Jelenlegi hely

Ha az orvos megbetegszik…

Miért nem törődnek eleget magukkal és miért terjedt el velük kapcsolatban a sztereotípia, hogy ők a legrosszabb betegek?

A kórházi dolgozók egészségi állapota rosszabb, mint a lakosság átlagáé - paradox módon az átlagnál gyakrabban szorulnak kórházi ellátásra, ami annak tudható be, hogy korai stádiumban nem kezeltetik a betegségeiket, addig halasztják a kezelést, míg végül olyan súlyos lesz a probléma, hogy kórházi ellátást igényel. Erre az eredményre jutott az a néhány éve nagy feltűnést keltett felmérés, melyet kórházi dolgozók hatalmas, 750.000 fős mintáján végzett a Truven Health Analytics nevű cég.

Az orvosszerep feladása?

Egészségügyi dolgozók számára szervezett támogató csoportjaink tapasztalatai és a szakirodalom egyaránt azt támasztja alá, hogy nagyon gyakran a tagadás a jellemző az orvosokra, ha tüneteket észlelnek magukon – ezért történik sokszor az, hogy már csak akkor jelentkeznek ellátásra, amikor a problémát nem lehet tovább hárítani, már komoly a baj...  Robert Klitzman, a Columbia Egyetem (USA) professzora 48 orvossal készített interjú alapján írt könyvet a témáról, melyben megállapította, hogy amikor megbetegedtek, a megkérdezett orvosok mindegyikét meglepte az orvosszerepből a betegszerepbe való átmenet, főként mert azt gondolták, hogy tudják, mi ez. Pozitív hozadékként számoltak be azonban arról, hogy a betegség-tapasztalat később növelte a betegekkel kapcsolatos érzékenységüket. Ezek az interjúalanyok – hasonlóan más orvosokhoz – orvosként, s nem betegként definiálták magukat, ez jelentette önmeghatározásuk abszolút bázisát. Ennek egyik oka, hogy az orvoslás, túl a pénzbeli és státusz-elismertségen, számukra „az élet értelmét" is jelenti. Strukturálja és szervezetté teszi életüket, ám ha az illető megbetegszik, ez az általános struktúra és szervezőelv is megbillen, ami különösen nehézzé teszi a betegszerep elfogadását. Az orvosoknak tehát nem csupán az egészségesből a beteg szerepébe való átmenettel kell megküzdeniük, mint az átlagembereknek (laikusoknak), hanem ezzel a másik identitás-problémával, az egész viselkedésüknek keretet adó orvosszerep feladásával is. És a tapasztalat azt mutatja, hogy ez az átmenet, az „orvos-Én” és a „beteg-Én” kontrasztja megrázza őket.

Tovább nehezíti a saját magukkal való törődést és a betegszerep felvételét, hogy az orvosok általában morális kötelességnek tekintik az egészséget: esküjében az orvos azt fogadta meg, hogy segít a betegeken – így ő nem dőlhet ki! Bizonyos orvosok azt mondták a fentebb említett interjúkban, hogy a legrosszabb, ami történhet velük, ha betegszerepbe kerülnek... Azoknak az orvosoknak különösen nehéz átadni a kontrollt és felvállalni az öndiagnózist és ön-gyógyszerelést, akik azonos szakmában vannak/voltak, mint a betegségük (például onkológusnak saját daganatos megbetegedése esetén). Az orvosi tudás segít, de akadályoz is. Például nehezíti az orvos-kiválasztást. Ezért jelennek meg a szélsőséges reakciók: vagy nem fordul senkihez a szakember a saját problémájával, vagy éppenséggel harmadik-negyedik-ötödik véleményt is kér, és mégsem tud megbízni azokban.

Kívül és/vagy belül?

A kórházi kezelésen átesett orvosok saját tapasztalatuk által szembesültek azzal is, hogy a gyógyítás rendszere nem a páciens, hanem az orvos és az egészségügyi intézmény ideje szerint működik. Megélték a várakozás és a szenvedés viszonyának összefüggését... Ez a tapasztalat azonban előrevivő is lehet: saját betegségükből sokat tanulhatnak, fontos felismerésekhez juthatnak betegellátási munkájukat illetően. Így például jobban megértik a betegek együttműködési problémáit, továbbá a különböző tünetekre és kezelési eljárásokra adott reakcióit az alapján, amit saját magukon tapasztaltak, illetve ahogy velük, mint betegekkel bántak.

 

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2015. 6. számában olvasható

 

A Mindennapi Pszichológia
2018 december – 2019 januári számában
ezekről olvashat:

2018 december – 2019 január

  • Mit kockáztatsz?

    A mai kor embere irtózik a kellemetlenségektől, és – távoli őseivel ellentétben – a mindennapi életben nem is kell veszélyeket vállalnia. S mivel nem tud megküzdeni semmiért, az igazi öröm lehetőségét is elveszítette, írja Konrad Lorenz A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvében. Az emberi életet régebben jellemző „nagyszabású hullámhegyekből és -völgyekből alig észlelhető fodrozódás” lett. Ám rengetegen vannak, akik nem elégszenek meg a „fodrozódással”, és önként – ráadásul úgy tűnik, teljesen értelmetlenül – rendkívül kockázatos cselekvésekre vállalkoznak.

  • Párkapcsolati tojáshéjtánc – avagy borderline partnerrel az élet

    A párkapcsolat egy borderline személyiségzavarban szenvedő emberrel leginkább valamiféle tojáshéjtáncként írható le. Partnerének ugyanis olyan feszültségekre és kapcsolati történésekre kell felkészülnie, amelyek nem kevés szenvedést okozhatnak. A viharos párkapcsolati események hátterében (elsősorban) a borderline fél – és valamennyire partnere – korai kötődésbeli és alapvetően kedvezőtlen kapcsolati tapasztalatai állnak.

  • Aikido testnek és léleknek – a béke harcművészete

    A harcművészet szó hallatán gyakran az agresszió, a sérülések jutnak eszünkbe. De létezik egy harcművészeti ág, mely kifejezetten a békét, a nem ártást hirdeti, miközben mégis egy hatékony önvédelmi technika. Az aikidózás elősegíti a testi egészség megtartását, ugyanakkor a lélekre, pszichére gyakorolt hatásai olyan sokrétűek, hogy egyes esetekben már akár hatékonyabb lehet, mint egy pszichoterápia.

  • Rejtett üzenetek a társalgásban

    A rejtett jelentések születésének igazi terepe a társalgás világa. A társalgás sok mindent megmutat arról, milyen emberek is vagyunk – feszültek vagy lazák, körülményesek vagy rámenősek; arról, hogy mi is fontos számunkra, milyen az általános értékrendünk, s épp most a szendvics fontosabb számunkra vagy egy fiú érdeklődő tekintete; és arról is, aktuálisan milyen érzelmi állapotban vagyunk.

  • Virtuális valósággal a medve ellen

    „Hova futsz?” „Üldöz a medve!” – kiáltja kétségbeesetten az emberünk. „Milyen medve?” – hangzik a kézenfekvő kérdés. Főhősünk megáll, hátranéz – és nem ért semmit. „Ha nincs medve, nem kell futni” – gondolja, ugyanakkor érzi testében azt a feszültséget, amely vagy harcra, vagy futásra kényszerítené. Feszült, de fogalma sincs arról, miért.

ÉS MÉG:Mese egy szelfiről – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Döntés, választás, sors„A tökéletesség kényszerében élünk” • Anyád lehetnék – Korkülönbség a párkapcsolatban • Függés és függetlenségMi uraljuk a játékot – vagy a játék ural minket? Gyermekek a videojátékok bűvkörében • A ruha teszi – vagy nem teszi – az embert?Tekintsünk máshogy (is) a depresszióra! A karácsonyi nagy zabálás társadalomlélektanaA kávézás pszichológiája • Nézzünk a szavak mögé • Formát adni a lehetetlennek • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Acsády László, Mátyás Ferenc, Komlósi Gergely és munkatársaik (MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet, illetve MT

Csalánkiütés, pikkelysömör, ekcéma, akne, rosacea, herpesz: bőrbetegségek, melyek tünetei súlyosbodhatnak, ha valamil

Ha valaki tartósan vagy alkalomszerűen fokozott stresszt él át, akkor előfordulhat, hogy „az evésbe menekül”.

Azt már korábbi kutatások is kimutatták, hogy a stressz ronthat az emberek egészségén, ám most először derült ki, hog

Nem mindegy, hogy a pohár nézőpontunk szerint félig tele vagy épp félig üres. Az utóbbi opció mellett ugyanis nagyobb az esélyünk arra, hogy szívinfarktus miatt kerülünk idő...

Bár az evés köztudottan biológiai működésünk alapja, a mindennapokban hajlamosak vagyunk egyfajta „időrabló szükségességként” kezelni.