Kötődésünk a tárgyakhoz
A gép is ember
Óvodáskorunkban még meg vagyunk győződve róla, hogy a világon minden nagyjából úgy működik, ahogyan mi magunk: a tárgyaknak, természeti képződményeknek és jelenségeknek vannak szándékaik, érzéseik, s ennek megfelelően tudatosan cselekszenek.
„Emlékszel Bözsire?”, kérdezi egy barátom. „Hány helyen jártam vele, és mindig hogy kitartott mellettem! Voltunk Jugoszláviában, sőt még a Balti-tengernél is, az NDK-ban. Nagyon rendesen viselkedett. Csak a Velencei-tóra nem szeretett menni. Többször előfordult, hogy nem is volt hajlandó elindulni oda.” Nos, ami azt illeti, jól emlékszem Bözsire. Egy gleccserkék Trabant kombi volt…
"Lelkes" dolgok és élettelenek
Óvodáskorunkban még meg vagyunk győződve róla, hogy a világon minden nagyjából úgy működik, ahogyan mi magunk: a tárgyaknak, természeti képződményeknek és jelenségeknek vannak szándékaik, érzéseik, s ennek megfelelően tudatosan cselekszenek. Eleinte minden mozgó tárgyat élőnek fogadunk el, kicsit később már csak azokat, amelyek önerejükből mozognak. Végül pedig, amikor gondolkodásunkban kialakulnak és megszilárdulnak a világ dolgait csoportokba rendező kategóriák határai, belátjuk, hogy vannak élő, „lelkes” dolgok – és vannak élettelenek.
Vagy mégsem…? Lehet, hogy felnőttkorunkban sem vagyunk hajlandók egészen lemondani arról, hogy az élettelen dolgokat élőnek tekintsük?
A természeti népek ősi, animista vallásainak központi eleme, hogy mindenféle dolognak – hegyeknek, fáknak, szélnek, folyóknak – önálló személyiséget tulajdonítanak, melyet gyakran különféle szellemek vagy istenek képviselnek. Ez a felfogás gyakorlatilag megőrzi a hatéves kor előtti, gyermeki szemléletet, de jó okkal: természettudományos ismeretek hiányában az animizmust nemigen lehet jobb, hitelesebb magyarázattal helyettesíteni.
Megszemélyesített tárgyaink
A fejlett társadalmak emberének azonban már kölyökkorától kezdve töltik a fejébe a tudományt – igazán tudhatnánk már, mi élő, és mi nem az! Tudjuk is. Csak éppen nem nagyon akaródzik elfogadnunk; az animizmus többé-kevésbé észrevétlenül áthatja mindennapjainkat. Már a nyelvhasználat is árulkodó: a különféle készülékek élettartamáról beszélünk, tárgyaink szolgálnak minket, a futómű engedelmeskedik a kormánymozdulatoknak. Hányszor hallottuk már, hogy ezek a falak – az idők tanúi – látták a törököket, nagyjainkat, a történelmet; és ugyan van-e, aki efféléket hallva mindig csak kockára vágott kőzetek halmazának érezte az ősrégi romokat? Mi sem megszokottabb annál, hogy a mesékben, rajzfilmekben a tárgyak élnek, és akadálytalanul kommunikálnak az emberekkel. Mándy Iván több művében magától értetődő természetességgel partnerként tekint a tárgyakra. A bútorok című kis könyvének egyik szereplője például benyit egy szobába: „A bútorok nem törődtek vele. Észrevették, de egyszerűen nem törődtek vele. … Talán éppen megbeszéltek valamit.”
Természetesen a lélektan is felfigyelt az ember animista hajlamára – a kutatók többek között megállapították, hogy bizonyos körülmények fokozzák annak valószínűségét, hogy a tárgyakat élőnek tekintsük. Az egyik ilyen körülmény a társas kapcsolatok fájó hiánya. Aki látta a Számkivetett című filmet, az emlékezhet ennek egy szélsőséges példájára: a Tom Hanks alakította üzletember teljesen egyedül egy lakatlan szigetre vetődik, és ott – jobb híján – egy röplabdát nevez ki társának. Mivel a tárgyak megszemélyesítését az is könnyíti, ha valamennyire emberi formájuk van, a labda különösen alkalmas barátnak, hiszen egy kicsit fejre hasonlít.
Érzelmi kötődés
Az is számít, ha egy tárgy működése eléggé bonyolult és átláthatatlan, mivel ilyenkor a nem értett jelenségeket az ember – még ha tréfának álcázva is – valamiféle lélek, személyiség megnyilvánulásainak tekinti. A mindennapokban a leggyakrabban megszemélyesített tárgyunk alighanem az autó. Elnevezzük, szeretjük, megdicsérjük, dühösek vagyunk rá, könyörgünk hozzá… Az autóreklámokban bevett szokás, hogy a járművek tulajdonságait emberi jellemzőkkel írják le, s a kocsik gyakran nem is birtoktárgyként, hanem partnerként jelennek meg; a haszongépjárműveket például rendszeresen a szakik munkatársaként láthatjuk. Az autógyártóknak előnyös, ha a vásárlók nemcsak racionális okokból, hanem érzelmileg is kötődnek a kocsikhoz, hiszen ez erős kapcsolatot jelent fogyasztó és termék között.
Ám ennek a viszonynak lehetnek kereskedelmi szempontból kevésbé előnyös vonzatai is! Egy nemrégen végzett kísérletben két amerikai pszichológus, Jesse Chandler és Norbert Schwarz a résztvevők egy részét arra kérte, hogy emberi vonások mentén jellemezzék saját autójukat (pl. mennyire szimpatikus, nyugodt, felelőtlen a kocsijuk), a többieknek viszont ugyanezt technikai jellemzők alapján kellett megtenniük (csendes, sokoldalú, sima futású stb.). Ezzel elérték, hogy az egyik csoport inkább személyként, a másik inkább gépezetként gondoljon autójára. Ezek után pedig a kutatók gyorsan megkérdezték, ki mennyire szeretné lecserélni kocsiját a közeljövőben. Nos, azok, akik éppen személyként gondoltak autójukra, sokkal kisebb hajlandóságot mutattak arra, hogy megváljanak tőle! S ez nem is csoda, hiszen egy barátnak csak nem intünk búcsút pusztán azért, mert nem vesszük semmi hasznát… A termékekhez való erős kötődés tehát olykor gátolhatja is az újabb vásárlásokat.
A személyes kötődés kialakulása persze sokszor nem csupán „melléktermék”, mint az autó esetében. Rengeteg olyan tárgy létezik, melyet eleve olyanra terveztek, hogy az emberek lelket képzelhessenek bele. Ősidőktől kezdve ilyen minden játékbaba és maci, ilyen a klasszikus tamagocsi, valamint ennek számtalan újabb kori, online változata, s természetesen ilyen a számítógép megannyi programja, mely kutyusok, különféle cuki figurák, és egyre többször személyre szabható avatárok – tetszés szerint kialakított virtuális alakok – formájában jelenik meg előttünk a monitoron.
A szervezetek és a "személyes törődés"
Vannak azonban olyan dolgok is, amelyek szintén megpróbálják élőnek tettetni magukat, noha talán egy kissé rejtettebben. A kisebb-nagyobb szervezetek – például pénzintézetek, szolgáltató vállalatok, márkaboltok, szervizek – mind igyekeznek úgy kommunikálni velünk, mintha ismernének bennünket. A reklámlevelek gondosan perszonalizálva érkeznek: nevünket ott látjuk a megszólításban. Néha egy-egy e-mailben megkérdezik tőlünk, miért nem vásároltunk náluk már olyan régen, s az sem kizárt, hogy névnapunkra üdvözlőlapot vagy sms-t kapunk. Az emberek többsége persze tudja, hogy ezeknél a szervezeteknél valószínűleg senki sincs, aki egyáltalán tudna az ő létezésükről, és a személyes hangú üzeneteket egy automatikus program perszonalizálja (egyre több szempont szerint) és küldi el nekik. Mégis, valahogy elvárjuk, hogy eljátsszák nekünk a személyes törődés rituáléját. Azt szeretjük, ha úgy néz ki, élő emberekkel és nem gépekkel vagyunk kapcsolatban. Szociális értelemben tehát már kiborgok vagyunk: mindennapi interakcióinkban emberek helyett egyre gyakrabban gépekkel kommunikálunk partnerként. No persze tudjuk, hogy ők csak gépek, de ezt nem mondjuk nekik – nehogy megsértődjenek…