Jelenlegi hely

Bizonytalanságaink

A neurózisok oka a túl sok információ, amivel szemben nem tudunk védekezni, és ami nem a tudásunkat növeli, hanem bizonytalanná és kiszolgáltatottá tesz.

A modern élet nem csupán azt jelenti, hogy a korábbi generációknál kényelmesebben és szabadabban élünk. A mi életünk számtalan olyan problémát is kitermelt, amivel nagyapáink és nagyanyáink még csak nem is találkozhattak. Nem kellett állandóan változtatniuk az életükön, új és új eszközöket vásárolniuk, vagy válogatniuk a rengeteg hír közül. 

Szerző: 

Ugyanakkor felesleges azon nosztalgiázni, hogy nekik mennyivel nyugodtabb, békésebb, kiszámíthatóbb életük volt, mert ez egyfelől nem igaz (hiszen háborúkat és válságokat kellett átélniük), másrészt a világ változását nem lehet feltartóztatni, és nekünk ebben a világban kell élnünk. Nosztalgiázni tehát nem érdemes, de a világ jelenlegi állapotáról érdemes gondolkodni.

A modern élet legfőbb jellemzője a változások gyorsasága és a szinte feldolgozhatatlan információtömeg. Életünk feltételei szakadatlanul átalakulnak, új szokások, új intézmények, új divatok születnek napról napra... A fejlett világ legtöbb országában ugyanazokkal a problémákkal küszködnek az emberek: fáradtság, depresszió, kiégés, magány, függőségek, alkohol, drogok. Egy felmérés rámutatott, hogy a nyugati világ országaiban minden harmadik embernek van vagy volt az élete során pszichés problémája. Az evolúciós pszichológusok és az agykutatók egyöntetű véleménye szerint ez azért van így, mert a túl nagy tömegű és túlságosan gyorsan változó információt az agyunk nem tudja feldolgozni. Ez a feltartóztathatatlanul áradó információtömeg hírek, képek és adatok formájában nem tudássá válik, hanem állandó információs zajjá. Ezt pedig csak más zajokkal lehet háttérbe szorítani – szórakozással, élményekkel vagy tudatmódosítással. A neurózisok oka a túl sok információ, amivel szemben nem tudunk védekezni, és ami nem a tudásunkat növeli, hanem bizonytalanná és kiszolgáltatottá tesz.

Olyan világban élünk ma, ahol szinte mindenről van információnk (mi történt éppen a világ legtávolabbi szegletében, mi az újabb fordulat kedvenc celebünk életében, valós időben kapjuk a híreket a Facebook-on sok száz ismerősünk élményeiről és gondolatairól), de ezek az információk elszigeteltek, nem alkotnak egyetlen nagy képet. Szinte mindenről tudunk, vagy tudhatunk, de valójában a világ egészéről nincs képünk Az információtömeg nem tudássá válik, hanem a szórakozás és a leskelődés forrásává – vagy szorongató és fenyegető tényezővé, ami elől nem tudunk kitérni. Az információ túltermelése és az egész hiánya között kínzó feszültség jön létre...

Nemcsak az a probléma, hogy túl sok az információ – sokkal inkább az, hogy nincs közünk a megszerzett információhoz. Az áradó képek és hírek virtuális világa valójában egy olyan idegen világ, amiben bármilyen hír bármikor érdekessé lehet – de ugyanígy bármilyen információ bármikor idejétmúlttá és feleslegessé is válhat. Mégis ez a virtuális világ válik egyre inkább az otthonunkká, és ebben próbáljuk kialakítani az énünket is. A Facebook például olyan fiktív önkép létrehozását teszi lehetővé, aminek esetleg alig van kapcsolata a valóságos emberrel – ám mégsem puszta csalásról van szó, hanem arról, hogy a Facebook egy második világ a valódi mellett, virtuális kommunikációval, virtuális barátságokkal, virtuális személyek közötti virtuális érintkezésekkel.

Bizonytalanságunk oka tehát egyrészt a hatalmas és feldolgozhatatlan információtömeg, másrészt az, hogy nincs képünk az egészről, vagyis a világban nem vagyunk otthon, csak a világ egy nagyon kicsi részében, harmadrészt az, hogy nincs eleven kapcsolatunk a tudással, sok mindenről tudunk, de nem tudjuk, hogy ennek a tudásnak az alapján hogyan építsünk fel egy értelmes életet...

Állandóan keresünk valamit. Azt hisszük, hogy információt keresünk, pedig nem: valójában a sok keresgélés, a Google-ban való szakadatlan kutakodás mélyén a bizonyosság keresése rejlik. Otthonosságra, értelmes életre és bizonyosságra vágyunk...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 2. számában olvasható

 

A Mindennapi Pszichológia
2018 április–májusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2018. április–május

  • „Ebből kell kihoznom a maximumot”

    Az évek során rengetegen nekem szegezték a kérdést, hogy kerekesszékkel élhet-e az ember teljes életet – bármit is jelentsen az –, és hogy honnan merítek erőt, mi vitt tovább a baleset után? Kétszínűség lenne azt állítani, hogy az ember élete egy ilyen trauma után nem változik meg, nem lesz nehezebb, de el kell fogadni a megváltoztathatatlant: majdnem meghaltam, de élek.

  • Miért nem járt pszichoterápiába Harry Potter?

    Ha valaki nem ismeri Harry Potter világát, ha nem olvasta s nem látta filmen sem, valószínű, hogy egy-két dolgot mégis tud róla. A történetből Harry olyan kapcsolatait emelem ki, melyek azt mutatják meg, hogyan tudta megőrizni elméjének integritását, épségét, miért nem tört össze és miért nem szorult mentális segítségre az évek során.

  • Filozofáló gyerekek?

    Lehetnek-e bölcsek, szerethetik-e a bölcsességet a gyerekek? A filozófia ugyanis eredetileg a bölcsesség szeretetét jelentette… A filozófia nem olyan, mint például a matematika, ahol gyakran hallunk zseniális csodagyerekekről. Matematikai gyerekzsenik vannak, filozófiai gyerekzsenik nincsenek.

  • „Na, most menjek vagy maradjak?”

    Az évek során rengetegen nekem szegezték a kérdést, hogy kerekesszékkel élhet-e az ember teljes életet – bármit is jelentsen az –, és hogy honnan merítek erőt, mi vitt tovább a baleset után? Kétszínűség lenne azt állítani, hogy az ember élete egy ilyen trauma után nem változik meg, nem lesz nehezebb, de el kell fogadni a megváltoztathatatlant: majdnem meghaltam, de élek.

  • Érzem, ha várom – A test az elmében

    Amikor este mezítláb a hálószobába menet véletlenül belerúgunk a küszöbbe és csillagokat látunk a fájdalomtól, teljesen biztosak vagyunk abban, hogy a fájdalom a lábujjunkban van. Ám egészen konkrétan lokalizálható fájdalmat, viszketést amputáció után is sokan éreznek rövidebb-hosszabb ideig az eltávolított végtagban, ami egyértelműen mutatja azt, hogy a fájdalom az elmében (ha úgy tetszik, az agyban) születik.

  • /ul>

ÉS MÉG: A legreziliensebb ember – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Az önbizalomról – kicsit másképp„Naponta elforintosítjuk a hálánkat” – Interjú Oláh Attila professzorral • Reziliencia – a rugalmas ellenálló képesség Erkölcsi dilemmákA leválásról és az elengedésrőlSzilikon, szeretlek!A végzet asszonyaiMit öröklünk és mit nem? – Genetika/genomika és epigenetika 2. • Metabolikus memóriaTANTUdSZ – egészségnevelés kortárs-oktatássalA tiltott gyümölcs tudományaA mesterséges intelligencia és a pszichológia • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Hogyan kerüljük el az önzést, a gyávaságot és a felelősség elhárítását? Hogyan legyünk jó emberek?

„Vajon miért tud valaki egy ugyanolyan jellegű traumából felépülni, amiből más nem? Miért lesz valaki egy végtag elvesztése után paraolimpián induló sportoló, nem pedig...

A fiatal felnőttkor egyik embert próbáló feladata a szülőktől való fizikai és érzelmi eltávolodás, az optimálisnak tűnő távolság megtalálása, kialakítása. 

Néha előtörnek olyan képek is, amikor komorak voltunk és féltünk, ezért dühösen győzködtük, majd kerültük egymást.

Míg korábban elsősorban a nőket érintette a testképzavar, addig napjainkban már a férfiak körében is egyre gyakrabban

És bár ez az érzelmi igény teljesen jogosnak látszik, mégis gyakran látjuk azt, hogy sokan mintha szántszándékkal ker