Jelenlegi hely

Bedarált személyiségek?

Avagy az X-Faktor meg a politika
Az egésznek a lényege mégiscsak az, hogy szeretetet kapjon

Egy kedves ismerősöm azt kérdezte tőlem, mit szólok ahhoz az átváltozáshoz, amelyen az X-Faktor szereplői mennek keresztül. A selejtezőkben még természetesen viselkedő, amatőr embereket ismerünk meg, de azután azokat, akiket kiválasztanak az élő show-ban való szereplésre, a profi tévés csapat kezelésbe veszi és átformálja. Mintha csak átment volna rajtuk a nagy média-úthenger, mondja az ismerősöm, rájuk sem lehet ismerni. Úgy tűnik, olyan vonásokat aggatnak rájuk, amelyek idegenek tőlük. Mi lesz a valódi személyiségükkel? Összetörik, elvész? 

Pszichológusként úgy gondolom, hogy ez az – egyébként nagyon rokonszenves – aggódás alaptalan. Pontosabban: ha a celebek személyiségéről van szó, akkor sok esetben nagyon is van ok aggodalomra, de nem amiatt, amit a közvélemény feltételez: nem az a veszély, hogy a média megerőszakolja az ártatlan, természetes személyiséget és belegyötri az előregyártott, bevált sablonokba, hogy eladhatóvá tegye őket.

Az emberek általában úgy gondolják, hogy valaki azért szeretne énekes – vagy színész vagy valóságshow-szereplő – lenni, mert felfedezett magában egy olyan értéket, amit szeretne megmutatni a világnak, hogy ezzel örömet szerezzen másoknak. Persze, hogy mindenki ezt gondolja, hiszen maguk az előadók ezt mondják. Ez a „hivatalos változat”. A lélektani valóság azonban más. Az, hogy a celebek általában nem tárják fel valódi motivációjukat, nem jelenti azt, hogy szándékosan valótlant állítanak – lehet, hogy ők maguk is elhiszik a közismert, szalonképes magyarázatot.

Ha a szereplés igazi indítékait szeretnénk megérteni, érdemes odafigyelnünk némely előadóművész furcsának tűnő, ám valójában megkapóan őszinte, elejtett szavaira. Szirtes Edina Mókus, a tehetséges és sokoldalú zenész egy rádióinterjúban azt mondta, hogy ő tulajdonképpen azért zenél, mert máskülönben nem tapsolnák meg. Igen, hogyne, a zene is nagyon fontos, de az egésznek a lényege mégiscsak az, hogy szeretetet kapjon. Egy nagy prózai színészünk több kiváló kollégájával együtt fellépett egy műsorban, ahol dalokat adtak elő. Ez nagyszerű – nyilatkozta utólag –, három percig énekelek, és a közönség ünnepel. Hát hol van a világon olyan színdarab, amelyikben három percenként megtapsolják az embert?!

Ezekben az ironikusnak tűnő megjegyzésekben sokkal több igazság rejlik, mint azt feltételeznénk. A szereplési vágy egyik legfőbb forrása ugyanis az a személyiségvonás, amelyet a lélektan nárcizmusnak nevez.

Szögezzük le gyorsan, mielőtt bárki bármit félreértene, hogy a nárcizmus nem rendellenesség, hanem olyan természetes személyiségvonás, mely minden egészséges emberben megtalálható. Az egészséges nárcizmus önmagunk szeretetét jelenti, az önbizalmat, képességünket az önbecsülésre, igényünket a sikerélmény és az elismerés iránt. Az egészséges nárcizmus szintje nem mindenkiben egyforma, de lelki zavarról csak akkor beszélhetünk, ha ez a vonás annyira erős, hogy elhatalmasodik és uralni kezdi a személyiséget. A nárcisztikus személyiségzavarban szenvedőkre többek között az jellemző, hogy saját tehetségüket, fontosságukat irreálisan eltúlozzák, gyakran fantáziálnak határtalan sikerről, hatalomról, meg vannak győződve róla, hogy ők egészen különleges lények és mindenkitől feltétlen hódolatot, csodálatot várnak el.

A nárcisztikus személyiségzavar kialakulására nincsen mindenki által elfogadott tudományos magyarázat, de nagyon valószínű, hogy a baj oka korai életszakaszban, valahol a csecsemőkor és a kisgyermekkor határán keresendő. A gyerek ez idő tájt fedezi fel, hogy ő maga egy önálló, másoktól különböző, szuverén lény, és ilyenkor sok-sok pozitív visszajelzésre van szüksége. A szülők akkor cselekszenek helyesen, ha megadják gyermeküknek a „csodálatot”, de közben finoman jelzik is, hol vannak a határok. Ebben az esetben a gyereknek reális képe alakul ki önmaga értékeiről, lehetőségeiről, és szépen túljut személyiségfejlődése nárcisztikus szakaszán. Ha azonban a szülők kiszámíthatatlanul, következetlenül adnak pozitív visszajelzést gyermeküknek, vagy netán határozottan elutasítják a csecsemő csodálat iránti igényét, akkor a gyerek nem tud túllépni ezen a fejlődési szakaszon, nem képes reális önértékelést kialakítani, és mintegy megrekedve a nárcizmus fázisában egész életében követelni fogja magának a csodálatot, amit a megfelelő időben nem kapott meg.

Csak nagyon kevés emberben éri el a nárcizmus azt a fokot, hogy már lelki zavarnak kell tekinteni, de azért az egészséges nárcizmus szintjében megmutatkozó egyéni különbségek is észrevehetően befolyásolják a viselkedést. Ezt támasztja alá az a néhány évvel ezelőtt végzett vizsgálat is, amelynek során két amerikai pszichológus, S. Mark Young és Drew Pinsky 200 celebbel töltetett ki egy, a nárcizmus szintjét mérő személyiségtesztet. A celebek átlag pontszáma 17,8 volt, ami jóval magasabb az össznépességre jellemző 15,3-es értéknél. Ez az eredmény összhangban van azzal a közismert tapasztalati ténnyel, hogy vannak olyan, egészséges személyiségű emberek, akikre az átlagosnál magasabb szintű nárcizmus jellemző, és ez arra készteti őket, hogy olyan pályát válasszanak, amelyen folyamatos, újból és újból megújuló elismerésben, csodálatban lehet részük.

Aligha tévedünk nagyot, ha kijelentjük, hogy a televíziós tehetségkutatókra jelentkezők nagy része közülük kerül ki. És pontosan ezért nem kell aggódni az X-Faktor szereplői miatt: ők csak sikert szeretnének elérni – valahogyan. Az elején amatőrnek tűnnek, és valóban azok is, mert még nem tudják pontosan, hogyan vívhatnának ki csodálatot. De amiképp egy színész személyisége nem vész el, ha felveszik egy társulatba és besorolják hősszerelmesnek, szubrettnek vagy táncoskomikusnak, éppen úgy egy énekes sem veszíti el önmagát, ha szakértő mentorai a hangszíne, testalkata, habitusa alapján kitalálják neki, hogy milyen dalokkal és imázzsal arathatná a legnagyobb sikert. Alighanem minden szereplő boldogan aláveti magát a stílusváltoztatásnak az igazi cél, a taps, a továbbjutás, az újabb szereplés érdekében.

Hogy ez mennyire így van, azt jól tükrözi a következő néhány sor, melyet a Galla Miklóssal készült, a www.quart.hu internetes oldalon megjelent interjúból idézünk:

„A Digitális majális után döntöttél úgy, hogy abbahagyod a zenélést, és inkább humoristaként folytatod?

Igen, '85 elején jelent meg a lemez, és volt összesen három koncertünk, úgyhogy már látszott, hogy ez nem fog nagyon befutni. Letettem a zenélésről, '86 májusában pedig indult a L'art pour L'art Társulat, ahol elég hamar kiderült, hogy a közönség engem nem zenészként szeretne látni, hanem humoristaként, komikusként. Ebben rögtön nagyobb sikerem lett, és ezért úgy éreztem, hogy nem kell többé erőltetni a zenélést.”

Tiszteletre méltóan őszinte, becsületes szavak, melyek rávilágítanak a lényegre: egy zenésznek még az sem feltétlenül fontos, hogy zenéljen; ha humoristaként nagyobb sikerre számíthat, ám legyen, irány az új pálya! A jelenség, ha nem is mindig ilyen végérvényes hatállyal, de gyakran ismétlődik, és már valóságos ipar épült rá: a szereplés lehetőségével a celebeket könnyűszerrel rá lehet venni, hogy nyilvánosan főzzenek, őserdei túlélőtáborban vegyenek részt vagy akár bokszoljanak egymással. Az előadóművészeknek ezek a kalandozásai esetlegesnek tűnhetnek – ám valójában nem azok. A sokféle, és látszólag össze nem illő szerep közötti pendlizés mögött egy állandó, és nagyon következetesen érvényesülő személyiségvonás áll: a magas fokú egészséges nárcizmusból adódó „sikerfüggőség”.

Az igazából senkit nem zavar, hogy – mondjuk – a Nagy Feró vezette Beatrice együttes az egyik évben még flitteres ruhás diszkózenekarként ugrált, a következőben pedig már kőkemény rockbandaként tépte a húrokat. Miért is ne? Végtére is csak nekünk akarnak tetszeni, próbálgassák nyugodtan az elvileg egymással ellentétes stílusokat. Az azonban már sokkal kellemetlenebb, ha egy efféle váltást nem egy énekes vagy egy együttes, hanem egy politikus vagy akár egy egész politikai párt hajt végre. Ne feledjük, korántsem csak az előadóművészi, hanem többek között a politikai pálya is vonzza a nárcistákat. A nagy ideológiai pálfordulások hivatalos magyarázata mindig úgy hangzik, hogy az illető politikus rájött, hogyan tudna leginkább hasznára lenni a társadalomnak… Vannak, akik elhiszik, hogy a hajmeresztő politikai irányváltások valamiféle személyiségfejlődés, érés, megvilágosodás következményei – és ne legyünk rosszhiszeműek, néha bizonyára valóban ez a helyzet. Akik nem hiszik el a „szalonképes” indoklást, többnyire arra gondolnak, hogy a politikus a pénzhez jutás reményében araszolt át a nagyobb érvényesülési lehetőséggel kecsegtető oldalra. Ám sokszor nem erről van szó, ezeket az embereket gyakran a pénznél is fontosabb dolog, a mások fölött állás érzése és a bezsebelhető csodálat vonzza. Épp, mint az X-Faktorban. A nagy különbség az, hogy ha elegünk lett az X-Faktorból, akkor egyszerűen nem nézzük tovább, de élő történelmünkön sajnos nem tudunk egy gombnyomással állomást váltani…

Ez is érdekelhet

Lovaink nemcsak folyamatosan tükrözik és formálják belső pszichofiziológiai állapotunkat, de megmutatják azt is, hogy milyen társaik vagyunk.

Miért olyan égetően fontos tudnom, hogy vajon szerethető, elfogadható és elismerésre méltó vagyok-e?

Minden ember olyan biztonságos kötődésre vágyik, melyben átélheti a bizalmat, a nyugalmat, azt, hogy a másik nem fogja bántani.

A céltalanság olyan, mint egy feneketlen katlan - reményvesztettnek, elhagyatottnak érezzük magunkat.

Jótett helyébe jót várj – sokak szerint ez csak a mesében érvényes.

Hogyan kerüljük el az önzést, a gyávaságot és a felelősség elhárítását? Hogyan legyünk jó emberek?