Jelenlegi hely

Érzelmek iskolája?

Az öröm, a boldogság és a pozitív érzések jelzik, hogy biztonságos helyzetben vagyunk – a szorongás, a félelem, a düh, a szomorúság és az undor pedig azt, hogy valamin sürgősen változtatnunk kell.

Egyesek szerint az „érzelmeskedés” fölösleges dolog, csak eltereli figyelmünket a fontos tennivalóktól. A valóság ezzel szemben az, hogy érzelmeink nem véletlenül alakultak ki és maradtak fent az evolúció során: segítenek minket a túlélésben. Az öröm, a boldogság és a pozitív érzések jelzik, hogy biztonságos helyzetben vagyunk – a szorongás, a félelem, a düh, a szomorúság és az undor pedig azt, hogy valamin sürgősen változtatnunk kell. 

Bár az alapérzelmek velünk születettek, az érzelmi „címkézést” – azt, hogy az adott állapot milyen érzéseket vált ki belőlünk – csecsemő- és kisgyermekkorunkban, a szüleinkkel való kommunikáció során tanuljuk meg. Úgy tűnik azonban, az emberek tized-ötödrészének nehézséget okoz megnevezni, hogy milyen érzelmeket él át. Egyre több bizonyíték van rá, hogy az emocionális feldolgozás zavara, az alexitímia áll számos mentális és pszichoszomatikus betegség hátterében...

Nem véletlen, hogy nagyon jók vagyunk mind mások érzelmeinek felismerésében, mind saját emocionális állapotunk azonosításában: az érzelmek jelzőingerek, amelyek szervezik, irányítják (de legalábbis befolyásolják) viselkedésünket. Az érzelmi válasz jellegzetes testi működésekkel, mintázatokkal függ össze. Minden emocionális élményhez kogníció is tartozik: annak tudata, hogy éppen mit élek át, és ezt mi okozta. A pszichológusok között a mai napig nincs egyetértés abban, hogy pontosan hogyan kapcsolódik össze e három összetevő... Az emberek 10-20 százalékának nehézséget okoz „nevet adni” az érzelmi élménynek. Ők is átélik például a félelemhez tartozó jellegzetes testi változásokat – csak éppen arra nem képesek, hogy felismerjék: ez az érzés a félelem. További nehézség, hogy sok érzelemhez hasonló vegetatív változások tartoznak – így például a félelem mellett a düh is növeli a szívfrekvenciát és a vérnyomást, valamint az izomtónust. Ezek az emberek – az érzelmi „címkézés” nehézsége miatt – nem tudják megoldani azt a feladatot, hogy az egymáshoz hasonló testi változásokat az érzelmi élménynek megfelelően elkülönítsék. Ezért az intenzív élményekkel járó helyzetekben (gondoljunk csak egy kiadós veszekedésre!) zavarodottságot élhetnek át, nem tudják megnevezni, éppen mi zajlik le bennük. Ráadásul az ilyen stresszteljes szituációkban különböző érzelmek keveredhetnek egymással. Lehet, hogy egyszerre vagyunk dühösek a másik félre – szinte viszket a tenyerünk, hogy lekenjünk neki egy pofont ‒, de menekülnénk is a helyzetből. Akinek nehéz az érzelmek megélése és feldolgozása, ezekben a helyzetekben teljesen leblokkolhat, vagy nem megfelelően reagál.

Először az 1940-es években írta le egy San Franciscó-i pszichiáter, Jurgen Ruesch, hogy pszichoszomatikus betegségekben szenvedő páciensei közül egyesek „éretlen személyiségűek”. Ezt arra értette, hogy ezek a betegek nem tanulták meg a szimbolikus gondolkodást (ami szegényes és ritka fantáziaképeikben jelent meg), és nem tudtak „felnőttes” elhárítási formákat alkalmazni. A veszekedés példájánál maradva: a helyzet megoldását segítheti, ha megpróbáljuk beleképzelni magunkat a másik fél helyébe, ha neki adunk igazat – még akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy inkább a mi álláspontunk a helyes, vagy ha kompromisszumot keresünk...

Emócióink gyorsan és automatikusan működnek. Az alapérzelmeket – öröm, meglepődés, harag, félelem, szomorúság, undor – nagy biztonsággal felismerjük másokon. Ha embertársaink többségéhez hasonlóan lexitímiások vagyunk, képesek vagyunk ezeket magunkban is azonosítani. Az érzelmek címkézése azonban nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Honnan tudom, hogy éppen most szomorú vagyok? Miért hívják szomorúságnak ezt az érzést? Mit tehetnék, hogy elmúljon? Ezekre a kérdésekre – jó esetben – kisgyermekkorunkban tanuljuk meg a választ... 

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 3. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2017 június-júliusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2017. június–július

  • A kudarchoz vezető legbiztosabb út

    „Az okos ember saját hibáiból tanul, a bölcs másokéból”, „Az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján, a hülye pedig semmiből sem” – sokan nőttünk fel ilyen szólás-mondások között. Ám úgy tűnik, mégsem tanulunk – a gyakorlatban csak ismételgetjük ugyanazokat a lépéssorokat a magunk magánéleti vagy munkahelyi mókuskerekében. Kívülről fújjuk, mi fog történni, mégsem lépünk ki a komfortzónánkból, rójuk a megszokott köröket. Vajon véget lehet vetni ennek az ördögi spirálnak?

  • Zene, a titkos manipulátor

    Amikor egy jó zenét hallunk, ösztönösen elkezdünk dobolni a lábunkkal, megváltoztatjuk járásunk ritmusát, élénkebbek vagy éppen nyugodtabbak leszünk. Egész testünk – sőt számos kutatási eredmény szerint légzésünk és szívverésünk is – alkalmazkodik a zene lüktetéséhez. Mi történik ilyenkor velünk? Miért érezzük azt, hogy szinte együtt rezgünk a zenével?

  • Test és lélek – elválaszt vagy összeköt? Temperamentumunk és érzelmi reakcióink

    A modern orvostudomány elmúlt kétszáz évében teret nyert s felerősödött az a felfogás, hogy szervezetünk működését úgy kell elképzelnünk, mint egy gépet, melynek alkatrészei meghibásodhatnak és javíthatók. Ez a szemléletmód olyannyira átformálta a betegségről alkotott képünket, hogy a mindennapi, könnyen hozzáférhető egészségügyi rendszerből teljesen eltűnt a lélek (ill. a személyiség) bevonása a terápiába. Ha valaki „pszichoszomatikus” betegségben szenved, az egyfajta „bélyeget” kap, ami azt is jelentheti, hogy a betegsége nehezen, vagy egyáltalán nem gyógyítható.

  • Kollektív, önkéntes agymosás? Az álhírek szociálpszichológiája

    2016 júniusában az egyik tudományos lap megosztott egy cikket, az alábbi, sokkoló címmel: „Egy tanulmány szerint a Facebook-felhasználók 70 százaléka a tudományos sztoriknak csak a címét olvassa, mielőtt megosztja és kommenteli”. A cikk hatalmas sikert aratott – több mint 58 ezren osztották meg a Facebookon. Annak ellenére is, hogy a cím és a bevezető alatt csak “lorem ipsum” latin töltelékszöveget tartalmazott. És bár jó eséllyel voltak néhány ezren, akik viccből osztották meg, mert értették a tréfát – a többség vélhetően csak azért, mert érdekesnek tartotta a címet. Ahogyan azt a legtöbben tesszük a cikkekkel a social media csatornákon...

  • Az idő reszketése a művészetben

    A művészetpszichológia egyik fontos kérdése, hogy a mű mennyire fejezi ki alkotója aktuális lelki állapotát, mennyire hordozza a művész személyiségjegyeit, életének eseményeit. Az életmű egészét tekintve az a kérdés is felmerül, hogy egyes művek miért „önkifejezőbbek” másoknál, milyen tényezők befolyásolják az alkotó szokásostól eltérő személyes művészi megnyilatkozásait.

ÉS MÉG: Három zsemlye – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Mit árul el a hangunk?Akik a hangjukkal játszanak„Nem bírom elviselni, ahogy rágsz!” – a mizofónia • Az Apokalipszis négy lovasa a párkapcsolatokbanNézd, mit mutatok! Így tanul a kisbabaAz önbecsapásról és az üres beszédről„Mi mindent kell tudni?”„Elöl mosolyogsz, hátul izzadsz”Camino – Út az ismeretlenbeA férfi-nő kapcsolat drámái - A Pillangókisasszony történetének története • Aki időt nyer, életet nyerAz emlékezet fejlesztése • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Hogyan lehetséges, hogy meglehetősen pontosan felismerjük beszélgetőtársunk érzelmi állapotát?

A kép azonban bonyolult, ugyanis képesek vagyunk akár legjobb meggyőződéseink ellenére cselekedni és beszélni.

A kritikát, sértést megfogalmazó személy a legtöbb esetben fájdalmat okoz – illetve akar okozni – partnerének. Ennek oka lehet, hogy neki is fájdalmat okoztak, hogy csalódás,...

Első fecskének lenni, korát megelőzni minden nagy alkotónak, gondolkodónak nehéz.

Anyu hogyan morcos, apu hogyan szigorú, a hugi hogyan nyafka, mi pedig jók vagyunk.

A legritkább esetben fordul elő, hogy azt mondjuk: MOST boldog vagyok.