Hirdetés
Mipszi
Mipszi.hu

Érzelmek iskolája?

Egyesek szerint az „érzelmeskedés” fölösleges dolog, csak eltereli figyelmünket a fontos tennivalóktól. A valóság ezzel szemben az, hogy érzelmeink nem véletlenül alakultak ki és maradtak fent az evolúció során: segítenek minket a túlélésben. Az öröm, a boldogság és a pozitív érzések jelzik, hogy biztonságos helyzetben vagyunk – a szorongás, a félelem, a düh, a szomorúság és az undor pedig azt, hogy valamin sürgősen változtatnunk kell. 

Érzelmek iskolája?

Bár az alapérzelmek velünk születettek, az érzelmi „címkézést” – azt, hogy az adott állapot milyen érzéseket vált ki belőlünk – csecsemő- és kisgyermekkorunkban, a szüleinkkel való kommunikáció során tanuljuk meg. Úgy tűnik azonban, az emberek tized-ötödrészének nehézséget okoz megnevezni, hogy milyen érzelmeket él át. Egyre több bizonyíték van rá, hogy az emocionális feldolgozás zavara, az alexitímia áll számos mentális és pszichoszomatikus betegség hátterében...

Nem véletlen, hogy nagyon jók vagyunk mind mások érzelmeinek felismerésében, mind saját emocionális állapotunk azonosításában: az érzelmek jelzőingerek, amelyek szervezik, irányítják (de legalábbis befolyásolják) viselkedésünket. Az érzelmi válasz jellegzetes testi működésekkel, mintázatokkal függ össze. Minden emocionális élményhez kogníció is tartozik: annak tudata, hogy éppen mit élek át, és ezt mi okozta. A pszichológusok között a mai napig nincs egyetértés abban, hogy pontosan hogyan kapcsolódik össze e három összetevő... Az emberek 10-20 százalékának nehézséget okoz „nevet adni” az érzelmi élménynek. Ők is átélik például a félelemhez tartozó jellegzetes testi változásokat – csak éppen arra nem képesek, hogy felismerjék: ez az érzés a félelem. További nehézség, hogy sok érzelemhez hasonló vegetatív változások tartoznak – így például a félelem mellett a düh is növeli a szívfrekvenciát és a vérnyomást, valamint az izomtónust. Ezek az emberek – az érzelmi „címkézés” nehézsége miatt – nem tudják megoldani azt a feladatot, hogy az egymáshoz hasonló testi változásokat az érzelmi élménynek megfelelően elkülönítsék. Ezért az intenzív élményekkel járó helyzetekben (gondoljunk csak egy kiadós veszekedésre!) zavarodottságot élhetnek át, nem tudják megnevezni, éppen mi zajlik le bennük. Ráadásul az ilyen stresszteljes szituációkban különböző érzelmek keveredhetnek egymással. Lehet, hogy egyszerre vagyunk dühösek a másik félre – szinte viszket a tenyerünk, hogy lekenjünk neki egy pofont ‒, de menekülnénk is a helyzetből. Akinek nehéz az érzelmek megélése és feldolgozása, ezekben a helyzetekben teljesen leblokkolhat, vagy nem megfelelően reagál.

Hirdetés

Először az 1940-es években írta le egy San Franciscó-i pszichiáter, Jurgen Ruesch, hogy pszichoszomatikus betegségekben szenvedő páciensei közül egyesek „éretlen személyiségűek”. Ezt arra értette, hogy ezek a betegek nem tanulták meg a szimbolikus gondolkodást (ami szegényes és ritka fantáziaképeikben jelent meg), és nem tudtak „felnőttes” elhárítási formákat alkalmazni. A veszekedés példájánál maradva: a helyzet megoldását segítheti, ha megpróbáljuk beleképzelni magunkat a másik fél helyébe, ha neki adunk igazat – még akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy inkább a mi álláspontunk a helyes, vagy ha kompromisszumot keresünk...

Emócióink gyorsan és automatikusan működnek. Az alapérzelmeket – öröm, meglepődés, harag, félelem, szomorúság, undor – nagy biztonsággal felismerjük másokon. Ha embertársaink többségéhez hasonlóan lexitímiások vagyunk, képesek vagyunk ezeket magunkban is azonosítani. Az érzelmek címkézése azonban nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Honnan tudom, hogy éppen most szomorú vagyok? Miért hívják szomorúságnak ezt az érzést? Mit tehetnék, hogy elmúljon? Ezekre a kérdésekre – jó esetben – kisgyermekkorunkban tanuljuk meg a választ... 

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 3. számában olvasható

Hirdetés
Hirdetés