Jelenlegi hely

A megértés útján

A mentalizáció fejlesztése
Bizonyos állapotainkban ugyanazokat az embereket másként fogjuk érzékelni

Mentalizálni annyi, mint önmagunkat kívülről – mások szemével –, a másikat pedig belülről látni. A mentalizáció viszonylag új kifejezés  a pszichológiában – ám csak a szó új, maga a jelenség ősrégi: röviden az elme működésének megértését jelenti… 

Szerző: 

Mindenkinek ismerős az az állapot, amikor egyszer csak megállunk, és megkérdezzük magunktól: Mi a bajom valójában? Mit érzek pontosan? Ezt most miért csináltam? Miért vagyok tulajdonképpen ideges? Mit is szeretnék? El kell ezen gondolkodni, nem mindig jön spontán a válasz. Vagy ha a kapcsolatunkról gondolkodunk: Mit rontottunk el? Mi történt velünk?  

Ugyanez igaz másokkal kapcsolatban is. Ki ne ismerné az érzést – ha máshonnan nem, gyerekkorából biztosan – amikor értetlenül állunk a másik viselkedése, reakciója előtt, és elgondolkodunk, vajon mi lehet valójában a baja? Vagy mit szeretne igazából?

Mentalizációs „hibák”

Az alábbiakhoz hasonló problémákkal gyakran találkozunk.

  • Előfordul, hogy valaki egyszerűen visszautasítja a másikról való gondolkodást. Nem akar erre energiát pazarolni, mondván, ő miért figyeljen másokra, ha rá sem figyel senki…
  • Az sem ritka, hogy valaki annyira szenzitív, hogy szinte betegesen túlteng a képzelete a másikat illetően. Ez a működés rengeteg szenvedést okozhat. Ilyen esetben az a feladat, hogy a páciens felismerje: mindezek a gondolatok alapvetően az ő gondolatai – nem biztos, hogy a másik ugyanígy gondolkodik…
  • A mentalizációt úgy is túlzásba lehet vinni, ha a másik mentális állapotára túl érzékenyen figyelünk. Ez a fajta működés általában a bizonytalanul kötődő gyermekeknél alakul ki, ahol sosem lehet tudni, mi zajlik a szülőben, minden rezdülésére figyelni kell. Ez a túlzott figyelem aztán később minden kapcsolatban megjelenik, megterhelve ezzel a másikat...

Különböző helyzetek többféle nézőpontból…

Megtanulható az is, hogy felismerjük önmagunkban, hogyan szabja meg saját mentális állapotunk azt, miként érzékeljük a többi embert. Ehhez először a saját érzéseinket, vágyainkat kell tudatosítani, mint például: fáradt vagyok, türelmetlen vagyok, csalódott vagyok, másra számítottam, egyedül akarok lenni, csendre vágyom, stb. Aztán tudnunk kell azt is, hogy bizonyos állapotainkban ugyanazokat az embereket másként fogjuk érzékelni. Bármilyen helyzetet lehet több perspektívából szemlélni, nem csupán  a sajátunkból. A mentalizáció – ebben az értelemben – egyfajta távolságtartást eredményez, mely segít abban, hogy különböző helyzeteket többféle nézőpontból érzékeljünk. Egy egyszerű példa: társaságban ráköszönünk valakire, ám ő nem köszön vissza.

„Először azt gondoltam, azért nem vesz észre, mert megsértődött rám a múltkor, aztán eszembe jutott, lehet, hogy nem lát jól – nincs rajta a szemüvege –, végül megállapítottam, annyira elmélyült egy beszélgetésben, hogy nemcsak engem, senkit sem vesz észre a környezetében.”

A mentalizációs készség – bár van hasonlóság, – nem azonos az empátiával. Az ugyanis mindig mások érzelmi állapotára vonatkozik, önmagunkra nem…

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 4. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2017 február–márciusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2017. február

  • Ki vagy az álarc mögött? A hamis szelf

    A hamis szelf nem valódi arcunk, sokkal inkább egy álarc vagy pajzs, mely az egyén valós énjét védi. Eközben az álarc mögött lévő személy érzi, hogy érzéseiben, életvezetésében, annak eldöntésében, ki is ő valójában, nem tud valódi lenni… A hamis szelf, mint „védőálarc” elengedése sokszor nagyon nehéz feladat. Hosszú folyamat, melyben az első és alapvető lépés annak kialakítása, hogy az egyén legalább egy fontos kapcsolatában szeretve és érzelmi biztonságban érezhesse magát. Szükséges az is, hogy nyitott legyen saját belső élményei, érzései megfigyelésére, beazonosítására, azaz egyfajta befelé figyelésre, ami sokak számára nem könnyű feladat

  • Önbizalmunk (ál)arcai

    Akinek van önbizalma, annak nincsenek álarcai, csak arcai. Ezekből persze lehet több, elvégre nem vagyunk ugyanolyanok minden egyes helyzetben, amivel az élet megkínál. Akinek azonban nincs önbizalma, tele van és lesz álarcokkal. Nem vállalja az arcát, különféle maszkok, jelmezek, álcák mögé rejtőzik, elkendőzve az igazságot: senki sem tudja, ki ő valójában – önmagát is beleértve. Szerepeket játszik, jobb esetben persze megkap az élettől egy főszerepet, rosszabb esetben azonban csak statiszta a saját mindennapjaiban.

  • A lázadás kora(i)

    „Amikor megéreztem az irodaház-szagot, és megpillantottam az öntudatosan járkáló, ambiciózus 30-as fiúkat és lányokat, konkrétan elkapott egy pánikroham. Úgy éreztem, belehalnék, ha nekem még egyszer egy ilyen helyen kellene dolgoznom. Elég volt.” Kisgyörgy Éva ül velem szemben. Ezen a néven talán nem sokan ismerik, de ha azt mondom: Travellina, máris ismerősebben cseng a név. Travellina az ország egyik legismertebb utazós bloggere, aki főállása szerint utazik, majd beszámol a tapasztalatairól. Éva, azaz Travellina 51 éves, és mindössze öt éve hivatásos blogger. Igen, jól számolják. 46 évesen kezdett új életet.

  • Lejtőn

    Nyilvánvalónak látom, hogy bennem van az, ami ennyire hullámzik, ami mindig visszatér, és szinte egész életemben lebénított, legalábbis, akadályozott gyakorlatilag mindenben – ha nem nyomtam el időlegesen valamivel. Ez a valami lehetett az életerő, az alkohol, a bulik, a lányok/nők – akikkel hiába volt annyi sikerem, valódi kielégülést, öt percnél hosszabb, félelem nélküli örömet, magabiztosságot, szeretetet soha nem éltem át velük. (Őrült szerelmet, önfeladó rajongást, igen.) És, lehetett még ez a valami a kudarc utáni újrakezdés lendülete is, egy-egy sikeres munka, lehetett a pénz, a ház építése, a gyerekeim születése, a velük töltött reményteli idők – de aztán mindig minden kipukkadt, és én zuhantam a mélybe, a sötétbe, a rémületbe.

  • Tömeglélektani folyamatok a virtuális közösségekben

    Az internetes közösségekhez hasonlatos egyéniségvesztést hagyományos, „offline” környezetben – vagyis a való életben – leggyakrabban ún. „nagycsoport-helyzetben”, egy tömeg tagjaként élhetünk meg. Ilyenkor a fentiekhez hasonlóan drámaian csökken az egyén észlelt egyéni felelőssége, mint ahogyan az az érzése is, hogy hatással tud lenni a körülötte zajló dolgokra. A kommunikáció általában szaggatottá válik, elenyészik az egymás szavaira adott visszacsatolás. Általában azok a csoporttagok vannak a leginkább kitéve a csoport irányából feléjük érkező támadásoknak, akik megpróbálják valamelyest fenntartani individualitásuknak legalább egy részét – vagyis valamelyest képviselni saját különbözőségüket, meggyőződéseiket.

ÉS MÉG: Bluggyk – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világaKüzdelem a hamis én ellenA felfújt önértékelés – Hamis és törékeny, de legalább pozitív • Elégedett vagy a párkapcsolatoddal? Az attól függ… • Közösségi média és valóság: filterek mögött •A dizájner drogok új világa„Akkor legalább a fájdalmat érzem…” – Önsértés kamaszkorban • A derékfájás mítoszrombolásaFelnőtt színezők tündöklése…A változatosság gyönyörködtet (?) – Tucatnyi költözés és munkahely vár ránk • Mi a közös Garfieldban, a „bogárhátúban” és a kisbabákban? • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Az ajakméretet 50 százalékkal szükséges növelni ahhoz, hogy – legalábbis saját szemünkben – az ideális méretet elérjük.

A legtöbb ember képtelen arra, hogy helyesen felmérje, kik az igazi vetélytársak, kik azok, akik kitúrhatják őket a helyükről.

Az emberek szeretik a saját szelfijüket, de már kevésbé lelkesek, ha mások önarcképeit kell nézegetniük...

Többnyire azt hisszük, hogy el kell gondolnunk az elérendő célt, majd végre kell hajtanunk a döntést egyszer s minde

Hogyan lehet boldogságban fenntartani egy kapcsolatot, mi segíti a problémákkal való megküzdést?

A kutatások szerint nemcsak hogy ilyen képet szeretnénk felépíteni magunkról, de ha egyszer sikerült, sok mindenre k