Jelenlegi hely

Trónfosztott egykék - az elsőszülöttek

Az Elsőszülöttek az első testvér megérkezéséig maguk is Egykék. Az intenzív odafordulás és törődés a szülők és a nagycsalád részéről, annak minden pozitív és negatív velejárójával az Elsőszülöttek „adománya” is. Optimális esetben mindkét elsőszülött típusú gyermek mindkét szülőtől megkapja a kellő figyelmet. 

Ami időről időre változhat: az elsőszülött gyermek alapvető mozgatórugója, e figyelem fenntartása. Ő azonban lankadatlanul harcol önmagával, szülővel, később testvérrel szülei szeretetének, figyelmének kivívásáért és megtartásáért – a kimondott vagy kimondatlan szülői elvárásoknak való megfelelés eléréséért. A testvérek közötti különbség legmeghatározóbb oka a szülői (valamint a párkapcsolati, egyéni) magabiztosság eltéréséből származó következmények, valamint a felé irányuló figyelem, törődés különbözősége.

„Trónfosztás” – a legősibb konfliktusok egyike

Az Elsőszülött gyermeket a testvérkapcsolatok szempontjából akkor éri az egyik legnehezebben feldolgozható, egész életére kiható trauma, amikor az első kistestvér megszületik. Az egyébként örömteli esemény számára traumatikus, hiszen szinte egyik pillanatról a másikra szertefoszlik az a sok pozitív dolog, amit „Egyke-korszakában” kapott. A nagyobb gyermek már akkor kezd veszíteni „egyeduralkodó” szerepéből, amikor az édesanyja várandós lesz, s az idő előrehaladtával az anya egyre többet figyel születendő gyermekére. Ő maga is változik, s az elsőszülöttjével meglévő kapcsolata is más lesz, hiszen egyre fáradékonyabbá válik, esetleg nem tudja olyan gyakran ölbe venni gyermekét, mint korábban. A várandósság miatt rendszeresen orvoshoz, terhesgondozásra jár, aminek következményként a kis Herceg vagy Hercegnő több időt tölt a nagyszülőkkel, más segítőkkel vagy az édesapával.  A második gyermek megérkezésekor az Elsőszülött fiú vagy lány valamilyen mértékben „kiszorul” az anya öleléséből, és az újszülött foglalja el az ő addigi helyét. Ennek a traumának a feldolgozását segítheti az édesapa, aki (jó esetben) valószínűleg aktívabban van jelen ilyenkor gyermeke életében. Ennek pozitív velejárója lehet, hogy kompetensebbnek, hasznosabbnak és szerethetőbbnek érezheti magát apai szerepében, ami pozitív változásokat eredményezhet a gyermek-apa kapcsolatban.

Összességében a kistestvér megérkezése maga a „trónfosztás”, ami egyértelműen kifejezi a kis Uralkodó egyeduralmának kettétörését. Akármilyen ügyesen is kezelik a szülők az egyensúlyt a gyermekeik iránti szeretet kifejezésében, a jelenség természeténél fogva a nagyobbacska gyermek, óhatatlanul átéli ezt a számára kellemetlen érzést. Sokan felnőttkorukban is fel tudják idézni a testvérük hazahozatala utáni érzéseiket: „Bárcsak vinnék vissza a kórházba”, „Bárcsak visszabújna Anya pocakjába!” Ezek az érzések később általában szelídülnek. Előfordul azonban, hogy az ember nem emlékszik erre az élményre, ami azzal magyarázható, hogy vagy nagyon fiatalon élte át, vagy annyira nehezen egyeztethető össze a testvér iránt érzett szeretet érzésével, hogy a tudat elnyomja a trónfosztás traumáját. Ám ettől még ott van, és más kapcsolatokban éreztetheti hatását: a „zöld szemű” személyében a féltékenység, a rivalizáció, a Másik leküzdésének szinte ösztönös vágya a legtöbb trónját vesztett személy életében hosszabb vagy rövidebb ideig, de felbukkan. A 8 éves Marci például némi "birtokvita" után így fakadt ki 3 éves kishúga ellen: "Julcsi úgy jött, mint a törökök: senki nem hívta"...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 3. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2017 június-júliusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2017. június–július

  • A kudarchoz vezető legbiztosabb út

    „Az okos ember saját hibáiból tanul, a bölcs másokéból”, „Az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján, a hülye pedig semmiből sem” – sokan nőttünk fel ilyen szólás-mondások között. Ám úgy tűnik, mégsem tanulunk – a gyakorlatban csak ismételgetjük ugyanazokat a lépéssorokat a magunk magánéleti vagy munkahelyi mókuskerekében. Kívülről fújjuk, mi fog történni, mégsem lépünk ki a komfortzónánkból, rójuk a megszokott köröket. Vajon véget lehet vetni ennek az ördögi spirálnak?

  • Zene, a titkos manipulátor

    Amikor egy jó zenét hallunk, ösztönösen elkezdünk dobolni a lábunkkal, megváltoztatjuk járásunk ritmusát, élénkebbek vagy éppen nyugodtabbak leszünk. Egész testünk – sőt számos kutatási eredmény szerint légzésünk és szívverésünk is – alkalmazkodik a zene lüktetéséhez. Mi történik ilyenkor velünk? Miért érezzük azt, hogy szinte együtt rezgünk a zenével?

  • Test és lélek – elválaszt vagy összeköt? Temperamentumunk és érzelmi reakcióink

    A modern orvostudomány elmúlt kétszáz évében teret nyert s felerősödött az a felfogás, hogy szervezetünk működését úgy kell elképzelnünk, mint egy gépet, melynek alkatrészei meghibásodhatnak és javíthatók. Ez a szemléletmód olyannyira átformálta a betegségről alkotott képünket, hogy a mindennapi, könnyen hozzáférhető egészségügyi rendszerből teljesen eltűnt a lélek (ill. a személyiség) bevonása a terápiába. Ha valaki „pszichoszomatikus” betegségben szenved, az egyfajta „bélyeget” kap, ami azt is jelentheti, hogy a betegsége nehezen, vagy egyáltalán nem gyógyítható.

  • Kollektív, önkéntes agymosás? Az álhírek szociálpszichológiája

    2016 júniusában az egyik tudományos lap megosztott egy cikket, az alábbi, sokkoló címmel: „Egy tanulmány szerint a Facebook-felhasználók 70 százaléka a tudományos sztoriknak csak a címét olvassa, mielőtt megosztja és kommenteli”. A cikk hatalmas sikert aratott – több mint 58 ezren osztották meg a Facebookon. Annak ellenére is, hogy a cím és a bevezető alatt csak “lorem ipsum” latin töltelékszöveget tartalmazott. És bár jó eséllyel voltak néhány ezren, akik viccből osztották meg, mert értették a tréfát – a többség vélhetően csak azért, mert érdekesnek tartotta a címet. Ahogyan azt a legtöbben tesszük a cikkekkel a social media csatornákon...

  • Az idő reszketése a művészetben

    A művészetpszichológia egyik fontos kérdése, hogy a mű mennyire fejezi ki alkotója aktuális lelki állapotát, mennyire hordozza a művész személyiségjegyeit, életének eseményeit. Az életmű egészét tekintve az a kérdés is felmerül, hogy egyes művek miért „önkifejezőbbek” másoknál, milyen tényezők befolyásolják az alkotó szokásostól eltérő személyes művészi megnyilatkozásait.

ÉS MÉG: Három zsemlye – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Mit árul el a hangunk?Akik a hangjukkal játszanak„Nem bírom elviselni, ahogy rágsz!” – a mizofónia • Az Apokalipszis négy lovasa a párkapcsolatokbanNézd, mit mutatok! Így tanul a kisbabaAz önbecsapásról és az üres beszédről„Mi mindent kell tudni?”„Elöl mosolyogsz, hátul izzadsz”Camino – Út az ismeretlenbeA férfi-nő kapcsolat drámái - A Pillangókisasszony történetének története • Aki időt nyer, életet nyerAz emlékezet fejlesztése • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Mindenki átél aggodalmakat gyermekével kapcsolatban, töpreng azon, hogy vajon mi és miért foglalkoztatja cseperedő gy

A legtöbb ember – egy bizonyos idő után – megérzi, ha valami nincs rendben a párkapcsolatában, még akkor is, ha nem tudja, hogy pontosan mi is a baj.

A kamaszok több mint harmadának kell felhívnia szülője figyelmét arra, hogy tegye le a telefont étkezés közben

Lényegében bármilyen stresszes esemény kiválthatja ezt a döntést...

Anyu hogyan morcos, apu hogyan szigorú, a hugi hogyan nyafka, mi pedig jók vagyunk.

Az apák közül sokan „átálltak a másik oldalra”: gyerekeikkel való kapcsolatuk a szereteten alapul.