Jelenlegi hely

A magány paradoxona

Minél inkább kerüljük, annál biztosabban benne maradunk
Egyre égetőbb feszültséggel keressük az ideális társat – majd egyre nagyobb elkeseredéssel kezdünk kételkedni a létezésében.

Mi van, ha egy nő mindent megtesz azért, hogy párt találjon, de mégsem jár sikerrel? Lehetséges, hogy a túlzott igyekezetért magánnyal fizetünk? 

Miért vágyunk mindenáron társra?

Az egyedüllét – a nők esetében – még a 21. században is csak átmenetileg elfogadható állapotnak számít. Bár az értékrendek finomodtak, a női szereppel kapcsolatos alapvető elvárások változatlanok: férjhez kell menni, gyereket kell szülni… A „kellek” fogságában egyre égetőbb feszültséggel keressük az ideális társat – majd egyre nagyobb elkeseredéssel  kezdünk kételkedni a létezésében.

Arany középút?

Persze érkeznek a jó tanácsok önmegvalósításról, különleges hobbik kereséséről, önismeretünk fejlesztéséről… mondván, ezeken keresztül vezet az út az ideális társ megtalálásáig – ám mindez egy csapdát is rejt. Valóban hasznos önmagunk alaposabb megismerése, de létezik az a határ, amikor az igyekezet már többet vesz el, mint amennyit ad.  Valahányszor környezetünk burkoltan vagy leplezetlenül nekünk szegezi, hogy társat kell találnunk, a „kivitelezéssel” kapcsolatos türelmetlenségünk egyre fokozódik. Mivel a nők biológiai órája gyorsan ketyeg, minden egyes születésnap növeli a tétet, melyet buzgó igyekezettel próbálnak ellensúlyozni. A törekvés azonban feszültséget kelt, s ennek „segítségével” megalapozzuk a magányt, amitől mindvégig rettegtünk.

Az idő, mint rossz tanácsadó

Ahhoz, hogy a magány tartóssá váljon, hozzájárulnak a szűkösség pszichológiájának alaptételei is – vélik Sendhil Mullainathan és Eldar Shafir kutatók.  Amikor rövid idő alatt kell fontos feladatot teljesíteni, belső fókuszunk leszűkül, kizárólag a problémára koncentrálunk. Úgynevezett csőlátás alakul ki, s lehetséges ugyan, hogy gyorsan találunk egy megoldást, ám ez csak rövid távon lehet működőképes:  az elkapkodott, gyors megoldások csak látszólagos eredményeket hoznak.  Például egy határidős munka során szembesülünk azzal, hogy csupán néhány óra áll rendelkezésünkre, ezért minden figyelmünket a témára szűkítjük, s a lehető legnagyobb mértékben kizárjuk a külvilágot.  Ez a módszer átmenetileg jó lehet. A munka ugyan időben elkészül – csakhogy utólag elemezve hiányosságokat és pontatlanságokat lehet felfedezni – ami persze érthető, hisz nem állt elegendő idő a gondos mérlegelésre. Mi lesz a végeredmény? Megbízónk csalódottan konstatálja az „eredményeket”, a hibák orvoslása rengeteg pluszmunkát ad – és talán elesünk egy előléptetés lehetőségétől.

Hasonló a helyzet a pártalálás kapcsán is.  Amiből kevesebbet birtoklunk – például egy reménybeli társ figyelmét –, arra nagyobb fókuszt helyezünk, hiszen egy magányos ember a rá irányuló figyelemből szenvedi a legnagyobb hiányt. Ezért aztán, amikor hosszabb egyedüllét után lehetőség adódik egy randevúra, erős feszültséget kelt bennünk a tét nagysága – a kilátásban lévő kapcsolat és az idő szűke.  Ilyenkor általában ott hibázunk, hogy kevésbé mérlegeljük döntésünket – nem gondolva át a másik fél tulajdonságait, az azonnali, remélt boldogság után nyúlunk. Esetleg rosszul választunk, s ez alapjaiban ingatja meg a kapcsolat sikerességét. De az is lehet, hogy el sem jutunk idáig… A megfelelési vágyból adódó görcsösség figyelmetlenné tesz: miközben mindenáron el akarjuk fogadtatni magunkat, görcsösen arra koncentrálunk, vajon jók-e a reakcióink? Elég viccesek, frappánsak-e a válaszaink? S eközben épp a fontos részletek vesznek el. Vagyis minél jobban koncentrálunk arra, nehogy elrontsunk valamit, annál többet hibázunk, a nagy igyekezet pedig a visszájára sül el – a másik fél megriadva mindettől, inkább elmenekül.

A magány paradoxona

Bár nem akarunk magányosak lenni, s mindent elkövetünk ez ellen, sokszor mégsem változik a helyzet. Mi történik? Mint láttuk, a szűkösség pszichológiája arra tanít, hogy egy hiány fennállása megtöbbszörözi a köré épülő feszültség jelentőségét, az ebből fakadó kapkodás pedig pontatlanságot eredményez. Képtelenné válunk a kompromisszumok alapos mérlegelésére, a gyors megoldásból fakadó előnyök és hátrányok feltérképezésére. Az igyekezet mérsékléséből származó előnyök látszólag eltörpülnek a mielőbbi beteljesülés reménye mellett. Nem is vesszük észre, mennyi kárt okozunk magunknak a kapkodással – például kevesebb, számunkra zavaró tulajdonságát vesszük észre leendő partnerünknek. Néhány évvel korábban, amikor még „volt idő a válogatásra”, ezek a vonások szembetűnőbbek lettek volna, most azonban a nagy igyekezetben elmosódnak, sokkal kevésbé tűnnek jelentősnek.  Amikor ugyanis egy hosszú ideje magányos nő randevúzni kezd, az igényszintje folyamatos átalakuláson megy keresztül. Részben próbálja meggyőzni magát, hogy eltekintsen bizonyos igényeitől. Másrészt gátlás alá kerülnek fontos tényezők – például ha nagyon szeretnénk megfelelni valakinek, inkább csak a jó tulajdonságaira koncentrálunk, nem figyelünk a negatívumokra.  Amikor egy kiemelten fontos cél lebeg a szemünk előtt, sokkal nehezebb bármilyen más, bár ugyancsak fontos dologra összpontosítani. Ha elindul egy kapcsolat, idővel persze kirajzolódnak az ellentétek is, ami már a kezdet kezdetén összekülönbözéshez és csalódottsághoz vezethet. Ez részben elveszi a kedvet az újabb ismeretségek kötésétől, részben ahhoz a téves általánosításhoz vezet, hogy a párkeresésben minden igyekezetünk kevésnek bizonyul.

A párkapcsolatban élők magánya

De ne csak a párkeresőkről beszéljünk. Azok sincsenek könnyű helyzetben, akik meglévő kapcsolatukat próbálják megtartani. Ennek érdekében ugyanis sokan engednek belső értékeikből, elvárásaikat a másik fél igényeihez csiszolják, s közben elveszítik önmagukat. Egyfajta függés alakul ki: fő céllá a magány elkerülése válik.  Ezzel azonban elvész az egyén egyedisége, s nehezebbé válik a valódi kapcsolódás fenntartása. Ebben a megrekedt helyzetben Harriet Lerner pszichológus szerint vagy épp csak reagálunk a másikra, figyelem és gondolkodás helyett, vagy túlzott mértékben koncentrálunk rá (anélkül, hogy közben önmagunkra összpontosítanánk). Ebben a helyzetben hamar elszigeteltté válunk, s képtelenné arra, hogy egy problémára több oldalról is tudjuk figyelni. Bár rövid távon enyhülhet a szorongás, hosszú távon mindez az intimitás rovására megy.

Mi segíthet?

A sürgető türelmetlenség enyhítése, valamint a külvilág véleményének és kritikáinak józan kezelése és mérlegelése mindenképp javunkra válik. Ezen felül jó, ha tisztában vagyunk sebezhető pontjainkkal is – erősségeink és jó képességeink elismerése mellett. A szorongás kezelésének módozatai egyénfüggőek, részben a családi mintákból erednek. Érdemes feltérképeznünk, hogy mi milyen módszereket használunk, illetve mit hozunk saját családunkból: túlteljesítés, alulteljesítés, érzelmi eltávolodás… és még sorolhatnánk.  Önmagunk megerősítésére, meggyőződéseink, értékeink világos megfogalmazására – és persze az ezzel harmonizáló viselkedésre –, a helyzet nehézségeivel és a lehetséges negatív kilátásokkal való szembenézésre mindenképpen szükség van.  Fogalmazzuk meg magunkban, mi az, amiben a másiktól különbözünk – s ezt engedjük meg (leendő) partnerünknek is.   És ami még nagyon fontos: hagyjunk időt a gondolkodásra – még akkor is, ha látszólag nincs már erre lehetőség. A kapkodással csak a hibákat szaporítjuk. Figyeljük meg jól a velünk szemben ülőt, már az ismerkedés elején. Egy egyszeri jó döntés hosszú távon kifizetődő lesz...

A cikk megjelent a Mindennapi Pszichológia 2016. 3. számában

Ez is érdekelhet

A legritkább esetben fordul elő, hogy azt mondjuk: MOST boldog vagyok.

Szomorúan néz rád, talán már a könnyek is megjelennek a szeme sarkában. Őszintén kiönti neked a lelkét, nem szépít semmit, ott áll előtted a csupasz érzéseivel, gyötrelmeivel...

Az ajakméretet 50 százalékkal szükséges növelni ahhoz, hogy – legalábbis saját szemünkben – az ideális méretet elérjük.

A legtöbb ember képtelen arra, hogy helyesen felmérje, kik az igazi vetélytársak, kik azok, akik kitúrhatják őket a helyükről.

Az emberek szeretik a saját szelfijüket, de már kevésbé lelkesek, ha mások önarcképeit kell nézegetniük...

Többnyire azt hisszük, hogy el kell gondolnunk az elérendő célt, majd végre kell hajtanunk a döntést egyszer s minde