Jelenlegi hely

A temperamentum: viselkedésünk stílusa

Az egyazon típusba tartozók nem is annyira abban hasonlítanak, amit tesznek, hanem abban, ahogyan teszik.

„Kétféle ember van: az egyik két részre osztja az emberiséget, a másik nem.” Ez az ismert, ironikus bölcsesség az emberiségnek arra az ősi és nem szűnő késztetésére utal, mellyel mindenáron rendszert akar találni az élővilág legváltozatosabb, leginkább kiszámíthatatlan területén: az emberi személyiségek rengetegében. 

A törekvés nem tűnik reménytelennek, mert az emberek, bármennyire sokfélék legyenek is, besorolhatók néhány nagy típus valamelyikébe. Az egyazon típusba tartozók nem is annyira abban hasonlítanak, amit tesznek, hanem abban, ahogyan teszik. Az a mód jellegzetes, ahogyan az eseményekre, a környezetükben megjelenő különféle dolgokra reagálnak. Lélektani értelemben a viselkedésnek ezt az általános jellegét, stílusát nevezzük temperamentumnak.

Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy az emberek körében léteznek tipikus viselkedési alapállások. Ám hogy ezek konkrétan melyek, arról idestova kétezerötszáz év óta folyik a vita… A legrégebbi személyiség-felosztás Hippokratésztől származik, aki szerint egy ember jellemző viselkedésmódját az határozza meg, hogy milyen testnedv – vér, nyál vagy epe – teng túl a szervezetében. Ezt az elméletet fél évezreddel később Galénosz fogalmazta újra, amikor leírta a szangvinikus (életerős, aktív, derűlátó, kedélyes), a kolerikus (határozott, céltudatos, mélyen érző, büszke), a flegmatikus (kizökkenthetetlen nyugalmú, kényelmes, lomha) és a melankolikus (sokat gondolkodó, határozatlan, bánatos, művészi hajlamú) típusokat. Igaz ugyan, hogy már Galénosz működése óta is eltelt vagy jó 1800 év, ám ez a négyes felosztás többé-kevésbé még ma is használható.

Hippokratész abban persze tévedett, hogy a nyálnak és az epének tulajdonított személyiségformáló hatást, szemlélete viszont meghökkentően modern: a temperamentum- típusok hátterében a mai felfogás is biológiai sajátosságokat – idegélettani tényezőket – sejt.

A legátfogóbb temperamentum-felosztás, melyet Robert Cloninger dolgozott ki az 1980-as években, éppen azon az igényen alapul, hogy a viselkedési stílusoknak meg kell felelniük az emberi szervezetben észlelhető – például az idegi ingerületátvivő anyagok mennyiségét illető – különbségeknek. Cloninger nem is egyszerűen temperamentum-típusokról beszél, mint Hippokratész, hanem az egyéni temperamentumot együttesen kialakító tényezőket, faktorokat határoz meg. Az általa kifejlesztett kérdőívvel a temperamentum négy faktora mérhető: az ártalomkerülés, mely az óvatos, szorongó, gátolt személyeket jellemzi; az újdonságkeresés, ami a monotónia előli menekülést, az új élmények kíváncsi, sőt vakmerő gyűjtését jelenti; a jutalomfüggés, ami a mások általi elismerés és a kapcsolatok iránti igénynek felel meg, valamint a kitartás, mely az ambiciózus, szorgalmas emberekre jellemző. Az e négy faktor által meghatározott egyéni temperamentum azonban még nem egyenlő a személyiséggel, azt a temperamentum és az egyéb személyiségvonások együtt alakítják ki.

Cloninger temperamentumelmélete és az ehhez tartozó teszt hasznos eszköz az egészséges, valamint a lelki zavarokban szenvedő emberek vizsgálatára, s számos érdekes kutatást is inspirált. Felfedezték például, hogy azok, akik magas pontszámot érnek el Cloninger kérdőívének kitartás és jutalomfüggőség faktoraiban, de alacsonyat az ártalomkerülésben, az átlagnál hajlamosabbak a szív- és érrendszeri betegségekre. Cloninger elmélete tehát értékes tudományos eszköz, de lényegében megmarad a szakemberek érdeklődési körében, a laikusok számára nem nyújt túl sok gyakorlati előnyt.

Nem így Alexander Thomas és Stella Chess rendszere, melyet a kutatók a gyerekek temperamentumának osztályozására dolgoztak ki több mint száz csöppség rendkívül alapos és hosszú éveken át tartó megfigyelése alapján mintegy fél évszázaddal ezelőtt. A kutatók a munkát már a picik 2-3 hónapos korában elkezdték, a viselkedési stílus különbségei ugyanis már a bölcsőben megmutatkoznak, és ami meghökkentő, meglehetősen változatlanok maradnak egy életen át. Thomas és Chess végül három temperamentum-típust azonosított. A könnyű temperamentumú gyerekek élettani működései (például az alvás és az evés) szabályos ritmust követnek, a kicsik érdeklődéssel, nyíltan fogadják a környezetükben megjelenő új dolgokat, jól alkalmazkodnak a változásokhoz, hangulatuk általában pozitív. A nehéz temperamentumú gyerek ennek épp az ellenkezője: biológiai funkciói rendszertelenek, az új ingereket elkerüli, nehezen alkalmazkodik a változásokhoz, és hangulata sokszor feszült, borús. A harmadik típusba a lassan felmelegedő temperamentumú gyerekek tartoznak, akik valahol a két másik típus között helyezkednek el: a testi működések mérsékelt szabályossága, az újdonságokra adott enyhe negatív reakció és a lassú alkalmazkodás jellemzi őket.

Mindennek a felismerése azért lényeges, mert sok szülő kétségbeesik, amikor egy vagy több könnyű temperamentumú gyermek után nehéz temperamentumú gyermeke születik. A szülők nem értik, mi történt, miért viselkedik egyik gyermekük egészen másképpen, mint a többi; gyakran önmagukat hibáztatják, úgy gondolják, biztosan elrontottak valamit. Ilyen helyzetben a gyerekek temperamentumának tesztekkel való felmérése tisztázhatja a helyzetet és megnyugtathatja a szülőket, hogy csupán természetes változatosságról van szó. Természetesen a gyerekek temperamentumát megváltoztatni nemigen lehet, mivel ez veleszületett sajátosság, ám a temperamentum-típus ismeretében a szülőknek gyermekükhöz való viszonyulása optimalizálható. Ismert például, hogy azok a csecsemők, akik a környezetükben észlelt változásra izgatottan reagálnak, kezüket-lábukat hevesen mozgatni kezdik és sírva fakadnak, későbbi életkorukban nagy valószínűséggel gátlásosan, bizonytalanul viszonyulnak majd az új élményekhez. Egy kutatás azonban bebizonyította, hogy ez nem szükségszerűen alakul így: amennyiben az anyák az első életévben nem túlságosan megengedők, és világosan meghatározzák, mit szabad és mit nem – például nem szabad kitépni a növényeket a cserépből és nem szabad szétszórni a macska táljából az eledelt –, akkor még a korábban az újdonságra heves negatív reakciót produkáló csecsemők is kisebb valószínűséggel válnak szorongó és gátlásos kisgyerekké.

A temperamentum tehát – definiáljuk és osztályozzuk bármiként – génjeink által nagyrészt meghatározott, állandó jellegzetességünk, ám mégsem tart rabságban bennünket! Egyéniségünket ugyanis a temperamentum mellett még számos más tényező formálja, melyeket céltudatosan akár mi magunk is formálhatunk.

(Illusztráció: J.K.Lavater, 1792. Forrás: Wikipedia)

A cikk megjelent a Mindennapi Pszichológia 2010. 1. számában

Ez is érdekelhet

A szenvedélyes szerelem és a házasság, úgy látszik, lassan és egyszerre tűnik el a modern társadalom horizontjáról.

Ám úgy tűnik, mégsem tanulunk – a gyakorlatban csak ismételgetjük ugyanazokat a lépéssorokat a magunk magánéleti vagy

A Momentán Társulat áprilisi Fröccs előadása F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus kommentárjaival az érzelmi zsarolást járta körbe, a szeretetéhség kapcsán kialakuló manipulatív...

Az online randioldalakon mozgó felhasználók közül azok, akiknek sokan írnak, gyakran elégedetlenek a felhozatallal és gyakrabban váltanak partnert az ismerkedési folyamat során...

A kép azonban bonyolult, ugyanis képesek vagyunk akár legjobb meggyőződéseink ellenére cselekedni és beszélni.

Melyik a hasznosabb: ha egy kollega mindenhez ért egy kicsit, vagy van egy szűk terület, amihez nagyon, de a munkafolyamat többi részéhez hozzászólni sem tud?