Jelenlegi hely

„Veszekedjetek már egy kicsit!”

A veszekedés anatómiája
Ha a „soha”, „mindig”, „állandóan” stb. szavakat használjuk vagy ezt halljuk partnerünktől, már élhetünk a gyanúperrel, hogy játszmába keveredtünk.

Ha több ember együtt él (legyen szó akár párkapcsolatról, házasságról, családról), időről időre szükségszerűen előáll olyan helyzet, amikor eltérnek az érdekek. Ki mennyi időt tölt a fürdőben; hova menjünk nyaralni; mire költsük a közös pénzt – vagy egyszerűen: valaki épp a barátaival akar beszélgetni a lakás egyik szobájában, a másik pedig csöndet szeretne egy szobával arrébb. Ezek mind valamilyen szintű feszültséget szülnek – és ez teljesen természetes. Ha mindezt úgy próbáljuk megoldani, hogy kiabálunk egymással vagy fenyegetőzünk, az általában nem oldja meg a problémákat (sőt, inkább tovább mélyíti).

Szerző: 

Ha viszont a „legfontosabb, hogy szent legyen a béke” jelszóra hivatkozva nem kezdünk ezekkel semmit, attól még a feszültség ugyanúgy megmarad – csak rejtetten. Az egy háztartásban élők közt a „nálunk sosincsenek viták”, „mi mindenben egyetértünk”, „mi tökéletesen jól megvagyunk, sosincsenek súrlódások” általában nem arra utal, hogy minden rendben, hanem arra, hogy nem engedjük felszínre a természetesen megjelenő ellentéteket.

Hogy megtaláljuk az egyensúlyt ebben a kérdésben, érdemes elkülönítenünk egymástól két fogalmat: a konfliktust és a játszmát.

  • A játszma káros: csak tovább fokozza a problémákat, és gyakran egyre jobban elhidegíti egymástól az embereket – ez az, amit általában „veszekedés”-nek hívunk.
  • A konfliktus ezzel szemben egy természetes, hasznos és szükséges dolog az életünkben. Segít a problémák megoldásában, és – bár nem szoktunk rá így gondolni – elmélyíti, bensőségesebbé teszi az emberek közötti kapcsolatot.

A különbség a játszma és a konfliktus között az, hogy ezeket hogyan kezeljük.

A játszma egyik ismertetőjegye, hogy általánosítunk: „Te soha nem vagy képes alkalmazkodni, mindig az van, amit te akarsz!”; „Agyamra megy ez az állandó zajongás!”; „Ilyen lusta férjet még nem hordott a hátán a föld, nem igaz, hogy képtelen vagy segíteni... hát mindent nekem kell csinálni?!”. Ha a „soha”, „mindig”, „állandóan” stb. szavakat használjuk vagy ezt halljuk partnerünktől, már élhetünk a gyanúperrel, hogy játszmába keveredtünk. Azért gond ez, mert ilyenkor nem tudunk a konkrét problémával foglalkozni. Hasonló ehhez a minősítés: „lusta vagy”, „képtelen vagy”, „veled nem lehet...” – mindegyik az egész személyre, és nem az adott helyzetre vonatkozik. Mindkettő esetében jellemző, hogy a másik (ahelyett, hogy partner lenne a probléma megoldásában), elkezd védekezni és visszatámadni: „Persze, mert te állandóan csak ezeket a csöpögős filmeket akarod nézni!”, „Te meg mindig a munkáddal foglalkozol, és sose figyelsz rám!”, „Állandóan nyaggatsz, rémes vagy!”. Erre mi is visszatámadunk, és az ördögi kör beindul – egyre emeltebb hangon védekezünk és támadunk, egyre jobban megbántva érezzük magunkat. A végén esetleg sírásban törünk ki, vagy kiviharzunk a szobából, esetleg valami fenyegetést vagy sértést vágunk a másik fejéhez. Onnan, hogy más filmet akarunk nézni, meglepően gyorsan el tudunk jutni oda, hogy vérig sértettük a másikat, és válással fenyegetőzünk. Ráadásul a játszma újra és újra ismétlődik – „Nem hiszem el, hogy már megint itt tartunk!” Nem csoda, hogy ezt mindenáron el akarjuk kerülni – akkor már jobb, ha úgy teszünk, mintha semmi gond nem lenne…

Nagyon érdekes, hogy a konfliktus ugyanezekből a problémákból indul ki. A lényeges különbség, hogy ilyenkor nyílttá tesszük a valódi igényeket és érzéseket, és azokról beszélünk. Keressük meg a következő mondatban, hogy mi lehet a beszélő igénye: „Te soha nem vagy képes alkalmazkodni, mindig az van, amit te akarsz!”! Ha jó empátiás készséggel rendelkezünk, sejthetjük, milyen igény van a mondat mögött. Vegyük azonban észre, hogy nyíltan nem fejezte ki igényét, egyszerűen a másik emberről beszélt: mit nem tesz meg, milyen ember ő. A párja ebből inkább csak a sértést fogja kihallani...

A konfliktus képlete tehát (elméletben) egyszerű: mindkét fél figyel az igényeire, azokat kimondja, és keresnek egy közös megoldást.... Valódi megoldást egy konfliktusban csak akkor találhatunk, ha elfogadjuk, hogy mindkettőnk igényei egyformán fontosak. Az is játszmához vezet, ha megpróbálom ráerőltetni az akaratomat a másikra – de az is, ha lemondok a saját igényeimről a másik javára. A konfliktusnak az is elengedhetetlen eleme, hogy elfogadjuk a negatív érzéseinket. Attól még, hogy valakit szeretünk, lehetünk rá dühösek, zavarhat a viselkedése. Ezen érzések felismerése és kifejezése néha elengedhetetlen ahhoz, hogy a másik valóban megértse, mire van szükségünk...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 3. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2020. február–márciusi számában
ezekről olvashat:

2020 február–március

  • Rugalmas gyereket akarjunk nevelni, ne tökéleteset!

    Hogyan lehet megőrizni és tudatosan fejleszteni a serdülők egyik szupererejét, a pszichológiai rugalmasságot? Hogyan kerülhetjük el, hogy célirányos gondolkodásunk túlzott merevségbe csapjon át, s megfosszon minket kreativitásunktól, humorunktól, az önfeledt élményektől – és nemritkán a lelki egészségünktől is? A PPKE BÉTA projektjének kamaszokról szóló cikksorozatának zárásaként ezekre a kérdésekre keressük a választ.

  • A társas elszigeteltség ezer arca: űrpszichológiai párhuzamok

    A magányosságot sokszor korunk népbetegségének címkézik, és egyre több írás szól arról, hogy tegyünk valamit ellene. Nem könnyű megfogalmazni, pontosan mi is ez, és miért szenvedünk tőle. A kutatók egyetérteni látszanak abban, hogy a magányosság szubjektív és negatív élmény, ami nagyrészt abból fakad, hogy az egyén szakadékot észlel társas kapcsolatainak vágyott és valóságos mennyisége és minősége között.

  • Virtuális valósággal a „fekete kutya” ellen

    A problémát kevésbé ismerő emberek többnyire úgy kezelik a depressziót, mintha az pusztán hangulati zavar lenne. „Szomorú? Vidítsuk fel!” – gondolják. Valójában azonban a depresszió betegség. Az örömre való képtelenség. A beteg tehát nem azért nem boldog, vidám, mert nem akar az lenni, hanem azért, mert abban az állapotában képtelen arra, hogy az legyen. Nem azért nem száll fel a boldogság hajójára, mert nem akar jegyet venni, hanem azért, mert nincs pénze jegyre.

  • Amikor a pszichológus házhoz megy – Tapasztalatok az online terápiáról

    A 21. században már szinte az egész életünket az online térben éljük – mégis még mindig sokan vonakodnak attól, hogy ha pszichológusról van szó, akkor is ezt a formát válasszák, hiszen úgy vélik, személyes kapcsolat nélkül nem lennének képesek megnyílni valakinek. Mindeközben egyre többen költöznek külföldre, ahol a várttal ellentétben a kerítés nem mindig van kolbászból, s a problémák idegenben sem mindig tűnnek el..

  • Rólam szól!(?) Ilyen vagyok!(?) - avagy miért hiszünk a horoszkópban?

    Érezte már úgy, hogy az aznapi horoszkóp vagy a szerencsesütiben rejlő üzenet egyenesen Önnek szól? Mintha az üdítőital kupakjában lévő mondat pontosan az aktuális élethelyzetére utalna? „A napokban próbálj meg jobban figyelni magadra!”. Esetleg megoldásokat ajánl munkahelyi problémáira: „A feszült munkahelyi légkörben kerüld a konfliktust a főnököddel!”. Ez biztosan nem lehet véletlen! – gondolhatjuk sokan.

ÉS MÉG: A valóságszelídítő – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Amivel egymásnak tartozunk • Miért csalnak a szociálpszichológusok? • Konfliktusok márpedig vannak – Valakinek meg kell mondania, mi hogy legyen… • Fájdalom és magányosság • Csendre ítélve • Miről szól a némaság? • Mit tesz velünk a stressz? – A krónikus stressz hatása idegrendszerünkre. • Nincs kudarc, csak újraértelmezett cél! • A sabbatical: lehetőség vagy veszély? Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

A csendtől való menekülés végül azt eredményezi, hogy elidegenedünk önmagunktól. Frázisokkal, népszerű szlogenekkel, idézetekkel töltjük meg azt az űrt, amit saját lelkünk nem-...

Fedezzük fel az erősségeinket, ha még nem vagyunk ezek tudatában – az életünk derekán sem késő, soha nem késő.

Miért és mitől félek az önmagammal való találkozással kapcsolatban? Ez az igazi Pandora-szelence. Nem tudhatjuk, mit rejt a mély, s az sem megjósolható, miként hat ránk és...

A boldogság egyik kulcsa  az, hogy a negatív életesemények felismerése mellett legyünk érzékenyek a pozitívokra is!

Magadtól nem tudsz szabadulni! Akármi történik is: életed hátralévő napjait önmagaddal kell eltöltened, és ez nem választás kérdése.

Az „új felnőttkorhoz”, ahogyan Zuboff nevezi az ötvenen túli életszakaszt, nincsen térkép, útmutató, forgatókönyv. Az embereknek maguknak kell azt megtalálniuk.