Jelenlegi hely

„Veszekedjetek már egy kicsit!”

A veszekedés anatómiája
Ha a „soha”, „mindig”, „állandóan” stb. szavakat használjuk vagy ezt halljuk partnerünktől, már élhetünk a gyanúperrel, hogy játszmába keveredtünk.

Ha több ember együtt él (legyen szó akár párkapcsolatról, házasságról, családról), időről időre szükségszerűen előáll olyan helyzet, amikor eltérnek az érdekek. Ki mennyi időt tölt a fürdőben; hova menjünk nyaralni; mire költsük a közös pénzt – vagy egyszerűen: valaki épp a barátaival akar beszélgetni a lakás egyik szobájában, a másik pedig csöndet szeretne egy szobával arrébb. Ezek mind valamilyen szintű feszültséget szülnek – és ez teljesen természetes. Ha mindezt úgy próbáljuk megoldani, hogy kiabálunk egymással vagy fenyegetőzünk, az általában nem oldja meg a problémákat (sőt, inkább tovább mélyíti).

Szerző: 

Ha viszont a „legfontosabb, hogy szent legyen a béke” jelszóra hivatkozva nem kezdünk ezekkel semmit, attól még a feszültség ugyanúgy megmarad – csak rejtetten. Az egy háztartásban élők közt a „nálunk sosincsenek viták”, „mi mindenben egyetértünk”, „mi tökéletesen jól megvagyunk, sosincsenek súrlódások” általában nem arra utal, hogy minden rendben, hanem arra, hogy nem engedjük felszínre a természetesen megjelenő ellentéteket.

Hogy megtaláljuk az egyensúlyt ebben a kérdésben, érdemes elkülönítenünk egymástól két fogalmat: a konfliktust és a játszmát.

  • A játszma káros: csak tovább fokozza a problémákat, és gyakran egyre jobban elhidegíti egymástól az embereket – ez az, amit általában „veszekedés”-nek hívunk.
  • A konfliktus ezzel szemben egy természetes, hasznos és szükséges dolog az életünkben. Segít a problémák megoldásában, és – bár nem szoktunk rá így gondolni – elmélyíti, bensőségesebbé teszi az emberek közötti kapcsolatot.

A különbség a játszma és a konfliktus között az, hogy ezeket hogyan kezeljük.

A játszma egyik ismertetőjegye, hogy általánosítunk: „Te soha nem vagy képes alkalmazkodni, mindig az van, amit te akarsz!”; „Agyamra megy ez az állandó zajongás!”; „Ilyen lusta férjet még nem hordott a hátán a föld, nem igaz, hogy képtelen vagy segíteni... hát mindent nekem kell csinálni?!”. Ha a „soha”, „mindig”, „állandóan” stb. szavakat használjuk vagy ezt halljuk partnerünktől, már élhetünk a gyanúperrel, hogy játszmába keveredtünk. Azért gond ez, mert ilyenkor nem tudunk a konkrét problémával foglalkozni. Hasonló ehhez a minősítés: „lusta vagy”, „képtelen vagy”, „veled nem lehet...” – mindegyik az egész személyre, és nem az adott helyzetre vonatkozik. Mindkettő esetében jellemző, hogy a másik (ahelyett, hogy partner lenne a probléma megoldásában), elkezd védekezni és visszatámadni: „Persze, mert te állandóan csak ezeket a csöpögős filmeket akarod nézni!”, „Te meg mindig a munkáddal foglalkozol, és sose figyelsz rám!”, „Állandóan nyaggatsz, rémes vagy!”. Erre mi is visszatámadunk, és az ördögi kör beindul – egyre emeltebb hangon védekezünk és támadunk, egyre jobban megbántva érezzük magunkat. A végén esetleg sírásban törünk ki, vagy kiviharzunk a szobából, esetleg valami fenyegetést vagy sértést vágunk a másik fejéhez. Onnan, hogy más filmet akarunk nézni, meglepően gyorsan el tudunk jutni oda, hogy vérig sértettük a másikat, és válással fenyegetőzünk. Ráadásul a játszma újra és újra ismétlődik – „Nem hiszem el, hogy már megint itt tartunk!” Nem csoda, hogy ezt mindenáron el akarjuk kerülni – akkor már jobb, ha úgy teszünk, mintha semmi gond nem lenne…

Nagyon érdekes, hogy a konfliktus ugyanezekből a problémákból indul ki. A lényeges különbség, hogy ilyenkor nyílttá tesszük a valódi igényeket és érzéseket, és azokról beszélünk. Keressük meg a következő mondatban, hogy mi lehet a beszélő igénye: „Te soha nem vagy képes alkalmazkodni, mindig az van, amit te akarsz!”! Ha jó empátiás készséggel rendelkezünk, sejthetjük, milyen igény van a mondat mögött. Vegyük azonban észre, hogy nyíltan nem fejezte ki igényét, egyszerűen a másik emberről beszélt: mit nem tesz meg, milyen ember ő. A párja ebből inkább csak a sértést fogja kihallani...

A konfliktus képlete tehát (elméletben) egyszerű: mindkét fél figyel az igényeire, azokat kimondja, és keresnek egy közös megoldást.... Valódi megoldást egy konfliktusban csak akkor találhatunk, ha elfogadjuk, hogy mindkettőnk igényei egyformán fontosak. Az is játszmához vezet, ha megpróbálom ráerőltetni az akaratomat a másikra – de az is, ha lemondok a saját igényeimről a másik javára. A konfliktusnak az is elengedhetetlen eleme, hogy elfogadjuk a negatív érzéseinket. Attól még, hogy valakit szeretünk, lehetünk rá dühösek, zavarhat a viselkedése. Ezen érzések felismerése és kifejezése néha elengedhetetlen ahhoz, hogy a másik valóban megértse, mire van szükségünk...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 3. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2017 április–májusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2017. április

  • Rendhagyó riport a pszichiátriáról

    Ő az, aki csak annyival tud többet egy pszichológusnál, hogy nyugtatókat ír fel. Ő az, aki az elmeosztály sötétjében les a szegény páciensekre. Aki még mindig elektrosokkal kezel, és aki néha őrültebb a betegeinél is. Ő az, aki a legvadabb emberből is képes kihozni a jót, és segítségével mindenki képes a teljesítménye maximumát nyújtani. Ő az, akinek segítségével elkapják a sorozatgyilkosokat. Vagy mégsem? A pszichiátereket övező városi legendákról őszintén dr. Purebl Györggyel, a Magyar Pszichiátriai Társaság elnökével.

  • Az Apokalipszis négy lovasa a párkapcsolatokban

    A kapcsolat megromlásához számtalan út vezethet, sokféle jel mutathatja a bajt. A valódi problémát nem a konfliktusok, az esetleges veszekedések jelentik, hiszen ha a két fél a vitán keresztül eljut a közös megoldásig, ez a folyamat és annak sikere erősítheti a kapcsolatot… Ha a konfliktusok megbeszélése negatív eredménnyel zárul, a felek eltávolodhatnak egymástól… John Gottmann amerikai családterapeuta szerint a „negatív egyenleget” mutató párok kapcsolatában tartósan fennállnak olyan jellegzetes előjelek, amelyek nagy valószínűséggel a kapcsolat megromlásához, esetlegesen szakításhoz vezethetnek. Ezeket a jósló jeleket négy nagy csoportba osztotta, s a kapcsolat megromlását, majd a kapcsolat befejezését, a válást megidéző jeleket szimbolikusan az Apokalipszis négy lovasának nevezte el

  • Szexualitás a szülés után

    A szülés okozta testi változások miatt a nők gyakran testképzavarral küzdenek, úgy érzik, szexuális vonzerejük csökkent. Gyakran gátló tényező a gyermekkel kapcsolatos túlzott aggodalmaskodás, amiben az apa is osztozhat, sőt, esetleg ő “gerjeszti”. A szülő(k) fél(nek) attól, hogy “zajongásukkal” felébresztik a gyereket, vagy a szexbe “feledkezve” nem hallják meg, hogy felébredt, nem észlelik, ha valami baja van, stb. Egészen fiatal csecsemőkkel kapcsolatban is tartanak attól, hogy a gyerek olyat lát, hall, ami károsan befolyásolja a további fejlődését. Ez teljesen alaptalan, a szülők mégis csak „lábujjhegyen” mernek szeretkezni, nem tudnak kellőképpen egymásra figyelni, fél szemüket-fülüket a gyerekre irányítják.

  • Egyszer volt, hol nem volt...

    Bizonyára Önök is tapasztaltak magukban bizonyos félelmet, amikor azt látták, hogy a gyermek fegyverrel játszik, feketét rajzol, szereti a harcolós játékokat vagy meséket, a királylány helyett a banyával azonosul a mesében, vagy éppen a halálról kérdez. Mindenki átél aggodalmakat gyermekével kapcsolatban, töpreng azon, hogy vajon mi és miért foglalkoztatja cseperedő gyermekét, miért járnak időnként mindenféle furcsaságok a fejében.
    Önmagában jó jelenség, ha valamit a gyermekek – direkt vagy kevésbé direkt – módon megmutatnak. A fantázia, a játék az egyik legjobb eszköz az őket foglalkoztató érzések, konfliktusok önálló feldolgozásában és az élet dolgainak elrendezésében. Ha ez jól működik, már önmagában egyfajta érettségnek tartja a mai gyermekpszichológia.

ÉS MÉG: A cipőpertli – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa„Hol a boldogság mostanában?”Milyen a jól működő család?Anyalelkű apák és apalelkű anyákCsaládi „tartozások” – a kínai családmodell változásának dilemmái • Miért nehéz az iskolatáska?A „zugtanuló”Az értelmetlen egyetértésUtazás az alvás barlangjábaA kényszersírás és az emocionális sírásElső fecskének lenni nehéz • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

A legritkább esetben fordul elő, hogy azt mondjuk: MOST boldog vagyok.

Szomorúan néz rád, talán már a könnyek is megjelennek a szeme sarkában. Őszintén kiönti neked a lelkét, nem szépít semmit, ott áll előtted a csupasz érzéseivel, gyötrelmeivel...

Az ajakméretet 50 százalékkal szükséges növelni ahhoz, hogy – legalábbis saját szemünkben – az ideális méretet elérjük.

A legtöbb ember képtelen arra, hogy helyesen felmérje, kik az igazi vetélytársak, kik azok, akik kitúrhatják őket a helyükről.

Az emberek szeretik a saját szelfijüket, de már kevésbé lelkesek, ha mások önarcképeit kell nézegetniük...

Többnyire azt hisszük, hogy el kell gondolnunk az elérendő célt, majd végre kell hajtanunk a döntést egyszer s minde