Jelenlegi hely

Brexit – a kiválás anatómiája

"az Unió meg akarja szüntetni a brit identitást, be akar olvasztani bennünket, de mi nem engedjük, megőrizzük az identitásunkat, hiszen egyedül is nagyok vagyunk és erősek"

2016. június 23-án a brit választók az Európai Unióból való kiválásra szavaztak. Az eredmény szoros volt ugyan, de egyértelmű: 52 százalék, 48-cal szemben

A Brexit hosszabb távú következményeit lehetetlen megjósolni. A népszavazáson mégis nagyon sokan érezték úgy, hogy állást tudnak foglalni a kérdésben anélkül, hogy akár hozzávetőleges képet tudtak volna alkotni arról, milyen várható hatással lesz a döntés Nagy-Britanniára, Európára – vagy akár a saját életükre. Ennek tükrében talán nem elhamarkodott feltételezés, hogy a társadalmi, politikai és gazdasági okok mellett lélektani tényezők is fontos szerepet játszottak a döntésben. 

Felszínes ígéretek – meglepő események

A népszavazást követő napokban zuhant a font árfolyama, lemondott David Cameron kormányfő, a skót miniszterelnök bejelentette, hogy megkezdődött az újabb skót függetlenségi népszavazás előkészítése – vagyis veszélybe került Nagy-Britannia egysége. Történt még néhány ezeknél is meglepőbb dolog: a kilépéspártiak rögtön a szavazás másnapján visszavonták egyik legfontosabb kampányígéretüket (hogy az EU-s befizetéseket teljes egészében szociális kiadásokra fordítják), általános meglepetésre nem fogadta el a miniszterelnöki jelölést Boris Johnson, a kilépés melletti kampány egyik élharcosa, és lemondott pártja elnöki posztjáról Nigel Farage, a kampány másik vezéralakja. Ezek az események arra engednek következtetni, hogy a szavazás főszereplői maguk sem számítottak arra, hogy valóban győznek a kilépéspártiak, illetve a Brexit mellett kardoskodók önmaguk számára is nyilvánvalóan teljesíthetetlen ígéreteket használtak fel a kampányban. Hogyan győzhettek mégis, milyen „gombokat nyomtak meg” a felszínes ígéretek a választók szívében? A választ érdemes megvizsgálni egyéni-, csoport- és társadalomlélektani szempontból egyaránt...

Egyéni frusztrációk, egzisztenciális félelmek

Bár az agressziónak nincs egyértelmű pszichológiai elmélete, az általában megfigyelhető, hogy többnyire valamely, az egyén számára fontos késztetés kielégülésének akadályoztatására, egyszóval valamilyen frusztrációra vagy fenyegetettségre adott válaszként jelenik meg. A kilépés melletti érvek jelentős része épp ilyesfajta egyéni frusztrációkat célzott: Az EU nem tudja elég hatékonyan kezelni a terrorizmust – tehát fenyegetve van az életünk és a testi épségünk. Az EU-n belüli szabad munkaerőáramlás miatt ideérkező külföldiek elveszik a munkát a britek elől –– tehát miattuk nincs vagy nem lesz munka és jövedelem, ami elemi egzisztenciális fenyegetés. A bevándorlók a segélyekért jönnek – vagyis elveszik a munkánk gyümölcsét, tehát kifosztanak. A bevándorlók miatt emelkednek a lakbérek – ezért nem tudunk olyan helyen, színvonalon élni, mint szeretnénk. Az EU-ba irányuló befizetések miatt nem jut elég pénz az egészségbiztosításra – vagyis az Unió közvetve ugyan, de az életünket, egészségünket fenyegeti.

Ezek az állítások természetesen nagyon bonyolult kérdések végletes leegyszerűsítései és igazságtartalmuk sok ponton megkérdőjelezhető, ugyanakkor nagyon „hatékonyak”, hiszen az egészség, a jövedelem, a lakhatás elvesztésének lehetősége az emberek nagy többségében intenzíven élő elemi egzisztenciális félelem, amit nagyon könnyű mobilizálni. Tovább erősíti ezt a folyamatot, ha megnevezünk egy „bűnbakot” (az EU-t, vagy a bevándorlókat), aki/akik a fenyegetettség okozói és haszonélvezői. Ez persze megkönnyebbüléssel is jár, hiszen minél biztosabbak vagyunk abban, hogy a frusztráltságunk okozója egy (fenyegető) külső tárgy, annál kevésbé kell saját magunkat felelősnek érezni valós vagy feltételezett kudarcaink miatt...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 4. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2017 június-júliusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2017. június–július

  • A kudarchoz vezető legbiztosabb út

    „Az okos ember saját hibáiból tanul, a bölcs másokéból”, „Az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján, a hülye pedig semmiből sem” – sokan nőttünk fel ilyen szólás-mondások között. Ám úgy tűnik, mégsem tanulunk – a gyakorlatban csak ismételgetjük ugyanazokat a lépéssorokat a magunk magánéleti vagy munkahelyi mókuskerekében. Kívülről fújjuk, mi fog történni, mégsem lépünk ki a komfortzónánkból, rójuk a megszokott köröket. Vajon véget lehet vetni ennek az ördögi spirálnak?

  • Zene, a titkos manipulátor

    Amikor egy jó zenét hallunk, ösztönösen elkezdünk dobolni a lábunkkal, megváltoztatjuk járásunk ritmusát, élénkebbek vagy éppen nyugodtabbak leszünk. Egész testünk – sőt számos kutatási eredmény szerint légzésünk és szívverésünk is – alkalmazkodik a zene lüktetéséhez. Mi történik ilyenkor velünk? Miért érezzük azt, hogy szinte együtt rezgünk a zenével?

  • Test és lélek – elválaszt vagy összeköt? Temperamentumunk és érzelmi reakcióink

    A modern orvostudomány elmúlt kétszáz évében teret nyert s felerősödött az a felfogás, hogy szervezetünk működését úgy kell elképzelnünk, mint egy gépet, melynek alkatrészei meghibásodhatnak és javíthatók. Ez a szemléletmód olyannyira átformálta a betegségről alkotott képünket, hogy a mindennapi, könnyen hozzáférhető egészségügyi rendszerből teljesen eltűnt a lélek (ill. a személyiség) bevonása a terápiába. Ha valaki „pszichoszomatikus” betegségben szenved, az egyfajta „bélyeget” kap, ami azt is jelentheti, hogy a betegsége nehezen, vagy egyáltalán nem gyógyítható.

  • Kollektív, önkéntes agymosás? Az álhírek szociálpszichológiája

    2016 júniusában az egyik tudományos lap megosztott egy cikket, az alábbi, sokkoló címmel: „Egy tanulmány szerint a Facebook-felhasználók 70 százaléka a tudományos sztoriknak csak a címét olvassa, mielőtt megosztja és kommenteli”. A cikk hatalmas sikert aratott – több mint 58 ezren osztották meg a Facebookon. Annak ellenére is, hogy a cím és a bevezető alatt csak “lorem ipsum” latin töltelékszöveget tartalmazott. És bár jó eséllyel voltak néhány ezren, akik viccből osztották meg, mert értették a tréfát – a többség vélhetően csak azért, mert érdekesnek tartotta a címet. Ahogyan azt a legtöbben tesszük a cikkekkel a social media csatornákon...

  • Az idő reszketése a művészetben

    A művészetpszichológia egyik fontos kérdése, hogy a mű mennyire fejezi ki alkotója aktuális lelki állapotát, mennyire hordozza a művész személyiségjegyeit, életének eseményeit. Az életmű egészét tekintve az a kérdés is felmerül, hogy egyes művek miért „önkifejezőbbek” másoknál, milyen tényezők befolyásolják az alkotó szokásostól eltérő személyes művészi megnyilatkozásait.

ÉS MÉG: Három zsemlye – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Mit árul el a hangunk?Akik a hangjukkal játszanak„Nem bírom elviselni, ahogy rágsz!” – a mizofónia • Az Apokalipszis négy lovasa a párkapcsolatokbanNézd, mit mutatok! Így tanul a kisbabaAz önbecsapásról és az üres beszédről„Mi mindent kell tudni?”„Elöl mosolyogsz, hátul izzadsz”Camino – Út az ismeretlenbeA férfi-nő kapcsolat drámái - A Pillangókisasszony történetének története • Aki időt nyer, életet nyerAz emlékezet fejlesztése • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Első fecskének lenni, korát megelőzni minden nagy alkotónak, gondolkodónak nehéz.

Már maga a tudat is elég, hogy energiaital került a koktélunkba...

Jelentősen nőtt az alkoholmarketing aránya a filmekben az elmúlt két évtizedben, különösen a népszerű gyerekműsorokban.

A szexizmus a megkülönböztető bánásmód számtalan formáját eredményezi, szélsőséges esetben legitimizálja a nők elleni erőszakot

Udvariatlanságnak számít, ha egy idegen otthonba lépve nem vesszük le a cipőnket már az előszobában.

A közösséggel egy hullámhosszon lenni megnyugtató, kilógni viszont kínos, mert ez az elszigetelődés előszobája.