„Ahol untatnak, onnan menekülj!”
Hogy is mondta Mérei Ferenc tanár úr? „Ahol untatnak, onnan menekülj! Mert vagy te nem vagy még érett arra, amiről szó van, vagy nem jól mondják el neked. Mert a világ nem unalmas! Mert az ember nem unalmas!"
Mert az ember úgyis csak azt építi bele tudatvilágába, ami megragadja, amire épp akkor és épp ott szüksége van. Amivel pedig nem tud mit kezdeni, azt egyszerűen az emlékezet homályában tartja. A „megsejtető tanulás” bízik abban, hogy az „átugrott űr idővel magától kitöltődik". Mert ha az ember jelen van a saját életében, akkor biztosan halad a cél felé, ami igazából nem egy külső elismerés, nem csupán a bizonyítvány, a diploma megszerzése – sokkal inkább az, hogy megértse, mi történik körülötte, hogy ráébredjen, milyen személyes jelentősége és értelme van az élményeinek. Hogy a részismeretet beépítse valami nagyobb egységbe. Mert a boldogság, a harmónia félig hódítás, félig ajándék – mondja Paul Claudel. S hogy ezt átélhessük, elfogadjuk, az akaraterő nem elég, ahhoz élmény kell. És öröm. És szeretet. És kíváncsiság. Mert mi az élmény? Érzelmileg is átélt esemény, történés. Személyessé vált tapasztalat, amikor is a történéseket a saját maradandó lelki tartalmunkká alakítjuk.
Vajon megvan mindez a mai iskolákban, a mai egyetemeken? Megvan ez a mai diákokban? S ha nincs, felébreszthető-e bennük? Az előbbiek alapján bizton állíthatjuk és kimondhatjuk, hogy ma is vannak olyan oktatók, akik személyiségükkel, lelkesültségükkel, tudásukkal és humorérzékükkel kiemelkednek kollégáik közül. Lehet, hogy náluk sem tanul minden diák, de az biztos, hogy jobban odafigyelnek rájuk.
Ahhoz, hogy (a diákhoz) egyáltalán hozzá lehessen férni, jelen kellene lennie. A szó szoros és transzcendentális értelmében is fel kell emelnie a tekintetét ahhoz, hogy lásson, hogy találkozzon valamivel, valakivel. De ő az informatika, az elektronika világában él, és a figyelme is ehhez igazodik. Megszokta az osztott képernyőt, ahol egyszerre több információ jelenik meg. Megszokta, hogy telefonjának érintőképernyőjén egy kis mozdulattal már új hírrel, új „szenzációval" szembesülhet. Ha valamit nem ért, vagy ha valami nem érdekes, már „lapoz” is tovább. Nem mélyül el, nincs rá ideje, nincs hozzá türelme. Rengeteg a teljesítendő feladat – bár éppen történelemórán van, a pad alatt már a fizikára készül. A megkövetelt magas teljesítményszint miatt állandó stressznek van kitéve. Próbál megfelelni az elvárásoknak, szeretne egyszerre versenysportoló és kitűnő tanuló lenni. Ez persze szinte teljesíthetetlen – marad tehát a szorongás és az állandósult frusztráció. Sok esetben csak a túlélésre játszik...
Hogyan lehet mégis hozzájuk férni?
Meggyőződésünk szerint csakis élménnyel. Érzelmi hatással. Humorral. Személyes példával. A személyiség erejével. Az önismeret fejlesztésével. Az autonómia vonzó lehetőségének „felragyogtatásával". A bizalom kiépítésével. Hogy bármit mondhat és bármit kérdezhet. Hogy akár „olthat" is – de meg nem alázhat. A közös gondolkodás megteremtésével. És főleg: hogy ne készüljön az életre, hanem éljen. Most. Hogy az élet legyen a tananyag. Nem aktualizálni, hanem közel hozni. Úgy, hogy még akár egy Kazinczy és Berzsenyi közti feszültség is előhozhasson személyes élményeket. Az igényességre szoktatással. Hogy ne válassza mindig a könnyebbik utat, és ne hátráljon meg, ha nehézségekbe ütközik. És ehhez legyen állóképessége. Mert csak így fogja megtudni, mi az ő saját útja. Csak így fogja megtalálni, mi ad neki örömet. Csak így fogja megtalálni, mi az, ami számára életre szóló lehet. Ez az igazi motiváció...
„...a gyermekeknek két dolgot kell adnunk: gyökereket és szárnyakat. Gyökereket, amelyek tartást adnak, hogy tudják, hova tartoznak, de ugyanígy szárnyakat is, amelyek az egyiket a kényszereitől és előítéleteitől szabadítják meg, a másiknak lehetőséget adnak új utakat bejárni, vagy inkább repülni." (J.W. Goethe)