 február–márciusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2017. február

  • Ki vagy az álarc mögött? A hamis szelf

    A hamis szelf nem valódi arcunk, sokkal inkább egy álarc vagy pajzs, mely az egyén valós énjét védi. Eközben az álarc mögött lévő személy érzi, hogy érzéseiben, életvezetésében, annak eldöntésében, ki is ő valójában, nem tud valódi lenni… A hamis szelf, mint „védőálarc” elengedése sokszor nagyon nehéz feladat. Hosszú folyamat, melyben az első és alapvető lépés annak kialakítása, hogy az egyén legalább egy fontos kapcsolatában szeretve és érzelmi biztonságban érezhesse magát. Szükséges az is, hogy nyitott legyen saját belső élményei, érzései megfigyelésére, beazonosítására, azaz egyfajta befelé figyelésre, ami sokak számára nem könnyű feladat

  • Önbizalmunk (ál)arcai

    Akinek van önbizalma, annak nincsenek álarcai, csak arcai. Ezekből persze lehet több, elvégre nem vagyunk ugyanolyanok minden egyes helyzetben, amivel az élet megkínál. Akinek azonban nincs önbizalma, tele van és lesz álarcokkal. Nem vállalja az arcát, különféle maszkok, jelmezek, álcák mögé rejtőzik, elkendőzve az igazságot: senki sem tudja, ki ő valójában – önmagát is beleértve. Szerepeket játszik, jobb esetben persze megkap az élettől egy főszerepet, rosszabb esetben azonban csak statiszta a saját mindennapjaiban.

  • A lázadás kora(i)

    „Amikor megéreztem az irodaház-szagot, és megpillantottam az öntudatosan járkáló, ambiciózus 30-as fiúkat és lányokat, konkrétan elkapott egy pánikroham. Úgy éreztem, belehalnék, ha nekem még egyszer egy ilyen helyen kellene dolgoznom. Elég volt.” Kisgyörgy Éva ül velem szemben. Ezen a néven talán nem sokan ismerik, de ha azt mondom: Travellina, máris ismerősebben cseng a név. Travellina az ország egyik legismertebb utazós bloggere, aki főállása szerint utazik, majd beszámol a tapasztalatairól. Éva, azaz Travellina 51 éves, és mindössze öt éve hivatásos blogger. Igen, jól számolják. 46 évesen kezdett új életet.

  • Lejtőn

    Nyilvánvalónak látom, hogy bennem van az, ami ennyire hullámzik, ami mindig visszatér, és szinte egész életemben lebénított, legalábbis, akadályozott gyakorlatilag mindenben – ha nem nyomtam el időlegesen valamivel. Ez a valami lehetett az életerő, az alkohol, a bulik, a lányok/nők – akikkel hiába volt annyi sikerem, valódi kielégülést, öt percnél hosszabb, félelem nélküli örömet, magabiztosságot, szeretetet soha nem éltem át velük. (Őrült szerelmet, önfeladó rajongást, igen.) És, lehetett még ez a valami a kudarc utáni újrakezdés lendülete is, egy-egy sikeres munka, lehetett a pénz, a ház építése, a gyerekeim születése, a velük töltött reményteli idők – de aztán mindig minden kipukkadt, és én zuhantam a mélybe, a sötétbe, a rémületbe.

  • Tömeglélektani folyamatok a virtuális közösségekben

    Az internetes közösségekhez hasonlatos egyéniségvesztést hagyományos, „offline” környezetben – vagyis a való életben – leggyakrabban ún. „nagycsoport-helyzetben”, egy tömeg tagjaként élhetünk meg. Ilyenkor a fentiekhez hasonlóan drámaian csökken az egyén észlelt egyéni felelőssége, mint ahogyan az az érzése is, hogy hatással tud lenni a körülötte zajló dolgokra. A kommunikáció általában szaggatottá válik, elenyészik az egymás szavaira adott visszacsatolás. Általában azok a csoporttagok vannak a leginkább kitéve a csoport irányából feléjük érkező támadásoknak, akik megpróbálják valamelyest fenntartani individualitásuknak legalább egy részét – vagyis valamelyest képviselni saját különbözőségüket, meggyőződéseiket.

ÉS MÉG: Bluggyk – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világaKüzdelem a hamis én ellenA felfújt önértékelés – Hamis és törékeny, de legalább pozitív • Elégedett vagy a párkapcsolatoddal? Az attól függ… • Közösségi média és valóság: filterek mögött •A dizájner drogok új világa„Akkor legalább a fájdalmat érzem…” – Önsértés kamaszkorban • A derékfájás mítoszrombolásaFelnőtt színezők tündöklése…A változatosság gyönyörködtet (?) – Tucatnyi költözés és munkahely vár ránk • Mi a közös Garfieldban, a „bogárhátúban” és a kisbabákban? • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Az ajakméretet 50 százalékkal szükséges növelni ahhoz, hogy – legalábbis saját szemünkben – az ideális méretet elérjük.

A legtöbb ember képtelen arra, hogy helyesen felmérje, kik az igazi vetélytársak, kik azok, akik kitúrhatják őket a helyükről.

Az emberek szeretik a saját szelfijüket, de már kevésbé lelkesek, ha mások önarcképeit kell nézegetniük...

Többnyire azt hisszük, hogy el kell gondolnunk az elérendő célt, majd végre kell hajtanunk a döntést egyszer s minde

Hogyan lehet boldogságban fenntartani egy kapcsolatot, mi segíti a problémákkal való megküzdést?

A kutatások szerint nemcsak hogy ilyen képet szeretnénk felépíteni magunkról, de ha egyszer sikerült, sok mindenre k