A gyermek érzelmi képességeinek megalapozása
„Mondd, hogy igazam van!”
„Az a szülő képes gyermekének a legnagyobb biztonságot nyújtani, aki maga is jól van” – hangzik a tömör megállapítás.
Az ám, de hogy is vagyok én saját magammal? Meg aztán mit adhatok át saját érzéseimből a neveléssel?
A szülők többsége a következőképpen vélekedik a fenti állításról: „Vannak jó pillantok az életemben, olyankor mosolygós vagyok, megértő és türelmes, át tudom élni, hogy szeretem a gyerekemet, el tudom hinni, hogy jól csinálom, de legtöbbször csak a fáradtságot érzem, meg a mindenhonnan támadó sürgetést és elégedetlenséget. A saját szülői mintáimról meg ne is beszéljünk! Nem tudom, hogy kéne kezelnem az ismétlődő hisztériákat, a vég nélküli duzzogásokat – amúgy pedig se türelmem, se időm mindehhez”.
Sokan úgy gondolnak a szülői szerepre, mint valami tökéletesen végrehajtandó Nagy Feladatra. Ettől persze elvész a kapcsolatból a játékosság, a rugalmasság, a kölcsönösség, vagyis pont azok a pozitív érzések, amelyek mindkét részről a biztonság élményét és az elfogadottság érzését adják. Pedig „nem kell nagy dolgokat csinálni, a kis dolgokat kell jól csinálni” – szól a régi bölcselet.
A „tizennégyperces” babák
A szülő és gyerek közötti érzelmi kapcsolatfelvétel már a gyermekvállalásra mondott IGEN-nel elkezdődik, és épül tovább a várandósság kilenc hónapjában.
Nemrég még úgy vélték, hogy az élet kezdetén a csecsemők passzív, differenciálatlan lények – mára már általánosan elfogadottá vált az a nézet, hogy a csecsemők „előhúrozott” képességekkel jönnek a világra – vagyis a születés pillanatától fogva jellemzi őket az érzelemkifejezésre, az érzelmi kommunikációra való felkészültség, sőt speciális elvárásokat támasztanak a szülő felé...
A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 4. számában olvasható