Jelenlegi hely

Érzelmek iskolája?

Az öröm, a boldogság és a pozitív érzések jelzik, hogy biztonságos helyzetben vagyunk – a szorongás, a félelem, a düh, a szomorúság és az undor pedig azt, hogy valamin sürgősen változtatnunk kell.

Egyesek szerint az „érzelmeskedés” fölösleges dolog, csak eltereli figyelmünket a fontos tennivalóktól. A valóság ezzel szemben az, hogy érzelmeink nem véletlenül alakultak ki és maradtak fent az evolúció során: segítenek minket a túlélésben. Az öröm, a boldogság és a pozitív érzések jelzik, hogy biztonságos helyzetben vagyunk – a szorongás, a félelem, a düh, a szomorúság és az undor pedig azt, hogy valamin sürgősen változtatnunk kell. 

Bár az alapérzelmek velünk születettek, az érzelmi „címkézést” – azt, hogy az adott állapot milyen érzéseket vált ki belőlünk – csecsemő- és kisgyermekkorunkban, a szüleinkkel való kommunikáció során tanuljuk meg. Úgy tűnik azonban, az emberek tized-ötödrészének nehézséget okoz megnevezni, hogy milyen érzelmeket él át. Egyre több bizonyíték van rá, hogy az emocionális feldolgozás zavara, az alexitímia áll számos mentális és pszichoszomatikus betegség hátterében...

Nem véletlen, hogy nagyon jók vagyunk mind mások érzelmeinek felismerésében, mind saját emocionális állapotunk azonosításában: az érzelmek jelzőingerek, amelyek szervezik, irányítják (de legalábbis befolyásolják) viselkedésünket. Az érzelmi válasz jellegzetes testi működésekkel, mintázatokkal függ össze. Minden emocionális élményhez kogníció is tartozik: annak tudata, hogy éppen mit élek át, és ezt mi okozta. A pszichológusok között a mai napig nincs egyetértés abban, hogy pontosan hogyan kapcsolódik össze e három összetevő... Az emberek 10-20 százalékának nehézséget okoz „nevet adni” az érzelmi élménynek. Ők is átélik például a félelemhez tartozó jellegzetes testi változásokat – csak éppen arra nem képesek, hogy felismerjék: ez az érzés a félelem. További nehézség, hogy sok érzelemhez hasonló vegetatív változások tartoznak – így például a félelem mellett a düh is növeli a szívfrekvenciát és a vérnyomást, valamint az izomtónust. Ezek az emberek – az érzelmi „címkézés” nehézsége miatt – nem tudják megoldani azt a feladatot, hogy az egymáshoz hasonló testi változásokat az érzelmi élménynek megfelelően elkülönítsék. Ezért az intenzív élményekkel járó helyzetekben (gondoljunk csak egy kiadós veszekedésre!) zavarodottságot élhetnek át, nem tudják megnevezni, éppen mi zajlik le bennük. Ráadásul az ilyen stresszteljes szituációkban különböző érzelmek keveredhetnek egymással. Lehet, hogy egyszerre vagyunk dühösek a másik félre – szinte viszket a tenyerünk, hogy lekenjünk neki egy pofont ‒, de menekülnénk is a helyzetből. Akinek nehéz az érzelmek megélése és feldolgozása, ezekben a helyzetekben teljesen leblokkolhat, vagy nem megfelelően reagál.

Először az 1940-es években írta le egy San Franciscó-i pszichiáter, Jurgen Ruesch, hogy pszichoszomatikus betegségekben szenvedő páciensei közül egyesek „éretlen személyiségűek”. Ezt arra értette, hogy ezek a betegek nem tanulták meg a szimbolikus gondolkodást (ami szegényes és ritka fantáziaképeikben jelent meg), és nem tudtak „felnőttes” elhárítási formákat alkalmazni. A veszekedés példájánál maradva: a helyzet megoldását segítheti, ha megpróbáljuk beleképzelni magunkat a másik fél helyébe, ha neki adunk igazat – még akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy inkább a mi álláspontunk a helyes, vagy ha kompromisszumot keresünk...

Emócióink gyorsan és automatikusan működnek. Az alapérzelmeket – öröm, meglepődés, harag, félelem, szomorúság, undor – nagy biztonsággal felismerjük másokon. Ha embertársaink többségéhez hasonlóan lexitímiások vagyunk, képesek vagyunk ezeket magunkban is azonosítani. Az érzelmek címkézése azonban nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Honnan tudom, hogy éppen most szomorú vagyok? Miért hívják szomorúságnak ezt az érzést? Mit tehetnék, hogy elmúljon? Ezekre a kérdésekre – jó esetben – kisgyermekkorunkban tanuljuk meg a választ... 

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 3. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2017 október–novemberi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2017. október–november

  • Nem szeretek dönteni... – Az elbizonytalanodás lélektana

    Mindennapjainkat apróbb-nagyobb döntések szövik át. Lehet, hogy többségüket nem is éljük át igazán, mert nem töltünk órákat egy hűtőpult felett a gyümölcsjoghurtokat válogatva. Arról viszont többen beszámolhatnának, hogy egy cipő vásárlásakor valóságos beszerzőkörutakat bonyolítanak… Akkor mit mondhatnánk azokról az érzelmi döntésekről, amiket a magánéletünkben, a családi életben, vagy a munkánkkal kapcsolatban kell meghoznunk?

  • Valóban tudni akarom? Test-bizonytalanság-érzet

    Egészségünkkel kapcsolatban számos szituációban átélhetjük a bizonytalanságot: meg akarunk-e bizonyosodni egy lelet eredményéről? Akarjuk-e hallani a diagnózist? Vajon mindig egyértelmű számunkra, hogy egy kezelés jót tesz-e, vagy éppen árt nekünk? A legtöbb embernél a bizonytalanság általában nyugtalansággal jár, ugyanis a megkérdőjelezett dolog értelmezése, igazsága, valósága felfüggesztett állapotban van: amit kétségbe vonunk, „törvényen kívülivé” válik és nehezen kezelhető számunkra

  • Függni a függetlenségtől

    A kapcsolatfüggő mindig szeretni fogja a másikat, bármit is tesz vele – a függetlenségfüggő vagy énfüggő azonban egy idő után nem fogja szeretni a másikat, bármit is tesz érte… Miért ne lehetne a szabadon, szeretetből, valós életcélból választott kapcsolat voltaképpen a komoly belső függetlenség és erő jele? S nem lehet-e, hogy életcéljaink tisztázatlansága mögött, egónk átmeneti hullámainak kiszolgáltatva nagyon is függők vagyunk – csak épp nem a másiktól, hanem önmagunktól?

  • Az elég jó örökbefogadó szülő

    Amikor valaki szülővé válik, számtalan kapaszkodót kap, hogyan is lehet belőle elég jó szülő. Elég jó, hisz Bettelheim írásai óta tudjuk, hogy nem kell a tökéletességre törekednünk… Bár a legtöbb tanácsadói forrás a szülők saját, belső ösztönös megoldásmódjait helyezi előtérbe, egy gyermekét váró pár nemcsak a rengeteg szakkönyvből, hanem az őket körülvevő, jó gyakorlattal rendelkező családtagoktól, barátoktól is sok hasznos tanácsot gyűjthet be arra vonatkozóan, hogyan is kell, hogyan lehet a szülőséget „jól csinálni”.

  • A szkizofrénia – más szemmel. Tévhitek, sztereotípiák – és a valóság

    A szkizofrénia, magyar nevén tudathasadásos elmebetegség nemcsak a pszichiátriában, hanem mindennapos beszélgetéseinkben is gyakran felbukkanó és izgalmas téma. A többségnek azonban nincs módja valóságos képet kapni a szkizofrén betegről, így előítéleteinket mozgósítjuk… Előítéleteinknek természetesen oka van. Ami eltér a szokásostól, idegen, az feltűnést kelt – igyekszünk meg is különböztetni és távol is tartani magunktól. Végül is: ki tudja, mire számítsunk?

ÉS MÉG: Bizonyosság mindenáron? – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Kórkép a bizonytalanságrólSzerelmeim és „idegeneim”Betegesen normális? A populizmus pszichológiája • A mai korszellem kedvez a szélsőségeknek?Jelentés az út szélérőlTáncolni kell!Mi mire való? A tárgyakról való tanulás kisgyermekkorban • Vélemény első látásraA leszokás nem akaraterő kérdése!Devizahiteles zsákutcák • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Az értékek egymásra épülő rendjében a legalsó szint lesz az egyetlen és meghatározó – vagyis azok az „értékek”, amelyek a legegyszerűbb és legközvetlenebb vágyakhoz...

Vajon hogyan alakulnak az egység és különbözőség, illetve az „idegenség” élményei a szerelemben, amikor intenzív a vo

Azok a gyerekek, akik olyan korhatáros filmet néztek, amiben fegyverek szerepeltek, egy kísérlet során hosszabb ideig játszottak a nekik adott hatástalanított fegyverrel, és a...

Azok a csecsemők, akik visszafogottabbak és félénkebbek, kisebb eséllyel hajlandóak arra, hogy új ízeket próbáljanak ki.

Ha egy egész szezont végignézel a kedvenc sorozatodból, garantáltan rosszul fogsz aludni.

Képes-e – vagy akar-e – lemondani az ember arról, ami adott pillanatban jólesne?