Jelenlegi hely

A fertőző cinizmus

Amiről azt hiszi, hogy az ő gondolata, az valójában mindenkinek a gondolata

Olyan társadalomban élünk, amelyben a cinikus beszédmód, a cinikus cselekvés és a cinikus gondolkodás nem pusztán elfogadott, hanem egyenesen „racionális” viselkedésnek tűnik. 

Szerző: 

Aki a társadalom többsége vagy a hagyomány által elfogadott értékeket kigúnyolja, lebecsüli vagy kiábrándultan tagadja, az önmagát gyakran és a legkomolyabban úgy látja, hogy az egyetlen helyes életmódot folytatja. Hiszen miért is lennénk nagylelkűek, segítőkészek, önfeláldozók és törvénytisztelők egy olyan társadalomban, ahol mindenki más önző? Ez a cinizmus legfőbb logikai érve. És ez az érv hatékonyan fertőzi a gondolkodásunkat...

Kulturális értelemben divat lett cinikusnak lenni. Kiábrándult korszakban élünk, túl a modernitás nagy világmegváltó eszméin (társadalmi egyenlőség, forradalom, jobb világ, szabadság), túl a nagy társadalmi átalakulásokon (háborúk, szocializmus, hippi életforma). Úgy tűnik, semmi más nem maradt, csak a fogyasztás és a szórakozás. Magyarországon az elmúlt két évtized vadkapitalista átalakulásával különösen felerősödött ez a fajta cinikus gondolkodás. A kapitalizmus egész működésmódja a fogyasztáson, a szerzésen és a versengésen keresztül azt erősíti, hogy önzőnek kell lenni, ez az egyetlen racionális viselkedésmód, hiszen – és itt lép életbe a cinikus logika – mindenki más is önző. Aki pedig nem önző, az naiv széplélek és úgysem viszi semmire az életben. A cinizmus kemény, kiábrándult és gyakran keserű álláspont...

A politikát például már rég megfertőzte a cinizmus, de nem a nyílt, hanem a rejtőzködő változata. A modern politika középpontjában már nem az eszmék, az igazság, az emancipáció, a jobb társadalom gondolata, hanem a szavazatmaximalizálás vágya és szükséglete áll. A politika ezért nem a racionális döntések, hanem a kommunikáció szintjén dől el – ez pedig magát a politikát teszi alapvetően cinikus működésmóddá. Cinizmuson most nem azt az egyszerű esetet értem, amikor egy politikus nyilvánvalóan és cinikus módon hazudik, mert tudja, hogy az igazság úgysem derül ki. Ez persze felháborító és gyakran arcpirító, de ez csak a cinizmus felszíne. Mélyebb értelemben a politikai működésmód egésze cinizmussal van fertőzve, mert a politikai pártok – minden esetleges jószándékuk ellenére – rákényszerülnek arra, hogy gondolataikat rendkívül leegyszerűsített és popularizált formában közöljék azokon a kommunikációs csatornákon, amelyeken keresztül elérhetik a választókat, és amelyek bonyolultabb érvelést már nem tudnak kommunikálni. Szinte már ott tartunk, hogy minél nagyobb értékre vagy eszmére hivatkozik egy politikus, annál gyanúsabb, hogy éppen mást mond, mint amit értelmes ember valóban és komolyan gondolhat az adott kérdésről.

A cinizmus tehát nagyon széles spektrumon érvényesül. Egyéni életfelfogásként van egy nyers, sőt egyenes buta változata, ami a magyarországi vadkapitalista átalakulás következtében nagyon elterjedtté vált: egyetlen érték van, az egyéni érvényesülés, erőszakosnak és kíméletlennek kell lenni, különben „lenyomnak”. Ebben a formájában ez a mohó, önző szerzésvágy ideológiája. Van egy magasabb vagy szellemibb cinizmus, ami valójában nem más, mint keserű nihilizmus: nincs értelme semminek, de élnünk kell ebben a világban is, ezért legalább keressünk sok pénzt, mert talán annak van értelme. A modern társadalmat jellemző individualizmus, versengés és az ebből fakadó gyanakvás szükségképpen kitermeli a cinikus gondolkodást: ezért nehéz érvényesülnie a közösségi szellemnek, a lemondásnak, a hosszú távú, felelős politikai gondolkodásnak, vagy egyszerűen a nagylelkű segítőkészségnek.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 5. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2017 június-júliusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2017. június–július

  • A kudarchoz vezető legbiztosabb út

    „Az okos ember saját hibáiból tanul, a bölcs másokéból”, „Az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján, a hülye pedig semmiből sem” – sokan nőttünk fel ilyen szólás-mondások között. Ám úgy tűnik, mégsem tanulunk – a gyakorlatban csak ismételgetjük ugyanazokat a lépéssorokat a magunk magánéleti vagy munkahelyi mókuskerekében. Kívülről fújjuk, mi fog történni, mégsem lépünk ki a komfortzónánkból, rójuk a megszokott köröket. Vajon véget lehet vetni ennek az ördögi spirálnak?

  • Zene, a titkos manipulátor

    Amikor egy jó zenét hallunk, ösztönösen elkezdünk dobolni a lábunkkal, megváltoztatjuk járásunk ritmusát, élénkebbek vagy éppen nyugodtabbak leszünk. Egész testünk – sőt számos kutatási eredmény szerint légzésünk és szívverésünk is – alkalmazkodik a zene lüktetéséhez. Mi történik ilyenkor velünk? Miért érezzük azt, hogy szinte együtt rezgünk a zenével?

  • Test és lélek – elválaszt vagy összeköt? Temperamentumunk és érzelmi reakcióink

    A modern orvostudomány elmúlt kétszáz évében teret nyert s felerősödött az a felfogás, hogy szervezetünk működését úgy kell elképzelnünk, mint egy gépet, melynek alkatrészei meghibásodhatnak és javíthatók. Ez a szemléletmód olyannyira átformálta a betegségről alkotott képünket, hogy a mindennapi, könnyen hozzáférhető egészségügyi rendszerből teljesen eltűnt a lélek (ill. a személyiség) bevonása a terápiába. Ha valaki „pszichoszomatikus” betegségben szenved, az egyfajta „bélyeget” kap, ami azt is jelentheti, hogy a betegsége nehezen, vagy egyáltalán nem gyógyítható.

  • Kollektív, önkéntes agymosás? Az álhírek szociálpszichológiája

    2016 júniusában az egyik tudományos lap megosztott egy cikket, az alábbi, sokkoló címmel: „Egy tanulmány szerint a Facebook-felhasználók 70 százaléka a tudományos sztoriknak csak a címét olvassa, mielőtt megosztja és kommenteli”. A cikk hatalmas sikert aratott – több mint 58 ezren osztották meg a Facebookon. Annak ellenére is, hogy a cím és a bevezető alatt csak “lorem ipsum” latin töltelékszöveget tartalmazott. És bár jó eséllyel voltak néhány ezren, akik viccből osztották meg, mert értették a tréfát – a többség vélhetően csak azért, mert érdekesnek tartotta a címet. Ahogyan azt a legtöbben tesszük a cikkekkel a social media csatornákon...

  • Az idő reszketése a művészetben

    A művészetpszichológia egyik fontos kérdése, hogy a mű mennyire fejezi ki alkotója aktuális lelki állapotát, mennyire hordozza a művész személyiségjegyeit, életének eseményeit. Az életmű egészét tekintve az a kérdés is felmerül, hogy egyes művek miért „önkifejezőbbek” másoknál, milyen tényezők befolyásolják az alkotó szokásostól eltérő személyes művészi megnyilatkozásait.

ÉS MÉG: Három zsemlye – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Mit árul el a hangunk?Akik a hangjukkal játszanak„Nem bírom elviselni, ahogy rágsz!” – a mizofónia • Az Apokalipszis négy lovasa a párkapcsolatokbanNézd, mit mutatok! Így tanul a kisbabaAz önbecsapásról és az üres beszédről„Mi mindent kell tudni?”„Elöl mosolyogsz, hátul izzadsz”Camino – Út az ismeretlenbeA férfi-nő kapcsolat drámái - A Pillangókisasszony történetének története • Aki időt nyer, életet nyerAz emlékezet fejlesztése • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

A Momentán Társulat áprilisi Fröccs előadása F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus kommentárjaival az érzelmi zsarolást járta körbe, a szeretetéhség kapcsán kialakuló manipulatív...

Az online randioldalakon mozgó felhasználók közül azok, akiknek sokan írnak, gyakran elégedetlenek a felhozatallal és gyakrabban váltanak partnert az ismerkedési folyamat során...

A kép azonban bonyolult, ugyanis képesek vagyunk akár legjobb meggyőződéseink ellenére cselekedni és beszélni.

Melyik a hasznosabb: ha egy kollega mindenhez ért egy kicsit, vagy van egy szűk terület, amihez nagyon, de a munkafolyamat többi részéhez hozzászólni sem tud?

Fokozatosan javul a tartás, nő az önbizalom, ébred a nőiesség. Elkezdenek jönni a visszajelzések, egyre többen veszik észre a változást, a kecsesebb, kifinomult mozdulatokat...

A legritkább esetben fordul elő, hogy azt mondjuk: MOST boldog vagyok.