Jelenlegi hely

Érzelmek iskolája?

Az öröm, a boldogság és a pozitív érzések jelzik, hogy biztonságos helyzetben vagyunk – a szorongás, a félelem, a düh, a szomorúság és az undor pedig azt, hogy valamin sürgősen változtatnunk kell.

Egyesek szerint az „érzelmeskedés” fölösleges dolog, csak eltereli figyelmünket a fontos tennivalóktól. A valóság ezzel szemben az, hogy érzelmeink nem véletlenül alakultak ki és maradtak fent az evolúció során: segítenek minket a túlélésben. Az öröm, a boldogság és a pozitív érzések jelzik, hogy biztonságos helyzetben vagyunk – a szorongás, a félelem, a düh, a szomorúság és az undor pedig azt, hogy valamin sürgősen változtatnunk kell. 

Bár az alapérzelmek velünk születettek, az érzelmi „címkézést” – azt, hogy az adott állapot milyen érzéseket vált ki belőlünk – csecsemő- és kisgyermekkorunkban, a szüleinkkel való kommunikáció során tanuljuk meg. Úgy tűnik azonban, az emberek tized-ötödrészének nehézséget okoz megnevezni, hogy milyen érzelmeket él át. Egyre több bizonyíték van rá, hogy az emocionális feldolgozás zavara, az alexitímia áll számos mentális és pszichoszomatikus betegség hátterében...

Nem véletlen, hogy nagyon jók vagyunk mind mások érzelmeinek felismerésében, mind saját emocionális állapotunk azonosításában: az érzelmek jelzőingerek, amelyek szervezik, irányítják (de legalábbis befolyásolják) viselkedésünket. Az érzelmi válasz jellegzetes testi működésekkel, mintázatokkal függ össze. Minden emocionális élményhez kogníció is tartozik: annak tudata, hogy éppen mit élek át, és ezt mi okozta. A pszichológusok között a mai napig nincs egyetértés abban, hogy pontosan hogyan kapcsolódik össze e három összetevő... Az emberek 10-20 százalékának nehézséget okoz „nevet adni” az érzelmi élménynek. Ők is átélik például a félelemhez tartozó jellegzetes testi változásokat – csak éppen arra nem képesek, hogy felismerjék: ez az érzés a félelem. További nehézség, hogy sok érzelemhez hasonló vegetatív változások tartoznak – így például a félelem mellett a düh is növeli a szívfrekvenciát és a vérnyomást, valamint az izomtónust. Ezek az emberek – az érzelmi „címkézés” nehézsége miatt – nem tudják megoldani azt a feladatot, hogy az egymáshoz hasonló testi változásokat az érzelmi élménynek megfelelően elkülönítsék. Ezért az intenzív élményekkel járó helyzetekben (gondoljunk csak egy kiadós veszekedésre!) zavarodottságot élhetnek át, nem tudják megnevezni, éppen mi zajlik le bennük. Ráadásul az ilyen stresszteljes szituációkban különböző érzelmek keveredhetnek egymással. Lehet, hogy egyszerre vagyunk dühösek a másik félre – szinte viszket a tenyerünk, hogy lekenjünk neki egy pofont ‒, de menekülnénk is a helyzetből. Akinek nehéz az érzelmek megélése és feldolgozása, ezekben a helyzetekben teljesen leblokkolhat, vagy nem megfelelően reagál.

Először az 1940-es években írta le egy San Franciscó-i pszichiáter, Jurgen Ruesch, hogy pszichoszomatikus betegségekben szenvedő páciensei közül egyesek „éretlen személyiségűek”. Ezt arra értette, hogy ezek a betegek nem tanulták meg a szimbolikus gondolkodást (ami szegényes és ritka fantáziaképeikben jelent meg), és nem tudtak „felnőttes” elhárítási formákat alkalmazni. A veszekedés példájánál maradva: a helyzet megoldását segítheti, ha megpróbáljuk beleképzelni magunkat a másik fél helyébe, ha neki adunk igazat – még akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy inkább a mi álláspontunk a helyes, vagy ha kompromisszumot keresünk...

Emócióink gyorsan és automatikusan működnek. Az alapérzelmeket – öröm, meglepődés, harag, félelem, szomorúság, undor – nagy biztonsággal felismerjük másokon. Ha embertársaink többségéhez hasonlóan lexitímiások vagyunk, képesek vagyunk ezeket magunkban is azonosítani. Az érzelmek címkézése azonban nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Honnan tudom, hogy éppen most szomorú vagyok? Miért hívják szomorúságnak ezt az érzést? Mit tehetnék, hogy elmúljon? Ezekre a kérdésekre – jó esetben – kisgyermekkorunkban tanuljuk meg a választ... 

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 3. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2020. február–márciusi számában
ezekről olvashat:

2020 február–március

  • Rugalmas gyereket akarjunk nevelni, ne tökéleteset!

    Hogyan lehet megőrizni és tudatosan fejleszteni a serdülők egyik szupererejét, a pszichológiai rugalmasságot? Hogyan kerülhetjük el, hogy célirányos gondolkodásunk túlzott merevségbe csapjon át, s megfosszon minket kreativitásunktól, humorunktól, az önfeledt élményektől – és nemritkán a lelki egészségünktől is? A PPKE BÉTA projektjének kamaszokról szóló cikksorozatának zárásaként ezekre a kérdésekre keressük a választ.

  • A társas elszigeteltség ezer arca: űrpszichológiai párhuzamok

    A magányosságot sokszor korunk népbetegségének címkézik, és egyre több írás szól arról, hogy tegyünk valamit ellene. Nem könnyű megfogalmazni, pontosan mi is ez, és miért szenvedünk tőle. A kutatók egyetérteni látszanak abban, hogy a magányosság szubjektív és negatív élmény, ami nagyrészt abból fakad, hogy az egyén szakadékot észlel társas kapcsolatainak vágyott és valóságos mennyisége és minősége között.

  • Virtuális valósággal a „fekete kutya” ellen

    A problémát kevésbé ismerő emberek többnyire úgy kezelik a depressziót, mintha az pusztán hangulati zavar lenne. „Szomorú? Vidítsuk fel!” – gondolják. Valójában azonban a depresszió betegség. Az örömre való képtelenség. A beteg tehát nem azért nem boldog, vidám, mert nem akar az lenni, hanem azért, mert abban az állapotában képtelen arra, hogy az legyen. Nem azért nem száll fel a boldogság hajójára, mert nem akar jegyet venni, hanem azért, mert nincs pénze jegyre.

  • Amikor a pszichológus házhoz megy – Tapasztalatok az online terápiáról

    A 21. században már szinte az egész életünket az online térben éljük – mégis még mindig sokan vonakodnak attól, hogy ha pszichológusról van szó, akkor is ezt a formát válasszák, hiszen úgy vélik, személyes kapcsolat nélkül nem lennének képesek megnyílni valakinek. Mindeközben egyre többen költöznek külföldre, ahol a várttal ellentétben a kerítés nem mindig van kolbászból, s a problémák idegenben sem mindig tűnnek el..

  • Rólam szól!(?) Ilyen vagyok!(?) - avagy miért hiszünk a horoszkópban?

    Érezte már úgy, hogy az aznapi horoszkóp vagy a szerencsesütiben rejlő üzenet egyenesen Önnek szól? Mintha az üdítőital kupakjában lévő mondat pontosan az aktuális élethelyzetére utalna? „A napokban próbálj meg jobban figyelni magadra!”. Esetleg megoldásokat ajánl munkahelyi problémáira: „A feszült munkahelyi légkörben kerüld a konfliktust a főnököddel!”. Ez biztosan nem lehet véletlen! – gondolhatjuk sokan.

ÉS MÉG: A valóságszelídítő – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Amivel egymásnak tartozunk • Miért csalnak a szociálpszichológusok? • Konfliktusok márpedig vannak – Valakinek meg kell mondania, mi hogy legyen… • Fájdalom és magányosság • Csendre ítélve • Miről szól a némaság? • Mit tesz velünk a stressz? – A krónikus stressz hatása idegrendszerünkre. • Nincs kudarc, csak újraértelmezett cél! • A sabbatical: lehetőség vagy veszély? Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Felbátorodva az anonimitás adta lehetőségektől, egy teljesen más személyiséget öltenek magukra, nemritkán kitolva erkölcsi határaikat is.

Hogyan lehet eljutni a kudarctól a sikerig? Mi különbözteti meg az örök vesztesektől azokat, akik végül győzni tudtak?

Törvényszerű, hogy partnereinket saját belső rendezettségünknek, integráltságunk fokának megfelelően választjuk – nincs ezzel másképp a nárcisztikus ember sem.

A boldogság egyik kulcsa  az, hogy a negatív életesemények felismerése mellett legyünk érzékenyek a pozitívokra is!

Életünk során rengeteg szócsatát vívunk - s a vita igenis produktív tud lenni, nemcsak a feszültség levezetése céljából. 

Egy férfitól – mióta világ a világ – azt várjuk el, hogy legyen olyan, akire támaszkodni lehet, aki szeretni tud, aki bátor és határozott.