Jelenlegi hely

A felnőtt, ha egyke

Az Egyke a szüleivel való együttélés során nem tanulta megg, hol vannak a saját határai. „Neki mindent lehet” gondolatkörben élte életét.

Az egyke gyermekből egyke felnőtt lesz, aki remekül teljesít a saját szakterületén, kitartóan végzi a feladatát, sokszor nagyon sikeres karriert fut be. Sokat dolgozik azért, hogy elérje (a szülei) célját, hogy felnézzenek rá és teljesítményével kivívja mások figyelmét – ezzel csökkentve a társas kapcsolatok terén megélt ügyetlenségeiből származó kisebbrendűségi érzését. Társas kapcsolataiban ugyanis a felnőtt egyke továbbra is bizonytalan.

A kortárs kapcsolatok szempontjából fontos, hogy azoknak, akik testvérük születése miatt átesnek a testvérféltékenységen illetve -rivalizáción, később több eszközük lesz az alkalmazkodáshoz, empátiához, s jobban együtt tudnak működni, mint azok, akiknek nem volt ebben részük...

Egyke a párkapcsolatokban

A párkapcsolat és a származási családban betöltött testvérpozíció összefüggéseire pár- és családterápiás munkája során Walter Toman bukkant rá. Tapasztalatai szerint a testvérpozíció nemcsak az egyén személyiségére, megküzdési stílusára, személyiségére van hatással, hanem jelentős mértékben kiszámíthatóvá és bejósolhatóvá teszi a felnőttkori párkapcsolatok mintázatát. Ez annyit jelent, hogy összefüggések figyelhetők meg a testvérpozíciók és a párkapcsolatok között.

  • A családjában egyedüli gyermekként nevelkedő személy tudja jól, hogy fiatal felnőtt korba lépvén családot kell produkálnia a szülei örömére (és elvárása szerint). Mivel perfekcionista, ebben is hajtja a vágy a tökéletességre – ám, mint korábban kiderült, a társas kapcsolatok terén nem eléggé járatos, bizonytalan, ez pedig akadályozza a magabiztos partnerkeresésben. Ha végre sikerül elindulnia a párkeresés útvesztőjében, választásában a biztonság lesz az elsődleges szempont. Olyan partnert keres, aki hasonlít a szüleihez, azaz aki mellett (továbbra is) megélheti az odaadó szeretetet, figyelmet, kényelmet, az esetleges határtalanságot. A párkapcsolatokban a biztonság érzése mellett a szenvedély, az intimitás is alapvető – kérdés sokszor az, hogy kapcsolataiban mennyire egyeztethető össze ez a két szükséglet.
  • Az Egyke a szüleivel való együttélés során nem ismerte meg saját kompetenciáit, képességeit, nem tanulta meg, hol vannak a saját határai. „Neki mindent lehet” gondolatkörben élte életét. A „hatalomból” származó omnipotens érzése miatt azt gondolja, az a természetes, ha ő irányít, ha a vitás helyzetekben mindig neki van igaza. Számára azért is kizárt a konfliktusok egyenrangú megbeszélése, mert ebben a felállásban nem érzi magát biztonságban, hiszen számára az ismeretlen helyzetet. Az ismeretlenség pedig bizonytalansággal jár, amely az „Üljünk le és beszéljük meg” helyzetekben időnként feltörne belőle, amitől óvja magát. Tart attól, hogy ismét kiszolgáltatott, tehetetlen kisgyermeknek kell lennie, s ez ijesztő számára. Ha konfliktus esetén a beszélgetőpartner nem neki ad igazat, megsértődik, kirohan, lecsapja a telefont, büntet, „hisztizik”. Ezzel a magatartással, hozzáállással irányítja partnerét. Az a társ, aki el tudja fogadni Egyke partnere eme „útjelző tábláját”, megtanul ezzel együtt élni, benne marad a kapcsolatban – aki viszont nehezen viseli a szerepek ilyen leosztását, előbb vagy utóbb kilép belőle.
  • Ha két egyke ember köteleződik el egymás felé, kapcsolatukban jellemző lehet az állandó dominanciaharc, az irányításért vívott küzdelem. Mivel gyermekként mind a ketten azt tanulták meg, hogy a család működése köréjük szerveződik, hozzájuk alkalmazkodnak a szülők, számukra ez vált természetessé. Nehezen mondanak le – nem is mondanak le igazán – központi és irányító szerepükről, ami állandó feszültséggel járhat.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 2. számában olvasható

 

A Mindennapi Pszichológia
2017 június-júliusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2017. június–július

  • A kudarchoz vezető legbiztosabb út

    „Az okos ember saját hibáiból tanul, a bölcs másokéból”, „Az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján, a hülye pedig semmiből sem” – sokan nőttünk fel ilyen szólás-mondások között. Ám úgy tűnik, mégsem tanulunk – a gyakorlatban csak ismételgetjük ugyanazokat a lépéssorokat a magunk magánéleti vagy munkahelyi mókuskerekében. Kívülről fújjuk, mi fog történni, mégsem lépünk ki a komfortzónánkból, rójuk a megszokott köröket. Vajon véget lehet vetni ennek az ördögi spirálnak?

  • Zene, a titkos manipulátor

    Amikor egy jó zenét hallunk, ösztönösen elkezdünk dobolni a lábunkkal, megváltoztatjuk járásunk ritmusát, élénkebbek vagy éppen nyugodtabbak leszünk. Egész testünk – sőt számos kutatási eredmény szerint légzésünk és szívverésünk is – alkalmazkodik a zene lüktetéséhez. Mi történik ilyenkor velünk? Miért érezzük azt, hogy szinte együtt rezgünk a zenével?

  • Test és lélek – elválaszt vagy összeköt? Temperamentumunk és érzelmi reakcióink

    A modern orvostudomány elmúlt kétszáz évében teret nyert s felerősödött az a felfogás, hogy szervezetünk működését úgy kell elképzelnünk, mint egy gépet, melynek alkatrészei meghibásodhatnak és javíthatók. Ez a szemléletmód olyannyira átformálta a betegségről alkotott képünket, hogy a mindennapi, könnyen hozzáférhető egészségügyi rendszerből teljesen eltűnt a lélek (ill. a személyiség) bevonása a terápiába. Ha valaki „pszichoszomatikus” betegségben szenved, az egyfajta „bélyeget” kap, ami azt is jelentheti, hogy a betegsége nehezen, vagy egyáltalán nem gyógyítható.

  • Kollektív, önkéntes agymosás? Az álhírek szociálpszichológiája

    2016 júniusában az egyik tudományos lap megosztott egy cikket, az alábbi, sokkoló címmel: „Egy tanulmány szerint a Facebook-felhasználók 70 százaléka a tudományos sztoriknak csak a címét olvassa, mielőtt megosztja és kommenteli”. A cikk hatalmas sikert aratott – több mint 58 ezren osztották meg a Facebookon. Annak ellenére is, hogy a cím és a bevezető alatt csak “lorem ipsum” latin töltelékszöveget tartalmazott. És bár jó eséllyel voltak néhány ezren, akik viccből osztották meg, mert értették a tréfát – a többség vélhetően csak azért, mert érdekesnek tartotta a címet. Ahogyan azt a legtöbben tesszük a cikkekkel a social media csatornákon...

  • Az idő reszketése a művészetben

    A művészetpszichológia egyik fontos kérdése, hogy a mű mennyire fejezi ki alkotója aktuális lelki állapotát, mennyire hordozza a művész személyiségjegyeit, életének eseményeit. Az életmű egészét tekintve az a kérdés is felmerül, hogy egyes művek miért „önkifejezőbbek” másoknál, milyen tényezők befolyásolják az alkotó szokásostól eltérő személyes művészi megnyilatkozásait.

ÉS MÉG: Három zsemlye – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Mit árul el a hangunk?Akik a hangjukkal játszanak„Nem bírom elviselni, ahogy rágsz!” – a mizofónia • Az Apokalipszis négy lovasa a párkapcsolatokbanNézd, mit mutatok! Így tanul a kisbabaAz önbecsapásról és az üres beszédről„Mi mindent kell tudni?”„Elöl mosolyogsz, hátul izzadsz”Camino – Út az ismeretlenbeA férfi-nő kapcsolat drámái - A Pillangókisasszony történetének története • Aki időt nyer, életet nyerAz emlékezet fejlesztése • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Hogyan lehetséges, hogy meglehetősen pontosan felismerjük beszélgetőtársunk érzelmi állapotát?

A kép azonban bonyolult, ugyanis képesek vagyunk akár legjobb meggyőződéseink ellenére cselekedni és beszélni.

A kritikát, sértést megfogalmazó személy a legtöbb esetben fájdalmat okoz – illetve akar okozni – partnerének. Ennek oka lehet, hogy neki is fájdalmat okoztak, hogy csalódás,...

Első fecskének lenni, korát megelőzni minden nagy alkotónak, gondolkodónak nehéz.

Anyu hogyan morcos, apu hogyan szigorú, a hugi hogyan nyafka, mi pedig jók vagyunk.

A legritkább esetben fordul elő, hogy azt mondjuk: MOST boldog vagyok.